Magyaros tekercsek

Mert lenn hínáros rét lobog
alant a kagylók boldogok,
szívük remegve tölti meg
a fénnyel érő sűrű csend.
(Pilinszky János)

Az itthon fellelhető alapanyagokból utazásom előtt ezt a süteményt lehetett összerakni. Volt egy kis darabka füstölt főtt húsom, a nemrégiben készített paprikakrémek és a már megszokott, olajban eltett petrezselyem. Ehhez került egy egyszerű, kevert lisztes kelttészta.
A már korábban bejegyzett nyaralás előtt sütöttem meg.


Hozzávalók
a tésztához: 10 dkg teljes kiőrlésű Graham liszt, 30dkg rétesliszt, 6g szárazélesztő, 8 dkg vaj, 2dl langyos víz, 1kk só
a töltelékhez: kb. 15-20dkg főtt füstölt hús (ez nekem most "nyúlja" volt), 2ek csípős és 1ek édes paprikakrém, 2ek petrezselyem olajban, 2dkg vaj, 1 kis szelet rozskenyér

Elkészítés: A tészta hozzávalóit összeállítottam, letakarva a napon kelesztettem. Utána átgyúrtam, 2 részre osztottam. Mindkét darabot egy nagyobb vágódeszkán téglalap alakúra nyújtottam (így a gyúródeszkát nem kellett előhúznom.)
A kelesztés közben a töltelékhez a húst és a kenyérszeletet ledaráltam és a többi hozzávalót is belekevertem. Elfelezve megkentem a a téglalapokra nyújtott tésztát, majd feltekertem, és kb. 1,5cm széles szeletekre vágtam. A tetejüket ezúttal nem kentem meg semmivel: a paprikás-olajos töltelék így is szép színt kölcsönöz a tésztának. Sütőpapírral bélelt tepsibe helyeztem a tekercseket, és 200 fokra előmelegített, gőzös sütőben kb. 15 percig sütöttem.

Rácson hagytam kihűlni a süteményt, majd zsírpapírral bélelt papírdobozban utazott velem.

Az utazásról - II. rész

Mihelyt nincs többé igényed élvezetre: megtudod a szakadatlan élvezet módját és nem élsz vele.
Mihelyt mindegy, hogy meddig élsz: megtudod a földi örökélet módját és nem élsz vele.
Mihelyt belátod, hogy az emberiséget nem kell boldoggá, békéssé, bölccsé tenni: ennek módját is megtudod és nem élsz vele.
Mindaz, ami legkívánatosabbnak látszik: a legerősebb méreg. A világot pokolra hajítaná. (Weöres Sándor)

Ez az év arról szólt tehát, hogy nem utazunk. Még belföldön sem, és nem nyaralunk a szó általános értelmében, mert most erre nincs lehetőség. Ami egyáltalán nem tragédia, mert volt olyan év is, amikor jöttünk-mentünk, ez most egy ilyen. Egy másmilyen.

A nomádportára sem terveztem utazást, mert nekem busszal-vonattal elég drága, és egy személyben teljesen gazdaságtalan, szinte semmit nem tudok hozni a kötelező csomagjaim mellett.
Azután mégis másképp alakult. Egész pompás kis nyaralás kerekedett, leszámítva azt a bosszúságot, hogy sikerült még néhány ezer forinttal megfejelni a költségeinket egy közlekedési bírság okán, nem vettük észre, hogy párom szüleinek miskolci háza előtt megváltoztak az évtizedes parkolási szabályok. Így másnap reggelre megkaptuk a mikuláscsomagot. Persze hibáztunk, de azért elgondolkodtató ezeknek a bírságoknak a mértéke, ha az ember összehasonlítja a havi keresetével. Mindegy.

Tehát augusztus második felében tanítványaim szerteszéledtek az ország határain belül és kívül, s így pár napra szabad lettem. Párommal megbeszéltük, hogy akkor mégiscsak leutazom. Mindennel együtt olyan hat óra odáig az út, pedig Miskolcon csak fél órát kell várni az átszállásra.

A nomádportán így négy teljes napot tudtam eltölteni, szerdán reggel rögtön kimentünk a dobódéli tóra fürödni. Nagyszerű idő volt, és alig járnak ki emberek a tóhoz (főleg hétköznap), így szinte az egészet mi birtokolhattuk. Nem túl nagy bányató, olyan háromnegyed óra körbeúszni. Olvasnivalót ilyenkor mindig viszünk, általában a Körkép valamelyik kötete kerül a bicaj csomagtartójába, azt hiszem, most a 86-os volt.

A bicaj egyébként rendesen feltörte mindenem, pedig alig mentünk néhány kilométert. Teljesen elszoktam már tőle, mert a fővárosban egy hagyományos, női vázas példányt használok, ami jóval kényelmesebb.
Aznap nem főztem, csak szendvicset ettünk, meg este főtt kukoricát.

Szeretem e hatalmas kert intimitását. Az ember behúzódik az óriás diófa alá, és már nem is bántja a hőség. Bár az is igaz: nem csupán a levelek zizegését hallgatja ilyenkor, vagy a bogarak zümmögését, hanem hétköznapokon - s néha hétvégén is - a fanyűvő láncfűrészek és a fűnyírók hangját.
Az emberek korán kelnek és korán fekszenek - a jószágok és saját igényeik szerint.

Augusztus 20. persze kivétel volt. Az ünnep itt talán még nagyobb jelentőséggel bír, mindig van zenés-táncos program a faluházban, előadások és főzőverseny is.
A jóval nagyobb Bódvaszilas sincs messze: az egyik falu határából látni a másikat. Másfél kilométer. Szilas határában még régi egészkaros sorompó van, fényjelző nélkül.

Aznap rakott tököt csináltam. Kicsit kevés volt a friss tök, ezért került hozzá krumpli és karalábé is. És persze rizs meg pörkölt. Délelőtt kitisztogattuk a hátsó kertben az idén ültetett kis bokraink és fáink (szeder, ribizli, egres, alma, körte, meggy) környékét, párom füvet nyírt. Este kimentünk a határba néhány falubeli ismerőssel a beígért tüzijáték reményében. Végül az elmaradt, de egy jót sétáltunk, beszélgettünk.

A kertünk hátsó része idén takarmánykukoricával van beültetve, az egyik rokon kérte kölcsön a területet. Kétnaponta egy magas utánfutót pakol tele a lekaszált kukoricával, annyit eszik meg náluk a két tehén. Plusz napi 10-10 liter darát. Az állatok cserébe napi 23 liter tejet adnak. Azért nem könnyű így, hogy idén nincs csorda, s mindenki a saját kertjében kényszerül helyet biztosítani a hatalmas állatoknak. Pedig bármennyire nyugodt jószágnak tűnik is a tehén, azért van mozgásigénye, ezt tudom.

Idén sem szűkölködtünk a málnában, a szőlőig most ez az egyetlen gyümölcsünk a kertben. Folyamatosan érik, minden nap fel lehet keresni. Városi csökevény lehet bennem, hogy nem rajongok az átláthatatlan dzsungel-növényekért, amelyek kedvelt búvóhelyei az esetleg lesből támadó csigáknak. De a málna így szereti. Valamit valamiért.
A mosogatás most egy ideiglenes csapról megy a konyhában (tehát folyóvíznél), a (meleg-)vízellátást egyelőre a padláson lévő hordó szolgáltatja.
Sajnos egér most akad, az ottlétem alatt hármat fogtunk.

Pénteken sódert szitáltunk és a beállított ajtókeret oldalait töltöttük ki mészhabarccsal. Aznap karfiolleves, petrezselymes krumpli és rántott csirke volt az ebéd. Süteményt nem csináltam, mert a melegben nem volt rá igényünk.

A szombati nap pihenéssel telt, főznöm nem kellett, olvastunk és hűsöltünk az árnyékban. Délután kimentünk a Bódva-partra, de alighogy letelepedtünk, jött az eső, így visszatértünk a faluba, és párom a zenélőautóból vett jégkrémmel lepett meg.

Este pedig szalonnát, kolbászt és hússzeleteket sütöttünk kint a tűzrakó helyünkön. Vadász (a mellettünk lakó néni fiatal kutyája) ezt nehezen viselte, pedig minden nap kapott ő is valamit.

Párom nagymestere a tűzrakásnak, ezt el kell ismerni. Imádja is. A legkevesebb fával tüzel, nem pernyéz, és másnap szinte semmi nyoma nincs az egésznek. Van türelme hozzá. Nem használunk faszenet meg gyújtófolyadékot, sem grillherkentyűket, megy minden hagyományosan. Az egyetlen civilizált darabunk a párom által zsebtűzhelynek vagy zsebkohónak nevezett kis vasállvány, ami szintén nem létfontosságú, nem is mindig használjuk, viszont eső esetén is mobil: be lehet húzódni vele tető alá. Plusz van egy rácsa is, ez jó a hússzeletekhez. Igaz, a szalonnával most nem volt türelmünk megvárni a parazsat. Éhesek voltunk. Mire végeztünk a sütéssel, el is kezdett esni, és éjjel folyamatosan ömlött.

Másnap reggel is borult volt az idő. Így már nem mentünk át Tornanádaskára nádért (ami a vályoghoz kellett volna), csak összepakoltam és még főztem ebédre egy lecsót.

Párom édesanyjának megígértük, így vasárnap délután autóval bementünk Miskolcra (akkor követtük el a már említett közlekedési szabályszegést.) Az estét Miskolcon töltöttük, felkerestük Géza barátunkat is, aki egyébként a MVK-nál (miskolci bkv) dolgozik, mint mérnök, de hobbija a természetgyógyászat és a zenélés.

Másnap reggel utaztam haza a fővárosba.

Amint látható, nem főztem sokat vagy különleges dolgokat, viszont odafelé azért vittem süteményt - erről szól majd a következő bejegyzés.

Az utazásról - I. rész

Fölemelem egy göröngyét. Olyan ismerős, mint a nagy általánosságok, mint az élet, a halál. Nincs íze, nincs illata. Minden lehetőség benne van. Morzsolgatom, megszagolom. Emlékezem, ismerkedem vele. Ismerjük meg egymást, készüljünk fel a találkozásra. Szokjunk össze, föld. (Márai Sándor)

Húszéves korom körül vágytam arra, hogy utazzak - ahogy valószínűleg mindenki más is -, bár az az időszak nem arról szólt. Jó lett volna külföldre kimenni egy időre, márcsak az angol miatt is. Az utolsó gyerekkori nyaralásra 15 éves koromban került sor, ez még olyan hagyományos, lángosos-fagylaltos két hét volt egy vállalati üdülőben, a Balatonnál. Legközelebb a párommal nyaraltam - véletlenül ismét a Balatonnál - 31 évesen. A tó mellett egyébként rokonaim is élnek, mégsem nőtt igazán hozzám ez a vidék, valahogy elsőre mindig a strandok nyüzsgése, a hangos táskarádiókból ömlő zene, a forró stégeken egymásba lógó plédek (és népek) ugranak be.
Persze azért volt arra sok jó dolog, például naplementekor nagyszerű volt úszni egyet, nézni a fényhidat a rózsaszín vízen, s érezni, ahogy a halak egyre bátrabban előmerészkednek a nappali ricsaj csitultával. A Balaton mellett szórakozóhely is bőven akadt, de valahogy hozzám nem állt közel a diszkók világa. Még ma sem vágyom éjszakai programokra, olyankor inkább pihenek.
Hiába: nappalra vagyok tervezve, még erősen marasztaló barátainktól is búcsút szoktam venni 9 óra után.

Ha visszafelé megyek még egy kicsit az időben, akkor egy másik hely is beugrik: Bükkszék.
Ez a kis palóc falu a gyógyvizéről ismert, bár inkább csak a környéken. Talán 8-9 éves koromig jártunk ide. A fürdő is jó volt persze, meg a mindenféle finomság, a ma már retrokorszakát élő Traubi és a Márka. De a legjobb itt mégis maga a falu volt a kis patakkal, a vízimalommal, a nagy tejeskorsókkal, a tehénszaggal, a kispostával, a vegyesbolttal. Etelka néni háza a nyárikonyhával, a nagy szentképekkel díszített tisztaszobával és a baromfiudvarral. Templom nem volt Bükkszéken, csak a közeli Sirokon.

10 éves lehettem, amikor - ismerősök útján - a családdal és barátokkal az alföldi (kiskunsági) tanyavilágba kezdtünk járni, ez nem annyira nyaralás volt, bár gyerekként kétségtelenül megtaláltuk benne a saját örömünk.
A munkáért cserébe baromfit, zöldséget hoztunk haza. Viszont reggeltől napnyugtáig kint voltunk a végeláthatatlan földeken, többnyire kukoricával és dohánnyal dolgoztunk, ekkoriban még léteztek a tsz-földek, főleg kapálni, fattyazni kellett a nyári hőségben.
Később kukoricát törtünk, krumplit szedtünk, késő ősszel pedig szárat vágtunk, kukoricát morzsoltunk. Ez utóbbi már igazi szórakozásnak számított, hiszen egyáltalán nem volt megerőltető, s közben lehetett beszélgetni. A nagy dohányleveleket pedig hosszú karókra aggatva szárítottuk. Én nem dohányzom, de a száradó dohánynak nagyon kellemes illata volt szemben a nyers zöld növény nehéz szagával.
A tanyán az állatoknak megvolt a maguk helye, napközben viszont szabadon jöttek-mentek köztünk az udvaron a disznók, csirkék és juhok. Kacsa és liba nem volt, a nagyobb állatok (5-6 tehén és 4-5 ló) pedig a tél kivételével folyamatosan kint a legelőn éltek.
Szerettem itt lenni, az számított szabadnapnak, amikor rám és barátnőmre osztották főzést, s így nem kellett kimennünk a forróságba, cserébe 14-16 embert próbáltunk jóllakatni.
A komfortfokozat itt nem érte el a nomádportáét, a konyhában döngölt padló volt és a szokásos vájdlingos mosogatás. A reggeleket és estéket - no meg az ebédidő egy részét - a legelőn töltöttük, ekkor volt a fejés és az itatás. Utána a disznóetetés. A tanyák közt lovaskocsin és kismotoron lehetett közlekedni.
Anyu halálával valahogy ez a korszak is végetért.
A középiskolai évek alatt sokfelé jártam, főleg Magyarországon, az egyházi iskoláknak mindig is megvolt a kapcsolatrendszere, sokat utaztunk, s az ingyen szállás sem jelentett gondot a plébániákon. Igaz, hogy kényelemben nemigen volt részünk, sokszor a hideg betonpadlótól csak a vékony laticel választott el. Alvásra amúgy sem sok idő jutott: volt vagy fél kettő, mire a 42 fős osztály egy lavórban lemosdott (az éjszakába nyúló imaóra után), s reggel fél hatkor jött a zenés ébresztő. Ez utóbbi egyébként egy kedveskedésnek álcázott iszonyú otromba találmány: a hajnalra elgémberedett népeknek hangosan a fülébe gitároznak valami lelkesítő (laudate) nótát az éppen arra beosztottak. Mehettünk tehát énekpróbára a hajnali mise előtt, utána felcihelődés, és következhetett az aznapra beosztott következő 20 település. Nem csoda, hogy senki sem emlékezett élesen: mit hol láttunk.
Igazából arra a nyirkos pinceszállásra emlékszem a legélénkebben, ahol még víz sem volt a környéken. Mivel kizárólag lányokból állt az osztály, a víznélküliség következményeit mindenkinek a fantáziájára bízom. Én mondjuk sem akkor nem vágytam, sem azóta nem vágyom hasonló körülményekre, sem túlélő túrákra, meg egyéb olyan programokra, ahol megmutathatom.
Merthogy nem akarom megmutatni. De az iskola vezetése úgy gondolta, hogy a jövő családanyái mégsem lehetnek valami anyámasszony katonái, tehát ki kell képezni megfelelően őket, felkészíteni az élet megpróbáltatásaira. Természetes módon a tornaórán sem volt felmentés (csak véglegesített), s ha busszal utaztunk, hát azzal sem álltak meg velünk kétóránként, ha éppen arra lett volna szükség.
Külföldre is eljutottunk, az akkori NDK-ba egy hétre, Csehszlovákiába, Jugoszláviába néhány napra. Cserealapon. Később pedig még Ausztriában voltam két napot. Azt hiszem, máshol nem jártam az országhatárokon kívül. Persze belül is van bőven látnivaló, egy élet biztosan kevés hozzá.

Valahogy mégis minden utazás és nyaralás olyan átmeneti volt. Jól emlékszem rá, hogy már kisgyerekként arra vágytam: olyan helyen éljek, ahonnan nem megy nyaralni az ember. Nem arról van szó, hogy ki sem mozdul onnan, hogy nem csinál programot a barátokkal, nem fedezi fel a közeli és távoli környéket. De ezt megteheti másképp is, minthogy a betonrengetegből-aszfaltforróságból egy sok pénzen vásárolt rövidke hétre nyaralni megy. Mert olyan helyen él, ahol jól érzi magát, ahol érzékeli a természet változásait, saját korlátait és szabadságát elfogadható arányban éli meg.

Először úgy gondoltam, ez a hely az Alföldön lesz, ahol van tér, létező fogalom a végtelen. Azután a Mátra-alján is elképzeltem. Ma ez a hely a Bódva-völgy, de lehetne máshol is. Itt van, mert így hozta az élet...
Már egyátalán nem vágyom utazni. A televízió is olyan közelségbe hozott mindent, hogy már szinte nincs vidék, amit a képzelet be ne kalandozhatna, és tudom, hogy kiábrándítóan hangzik, de arra sem vágyom, hogy egyik vagy másik országban megkóstoljam a helyi specialításokat, egyek "igazi" pizzát és gyrost és baklavát, s mind a többit. Ez van.
Inkább országon belül, sőt: régión belül szeretem néhanapján a számomra érdekes vagy éppen kényeztető programokat, s ha jó a társaság.

(A fotókat az elmúlt egy hét alatt csináltam. Majd jön a többi is.)
folyt.köv.

Variációk paprikakrémre

A száj a közvetlen tapasztalat forrása. A kisgyerek ezt még tudja. Mikor valamivel meg akar ismerkedni, azt szájába dugja. Az ember később elfelejti. Pedig csak akkor tudom meg, ki ez az ember, ha szájamból való szóval szóltam hozzá; nőről csak akkor szereztem tapasztalatot, ha megcsókoltam; csak akkor tettem valamit magamévá, ha megettem. A szemvilágnál, a fülvilágnál, sőt még a kézvilágnál is a szájvilág sokkalta közvetlenebb, éppen ezért vallásosabb, mert közelebb van a valósághoz. (Hamvas Béla)

Kápia - már a neve is szép, látatlanul is. Persze a külseje sem okoz csalódást, a tűzforró nyár minden pirosa benne... Lehet, hogy nőnemű? Először csak a nevét ízlelgeti az ember, utána a küllemét csodálja, s a végére hagyja a kóstolás élvezetét. Nemrégiben Makkánál az ínycsiklandó ajvár megint eszembe juttatta, hogy jó ideje készülök paprikakrémet csinálni. Tavaly egy kedves olvasómtól zakuszka receptet is kaptam. Idén meg csak körülnéztem a különböző receptek között, s végül azután készítettem két változatot (de lehetett volna sokkal többfélét.)

Az első egy csípős-fűszeres krém kápiából, erőspaprikából sok padlizsánnal és fokhagymával, vöröshagymával és borssal. Paradicsom is került bele, nem is kevés. Talán ez inkább a zakuszka felé közelít, nem is kellett volna leturmixolnom, de Apunak is akartam adni, s ő kevésbé szereti a rusztikus dolgokat (ez már bebizonyosodott.)

A második változat egy sokkal élénkebb színű krém lett, mivel ebbe még több kápia paprika került, s csupán 1-1 padlizsán és paprika. Nem erős, de fokhagyma van benne. Ez inkább az ajvárra hasonlít, egyébként sűrűbb is lett, mint az első változat.

Jó lett volna még sokfélét készíteni, például a második változatból egy csípőset, de most ennyire futotta az időből, energiából.

El is búcsúzom egy kis időre, pár napig távol leszek. (De azért Ti ki ne hagyjátok a kápiát! Én 200-480 forintos árakon találkoztam vele mostanában. A képen látható paprikáknak 240 Ft volt kilója.
A befőző paradicsomot 160Ft/kg, a padlizsánt 180Ft/kg áron kínálták a budafoki piacon.)


Csípős paprikakrém paradicsommal és padlizsánnal
Hozzávalók (kb. 3 befőttes üvegnyi adaghoz): 1,5kg kápia paprika, 2 kis piros erőspaprika, 3 közepes méretű padlizsán, 1kg befőzőparadicsom, 1 közepes fej vöröshagyma, 8 gerezd fokhagyma, 4ek olaj, bors, só, 1ek fehérborecet

Paprikakrém padlizsánnal és fokhagymával (nem csípős)
Hozzávalók (kb. 1,5 literhez): 2kg kápia paprika, 1 kisebb padlizsán, 1 befőzőparadicsom, 4 gerezd fokhagyma, só, 2ek olaj

Elkészítés: a paprikákat, a padlizsánt és a paradicsomot sütőlemezekre fektetjük (a paradicsomok kemény csumáját célszerű már ekkor kivágni, mert megsütve nehezebb lesz.) 180 fokos sütőben kb. 1 órát sütjük. Mivel nekem két tepsin fértek el a hozzávalók, ezért sütés közben időnként megcserélgettem a tepsiket. Akkor jó, ha a paprikák és a padlizsán bőre kissé megfeketedik.

Ezután kikapcsoltam a sütőt, de bent hagytam a tepsiket. A sütőajtó zárva maradt.
Így nem kellett nylonnal, miegyébbel letakarnom, hanem a meleg gőzben szépen elengedték a héjukat a zöldségek, s kb. húsz perc múlva könnyedén ment a pucolás. Valamennyi sültet meghámoztam, a paprikák magját eltávolítottam.
Beletettem egy megfelelő méretű lábosba nagyobb darabokra szelve mindet. Leöntöttem a felgyülemlett viz egy részét. Hozzáadtam az apróra vágott fokhagymát, a sót, az olajat (valamint az első változatnál a borsot, az ecetet és a lereszelt vöröshagymát is.) Sűrűre főztem, majd leturmixoltam. Kiforralt üvegekbe tettem, és 15 percre fejreállítottam.

Önmagában piritósra kenve is finom mindkét változat, de ételízesítőnek is jó, lehet grillételek kísérője, vagy mártások hozzávalója.
(És persze gasztroajándéknak is mehet...)

Az emberi alapállásról (is)...

Sofiától és Lúdanyótól kaptam ezt a körkérdést. Mit olvasok éppen? Nyissam ki a könyvet a 161.oldalon, és másoljam be az ötödik sort.
Ígérem, megteszem, mindjárt. Csak annyit mondanék elöljáróban, hogy én általában nem egy könyvet olvasok egyszerre, s többnyire nem is mindig valami új dolgot.
Vannak könyvek, amelyek egyszer elkezdenek hozzám tartozni, s onnantól kezdve időről-időre előkerülnek a szekrényből. Például Marci (Marcus Aurelius) vagy a Werner Lansburgh-féle New-See-trilógia. Újra- és újraolvasom őket, ahogy az évek múlnak. Persze vannak időnként friss olvasmányok is, de azok ritkábban - ez az igazság.
(Az utóbbi egy-két évben -ha valakit mégis érdekel - Moldova Utolsó töltény címmel futó életrajzi kötetei, Lázár Ervin, Hrabal, Feldmár, Csernus, Wass Albert könyvei, azután John Tyerman Williams Micimackó és a pszichológusok, Micimackó és a filozófusok c. alapművei szerepeltek olvasmányaink listáján. Továbbá Kurt Vonnegut Mesterlövésze. Illetve ezekre emlékszem most. A szintén időről-időre előkerülő verseskötetek mellett.)
Párommal közös időtöltésünk az olvasás, bár gyakran alvásba torkollik - az éppen fel nem olvasó fél (azaz a hallgató) részéről... Persze mindkettőnknek van egyéni olvasmánya is: neki a műszaki és számítástechnikai könyvek, nekem a gasztronómia és az angol nyelvű irodalom.

Mivel nem akartam semmi módon befolyásolni e bejegyzés tartalmát, nem keresgéltem az olvasmányok között, hanem egyszerűen leemeltem a fejem mögül azokat a könyveket, amelyek ilyen-olyan okból az ágyamnál, vagyis mostanában éppen kézben vannak. Ezeket látjátok a fotón. Utoljára a Hamvas-kötetet bányásztam (sokadszorra) elő néhány nappal ezelőtt, mert már hiányzott. Ez van most legfelül (és hozzám fizikai értelemben a legközelebb), az életrajzi sorozatból a Patmosz I. kötet. A 161. oldal 5. sorában ennek a mondatnak egy része olvasható:

"Ez az, amit a humánum status absolutusának kell nevezni, vagyis ez az emberi alapállás."

Azt hiszem, hogy ez a mondat így a környezetéből kiemelve elég elvontnak tűnik, de hát ez volt a feladat a körkérdésben. Viszont eszembe jutott, hogy amikor először olvastam Hamvasnál sokat erről az alapállásról, mindenféle tornagyakorlatok jutottak eszembe, és egyéb lehetséges, komolytalan illusztrációk a könyvhöz... Talán a szerző nem orrolna meg ezért rám.
A többi könyvről is mondhatnék egy-két gondolatot, de ragaszkodásom szövevényes (s még számomra sem teljesen feltárt) okait nehéz lenne szavakba foglalni. Így most beérem ennyivel. Viszont szíves örömest adom tovább e kérdést Makkának, Renátának és Ízlésszindrómának.

Egyszerű nyári pirítós

Ha az ember útközben a normális élet felé az alaptételeket keresi, a józan és nyugodt táplálékot, alig talál néhányat. A normális élet az, ami az ételek között a rántottleves. Semmi különös. Szenzáció nélkül. Messze azon túl, hogy valaki szereti, vagy sem.
(Hamvas Béla)

Minden vélt vagy valós hasonlóság más néven futó receptekkel nem a puszta véletlen műve.... de nem is szándékos. Amikor nem tudok már mit kitalálni egyszemélyes nyári étkezéseimre, akkor jönnek a zöldséges-salátás melegszendvicsek és a pirítósok. Gyorsan megy, nem viszi el a munkától az időt, és időnként jól is esik. Ez megint egy olyan egyszerű étel, amihez kicsit furcsa dolog receptet írni, de az Olvasók szokták kérni, hát leírom:

Hozzávalók (személyenként): 2-3 közepes paradicsom, 2 vékony szelet szikkadt kenyér, 1 kiskanálnyi vaj, durvára darált színesbors, só, (esetleg egy gerezd fokhagyma), 1ek petrezselyem olajban

Elkészítés: a paradicsomokat megmosom, felkockázom. Összekeverem egy tálban egy csipetnyi sóval, borssal (és ha mehet bele: az apróra vágott fokhagymával.) Hidegre teszem.
A kenyereket egy vaslapon megpirítom. Hagyom, hogy egy kissé a gőzt kiengedjék, és még melegen átkenem mindegyiket egy kevés vajjal (épp csak annyival, ami szépen megolvad a tetején. Ráteszem a paradicsomot és a petrezselymes olajat.

Szilvás szelet

A virág elfáradt már szagosodni.
Unta,
hogy mifenének tettük asztalunkra.
S igyekezett árnyékot vetni,
nagyobbat, mint a kertben
s elfáradt, mikor nem néztünk oda.

De észrevettem.

(József Attila)

Már rájöttem, hogy miért nem sütök crumble-t meg cobblert. Pedig mindig megcsodálom e sütiket a gasztroblogokon. Gyors is, egyszerű is, a tojásokat sem kell halmozni, a lényeg benne a sok-sok édesen-savanykás nyári gyümölcs. Ráadásul mindenféle finomsággal lehet tetézni, úgy mint gombóc fagylalt, kanálka tejszínes sajt, dió, mandula, mogyoró, csokoládéforgács.
Tehát igazán kitűnő, kényeztető édesség.
Miért nem készül nálam? Nem a neve miatt. Hiszen könnyedén átkeresztelhetném valamilyen magyarosabban hangzó morzsasüteményre. Nem ez az ok. Hanem az, hogy a linzertészta gyakorlatilag nekem ugyanúgy megteszi. Teljesen mindegy, hogy alulra vagy felülre, kinyújtva vagy csak darabosan kerül a süteménybe, remek párost alkot a gyümölcsökkel, s itt is jöhetnek ízlés szerint a különböző feltétek. Ráadásul ez az a tészta, amit a legegyszerűbb sütőben is könnyű elkészíteni, a nomádporta tűzhelye is megbirkózik a feladattal, ha szükséges.
Az omlós-vajas tésztát kedvem szerint készíthetem fehér, vagy kevert lisztből, tojással vagy anélkül. Most rétes- és Graham lisztből készült a sütemény, a tetejére szilva, mandula, zabpehely, majd sütés után joghurt és balzsamecetkrém került. Legutóbb júniusban sütöttem ilyet, piros bogyós gyümölcsökkel.

Hozzávalók: a tésztához: 20dkg rétesliszt, 10dkg Graham liszt, 8dkg cukor, 20dkg vaj, csipet só, 1 kis tojás
a tetejére: 1kg kimagozott és cikkekre vágott szilva, 2 ek barnacukor (vagy 2 csomag vaníliás cukor), 1ek szilvapálinka, 3ek zabpehely, kevés őrölt fahéj, 8dkg szeletelt mandula
sütés után még jöhet rá: tejszínhab vagy natúr joghurt és balzsamecetkrém, esetleg fagylalt

Elkészítés: a vajat kisebb darabokra vágjuk, és a tészta hozzávalóit egy nagyobb tálban kézzel összeállítjuk. Utána egy közepes méretű tepsibe tesszük, és egy kisebb sodrófával valamint kézzel egyenletesen szétterítjük a tepsiben. Így tesszük be a hűtőbe. A sütőt előmelegítjük 190 fokra. Utána a kimagozott gyümölcsöt összekeverjük a cukorral, a pálinkával, a fahéjjal és a zabpehellyel. Ha a sütő bemelegedett, elővesszük a tésztát, és 12-15 percre betoljuk a sütőbe. Ezután kivesszük, tetejét kirakjuk az előkészített gyümölccsel, és ismét visszatoljuk kb. egy negyed órára, de már csak felülről sütjük (ha ez beállítható a sütőn.) Végül megszórjuk a mandulával, s amikor az is kissé megpirult, el is készült a sütemény.

Téglalapokra vágva, joghurttal és balzsamecetkrémmel (vagy tetszésünk szerint bármi mással) meglocsolva kínáljuk.

(Nem kell sok edényt elővenni, sem a gyúródeszkát. A gyümölcsös feltétet például elkészíthetjük abban az edényben, amelyben összeállítottuk a tésztát. Ha megfelelő sorrendben dolgozunk, egy óra sem kell az elkészítéséhez.)

Kéri valaki?

Kedves Bloggertársak és Olvasók!

Van a birtokomban egy betelt Tefal pontgyűjtő füzet. Talán sokan tudjátok, hogy ezzel féláron lehet megvásárolni 2009. augusztus 27-ig bizonyos Tefal termékeket (főleg serpenyőket.) Természetesen - ahogy lenni szokott - egy edény megvásárlásához egy füzet használható fel.
Nekem még így is drágák, és nem is szándékozom ilyesmit vásárolni mostanában, ezért szívesen odaadom valakinek, aki tényleg felhasználná.
Kérlek Titeket, hogy érdeklődés esetén hagyjatok egy megjegyzést e bejegyzéshez. Ha esetleg többen is szeretnék, akkor sorsolásra kerítünk sort.
Mivel már nem olyan sokáig lehet beváltani a pontokat, így azt is kérem, hogy legkésőbb jövő szerda estig jelezzetek vissza. Pénteken pedig feladom postán a füzetet elsőbbséggel (feltéve, hogy kell valakinek.)

Tor

a hegedűmre feszült ötödik húrt:
bármiféle játék előtt megpendítem a Láthatatlant;
abszolút némaságához hangolom magam, mert
a halál (normál) Á-ja nélkül minden
zene hamis, minden szöveg
értelmetlen, Eurüdikém.
Eurüdiké

(Fodor Ákos: Invokáció)

Több kedves gasztroblogger társamtól (Fahéj és Feta, Yasmine) is megkaptam a felhívást, hogy csatlakozzam a "bakancslista" néven is futó körkérdés-játékhoz, melynek értelmében fel kellene sorolnom azt a 10 ételt, amit enni szeretnék, ha tudnám, hogy itt a vég, és többé nem lesz részem gasztro-örömökben (sem.) Először úgy gondoltam, hogy jobb, ha ebből kimaradok, mert egészen biztos vagyok benne, hogy ez esetben elmenne az étvágyam...
Sajnos bennem nincs meg az a bölcs-derűs életfelfogás, mint egyik kedvenc filmem főhősében, aki ilyenkor is nyugodt természetességgel falatozik. Akinek esetleg kimaradt volna, most belekukkanthat a film egyik idevágó jelenetébe.

Szóval én nem ennék semmit, s ezzel a válasszal gyakorlatilag ugorhatnám is a körkérdést, de azután eszembe jutott, hogy attól még mások jóízűen falatozhatnak, hiszen régi szokás a tor, nemcsak a szerencsétlen sorsú malacok, de az emberek emlékezetére is.
Így hát kívánom, hogy a rólam megemlékező (vagy csupán éhes) gyülekezetnek a következőkkel kedveskedjenek, amiből ki-ki kedvére válogathat:

LEVESEK
1. hideg gyümölcsleves
2. szárnyashúsleves cérnametélttel, sok zöldséggel
3. csülkös bableves friss kenyérrel
FŐÉTELEK
4. sajtos-tejfölös krumplilángos
5. hortobágyi palacsinta
6. rántott karfiol és gomba petrezselymes krumplival
7. marhapörkölt nokedlivel
SAVANYÚSÁG
8. fokhagymás uborkasaláta
ÉDESSÉG
9. barackos-meggyes kelt lepény
10. fagylaltkehely ízlés szerint mindenféle feltéttel

Szívem szerint még mást is az asztalra tennék, de a tíz az tíz.
Legyen azért még innivaló is: házi gyümölcsszörp, somlói bor és szódavíz az édességekhez. S persze tejszínes kávé.

Remélem, hogy senki nem marad éhen-szomjan, s talán a vega-vegán-egyik sem-táborba tartozók is mind találnak maguknak valamit. Jó étvágyat és jókedvet hozzá!

Fotó: Köcsögfa a Dél-Alföldről

Sós perec

Valahol van még végtelenség, igazi hideggel és igazi hőséggel, s talán a hozzávaló emberekkel is. (Márai Sándor)

Párom a nomádportán perecre vágyott pár hete. El is kezdett recepteket keresgélni. Mondtam neki, hogy ennél egyszerűbb sütemények is léteznek, s az ottani sütővel nem biztos, hogy érdemes próbálkoznia. Inkább kerekezzen át a hídvégardói pékségbe, hátha ott sütnek.
Végül nem sütött, és nem is vett magának, viszont a hétvégi látogatásom alkalmával ezt kérte.
Délután indultam, így a délelőttbe bele is fért a sütögetés. Persze nagy perecek nem készülhettek, mivel azokból legfeljebb kettő fér el egy sütőlemezen, és ebben a melegben nem akartam sokáig várakoztatni a tésztát, így is hihetetlenül gyorsan kelt.

Hozzávalók (30 darabhoz, kb. 3 és fél sütőlemeznyi adag): 80dkg rétesliszt, 20dkg vaj, 11g szárazélesztő, 4dl langyos víz, 2kk só
a tetejére: 1 felvert tojás
a sós-lisztes mázhoz: 1ek só, 4ek liszt, víz

Elkészítés: A vajat megolvasztjuk, és langyosan dolgozzuk össze a tészta további hozzávalóival. Rábízhatjuk a kenyérsütő dagasztó programjára is. A szépen kidolgozott egynemű tésztát meleg helyen, letakarva kelesztjük. Ebben a hőségben a teraszon ez fél órát sem vett igénybe. Utána kinyújtjuk kb. 1-1,5 cm vastag téglalapra, a hosszanti oldalával párhuzamosan csíkokat vágunk belőle, megsodorjuk, és perec alakúra formázzuk. (Egyébként ebből a tésztából sokféle alakzatot készíthetünk.) A pereceket sütőpapírral bélelt tepsikre rakjuk, kicsit hagyjuk még kelni, majd felvert tojással átkenjük. Így toljuk a 230 fokra előmelegített, és bespriccelt, gőzös sütőbe, ahol kb. 15 percig sül egy adag. Amikor már majdnem kész, meglocsoljuk a lisztes-sós mázzal: 1ek sóból és 4 ek lisztből készül a máz, annyi vízzel keverjük el, hogy - tetszésünk szerint - sűrűbb, vagy hígabb állagot kapjunk. Még egy-két percre visszatoljuk a sütőbe, és kész is.

Ha azt szeretnénk, hogy ropogós maradjon, de szállítás közben se száradjon ki, várjuk meg, míg kicsit meghűl, ezután konyharuhával bélelt kosárba vagy papírdobozba tehetjük.

Villámlátogatás a nomádportán

Szombat délután utaztam rokonokkal, és vasárnap délután már jöttem is vissza. Most csak ennyire futotta, mert a mai napon már munka vár idehaza.
Tavaly júliushoz képest még nagyobb dzsungel a kert, továbbra is a tökfélék teremnek a legmegbízhatóbban, mellette van paradicsom, paprika, krumpli, hagymafélék, zöldség. Szép magas a csicsóka. Az uborkát idén nem vakarta ki a vakond, de azért látom, hogy nem tétlenkedik.
Bab kevesebb van, bár a kerítésen a pirosvirágú futó nagyon mutatós.
A gyümölcsfák viszont tényleg nem teremnek, és nemcsak nálunk, a faluban sehol. A szilvafák a tavalyi roskadozó bőség után teljesen üresek, meggy sem volt, sem ringló. Semmi.
Csak szőlő lesz majd. A málna viszont folyamatosan érik, így azért van valamennyi gyümölcskészlet a kertben.
A rövid idő alatt éppen csak körbenéztem, a házban komoly munkálatok folynak, mosogatni már csapról lehet. Párom kibontotta a falat a leendő fürdőszobánk és a hálószoba között, így közelről szemügyre vehettük a vályogtéglákat.
Tettünk egy sétát a Bódva-parton is. A víz először igencsak hidegnek tűnt, de idővel megszokja az ember, sajnáltam is, hogy könyvet, pokrócot nem vittünk.
Ebben a hőségben enni nemigen akartunk, párom kérésére azért vittem perecet (recept később), és a kertünkben már elég nagyra nőtt csemegekukoricákat is letörtem, az volt az ebéd.
S persze sokat fényképeztünk.