Diós-juhsajtos töltött gomba

várakozás a leveleken
hallhatatlan sóhajok
ez nem az ősz még
(s éjjel mégis
fáznak már a csillagok)

(erős ildikó - őszelő)

Alig van gombás recept a blogomon, most veszem csak észre. Pedig szeretjük, sőt, tavaly gombásztunk is a nomádporta környékén, gyűjtöttünk erdei csiperkét, rizikét és őzlábgombát. A kertben pedig lilapereszke nő. Sokféle tinóru is akad a környéken, de én még azt nem szedtem. Párom talált pöffeteget, de már nem volt az igazi. Nagyon szeretnék majd szegfűgombát is szedni.
S persze örülnék a vargányának, rókagombának, de az sosem jön velem szembe...
Addig is, míg képzeletben tervezgettem a gombaszedést, Apu hozott szép -bolti- csiperkét. Általában csak megsütöm egy kis olajon (vagy vajon) petrezselyemmel, zöldborssal, s már eszem is. Így szeretem a legjobban. (Ezért nincs sok gombás recept a blogon.) De most - talán azért, mert párom meglepett egy hatalmas adag (számomra új) River Cottage-epizóddal - mégicsak összeszedtem magam. Besamellel terveztem tölteni a gombákat, amihez némi petrezselymet és juhsajtot is szántam. Azután még beugrott a dió. Ősz is van, s a sajt és a dió íze szépen simul össze a gomba közepében. Köret most nem készült hozzá.

Hozzávalók (2 személyre, köret nélkül):50dkg nagyobb fejű csiperkegomba, 5dkg kemény juhsajt (én Kistelekit használtam), 2ek petrezselyem olajban, 1kk ételízesítő, csipetnyi fehérbors, 2ek liszt, kb. 1,5dl tej, 1dkg vaj, 10 szem dió, só

Elkészítés: A gombákat egy kiskefével megtisztítjuk a szennyeződésektől. A tönköket kitörjük és egy tálba tesszük. A gombafejeket sütőpapírral bélelt tepsibe tesszük, majd betoljuk a sütőbe. A sütőt 200 fokra állítjuk. Míg a sütő melegszik, s a gombafejek sülni kezdenek, összeállítjuk a tölteléket. A tönköket hosszában négybe hasítjuk, majd apróra vágjuk. A vajat megolvasztjuk, rádobjuk az összeaprított gombát, kissé megpirítjuk. Jöhet rá a liszt, ezzel is egy keveset pirítjuk, majd a tejjel fokozatosan felöntjük, közben keverjük. Hozzáadjuk a sót, fehérborsot és 1ek petrezselymes olajat. Ezután belereszeljük a juhsajtot. Egy pergig még kevergetve főzzük, hogy a sajt is felolvadjon. Sűrű mártást kapunk, amit már bele is kanalazhatunk a közben elősütött gombafejekbe. Így sütjük tovább (lehetőség szerint már grillfokozaton.) Közben megtörjük a diót, durvára vágjuk, és azt is rászórjuk a töltött gombafejekre. Amikor érezni már a dió illatát, el is készült az étel. Tálaláskor a megmaradt petrezselymes olajjal meglocsoljuk.

Gyorsan megy, valójában leírni szinte tovább tart, mint elkészíteni.

Szent Mihály napja (szept. 29.)
Bár a hónap végén járunk, e szent adja nevét szeptembernek: Szent Mihály havának is hívják.
Szent Mihály magas hivatallal bír, ő a három főangyal egyike. A Mikháél név Istenhez hasonlót jelent. A Jelenések könyve és a hagyomány szerint ő az utolsó ítélet angyala.
Őszi évnegyedkezdő nap. Európa-szerte ismert pásztorünnep. Ezen a napon hajtják be a legtöbb állatot a faluba, ekkor lépnek szolgálatba az új pásztorok. Megszakad a fű gyökere, megszűnik a mézelés, a halak a víz fenekére húzódnak. Sok helyen az őszi vetés kezdete. Ha ezen a napon még itt vannak a fecskék, újévig nem lesz hideg. A Mihály-napi égdörgés szép őszt, de kemény telet jelent.

A nomádporta környékén pedig már folyamatosan hallani este és éjjel a szarvasbőgést...

VKF XXVIII - Otelló torta

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényű körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
(Kosztolányi Dezső)

Megint voltak terveim erre a VKF-re. Olyan is, amiről azt gondoltam, különleges lehet, de mégsem valósult meg egyelőre, csak tolódik az időben. Majd. Kivárja az idejét (meg az enyémet.)
Azután voltak egyszerűbb elképzeléseim is. Szőlő is van hozzá. Párom hozott a nomádportáról bőségesen. De egy személyre mégsem készíthetem el mindet.
Viszont kimaradni sem akartam, ha már egyszer az augusztusi, Lúdanyó által meghirdetett témában - a nomádportán eltöltött néhány nap alatt - nem alkottam semmit. Alig főztem ott.

Tegnap végül úgy döntöttem, hogy az otelló szőlőnkből készítek egy tortát, ezúttal a nálam már többször szerepelt, tojás nélküli, kevert tésztás változatban. A korábbi arányokon kicsit változtattam, és úgy gondoltam, hogy bár itt a dióverés ideje, ezúttal inkább szemes mákkal szeretném párosítani a szőlőt, s kiemelni-fokozni szép sötét színét.
A tetejére - szintén kékszőlőből készült - balzsamecetkrém került.

Hozzávalók: 30dkg leszemezett, megmosott, kimagozott otelló szőlő, 25dkg rétesliszt (vagy teljes kiőrlésűvel keverve), 10dkg vaj, 8dkg cukor, 5ek natúr joghurt, 1,5dl tej, 5dkg szemes mák, fél tk szódabikarbóna

Elkészítés: A sütőt 190 fokra előmelegítjük. A leszemezett szőlőt félretesszük, a szódabikarbónát a lisztben elkeverjük. A robotgép segítségével a puha vajhoz fokozatosan hozzákeverjük a többi hozzávalót (a gyümölcs kivételével.) Ezután kivajazunk egy közepes méretű tortaformát. A tésztába óvatosan beleforgatjuk az előzőleg kevés liszttel megszórt szőlőszemeket, majd az egészet a formába öntjük. Kb. 35-40 perc alatt készre sütjük. A sütőtérben hagyjuk kissé kihűlni, majd tálcára borítjuk. Friss szőlővel, balzsamecetkrémmel kínáljuk.

Köszönöm a remek VKF-témát, Trinity!

Húsos-zöldséges alapmártás

a fogalmak melyekről fogalmam sincsen
bölcs nyugalom csendjén szelídült vágyak
azt hiszem valahol itt laknak bennem
s minden valóság csupán látszat ---

(erős ildikó)

Miért tekintem a következő receptet alapmártásnak? Mert sokféle ételhez szoktam használni, és általában nagyobb adagot készítek egyszerre. Később rakott-sült tésztafélékbe kerül a leggyakrabban, például besamellel felváltva, vagy egyszerűen csak kifőtt tésztához keverem. Gyakran kerül még bele (vagy egy részébe) tejföl, és rizs- vagy tarhonyakörettel adom asztalra.
Esetleg a szokásostól eltérő rakott vagy töltött krumpli készül vele. Kelt vagy leveles tésztába is szoktam tölteni. Még nem próbáltam, de talán kelkáposztalevélbe vagy szőlőlevélbe is lehetne göngyölni. De azt hiszem, akkor tennék hozzá egy kevés rizst is.
Nagyon gazdag ízű, kiegyensúlyozott mártás, ami a húson és a zöldségeken túlmenően némi tejterméknek és paradicsomnak köszönheti lágy ízét. Különböző húsokból szoktam csinálni, de ügyelek rá, hogy ne legyen nagyon száraz a hús. Viszont füstölt vagy erős íz ebbe a mártásba nem kerül nálam.
Ami még lényeges: a hosszú főzési idő. Nem mintha 3 óra kellene a ledarált húsnak vagy az apróra vágott zöldségnek, de ennyi idő, ami alatt az ízek tényleg összesimulnak, semmi "nem lóg ki", és besűrűsödik a mártás. Én most csak másfél órát főztem - azaz fele ideig - a fotózás előtt, s így a képen még nem is látható a kívánt eredmény. Nem csinálom gyakran, de érdemes rászánni az időt.

(S ha a kelleténél - vagy a felhasználástól függően - mégis több leve maradna, hagyjuk a felesleget a hűtőben kissé megdermedni, kenyérre kenve is finom lesz.)

Időigényes, de véleményem szerint nagyon kiadós, gazdaságos felhasználása az önmagában talán nem túl nagy mennyiségű húsnak.


Párom néhány napot volt idehaza (azaz Budafokon) a héten, de a reggelin és ebéden túl nem sok időt tudtunk együtt tölteni, én tanítottam, ő javított, volt, hogy csak hajnalban feküdt le. Ma pedig már visszatért a nomádportára. Mivel ő nagyon szereti a húsfélét, többek közt ez a mártás is elkészült, idő hiányában egyszerűen csak főtt tésztával és reszelt sajttal ettük.
S bár ritkán iszunk alkoholt, ehhez az ételhez most jól jött volna egy pohár finom bor (csak nem jutott eszünkbe...)

Hozzávalók (kb. 3-4 liter mártáshoz): 50 dkg nem túl sovány darált hús (disznó, marha, esetleg csirke), kb. 5dl csirkealaplé, 3 szál sárgarépa, 1 kis darab zeller, 1 szál fehérrépa, 4 közepes paradicsom, 1 zöldpaprika, apróra vágott petrezselyem- és zellerzöld, 1 nagyobb vöröshagyma, 2 gerezd fokhagyma, 1kk pirospaprika, kevés zsiradék, 1dkg vaj, 1dl tej és ízlés szerint só.

Elkészítés: a hagymát a zsiradékon üvegesre pirítjuk, rádobjuk a húst és így folytatjuk a műveletet. A zöldségeket és a zöldpaprikát megtisztítjuk, apróra vágjuk és hozzáadjuk az ételhez az áttört fokhagymával együtt. Amikor a hús és a zöldség már megpirult kissé, jöhet a pirospaprika és a zöldfűszer. Kevés sót adunk hozzá, majd fedő alatt hagyjuk, hogy a hozzávalók levet eresszenek az edényben. Amikor az étel zsírjára sül, újra és újra felöntjük egy kevés csirkealaplével. Így főzögetjük 3 órán át, s csak az utolsó félórában adjuk hozzá a kicsumázott, (leforrázott) és meghámozott paradicsomokat kisebb darabokra vágva. A folyamat végén pedig belekeverjük a vajat és a tejet, majd még egyszer összeforraljuk a mártást.

A napfordulós diólikőr

Szent Iván éjszakájától az őszi napfordulóig (Szent Máté napjáig) készül ez a likőr. Az ember nem csinál vele semmit, az elején van egy kevés munka a zöld dióval meg a végén le kell szűrni. Ennyi.
Gazdag, fűszeres ízvilág, érdemes kipróbálni!
A receptet Makkától kaptam hozzá, mivel azonban a tiszta szesz nagyon drága, nézegettem más receptváltozatokat is. Valahogy beugrott, hogy Anyu receptfüzetének elejében is van néhány házi likőrféleség, egy hasonló - de azért egyszerűbb - recept diópálinka névre hallgat (a mellékelt képen olvasható.)
Végül maradtam Makka változatánál, viszont az alkohol nagyobbik részét (Jameson) whiskey, kisebb részét saját gyümölcspálinka tette ki. Tudom, hogy ez így nem túl autentikus, de gazdaságos megoldás volt. Lehet, hogy legközelebb csak pálinkával csinálom.

Recept Makkánál




Szent Máté napja (szept 21.)

Máté a hagyomány szerint az első evangélium szerzője. Vámos és adószedő volt Kafarnaumban.
Ha ezen a napon tiszta az idő, jó lesz a bortermés. Vetésre viszont Máté hete nem kedvező "pelyvahét"-nek nevezik. Más források szerint viszont legkésőbb ezen a héten meg kell kezdeni az őszi gabona vetését.
Csillagászatilag ezen a napon van az őszi napéjegyenlőség. Ezután kezdődnek az őszi pásztorünnepek, a gazdasági év végét jelentő szüreti mulatságok.

Ételízesítő

hisz csak a fény
e sugárzó folyó tesz
- bármit is -
érthetővé érinthetővé
ezen a földön

(erős ildikó - ősz - részlet)


Általában csak télen használok ételízesítőt, többnyire a Vega-mixet, ami gyakorlatilag szárított zöldségekből áll, nincsen benne só és ízfokozó. Viszont hiába tartom zárt fémdobozban, előfordult, hogy bemolyosodott. Ezért úgy gondolom, nem baj, ha van némi só az ételízesítőben, bár lehet, hogy ez önmagában nem megoldás.

Makka nemrég nagyon kedvet csinált házi fűszerkeverékéhez (vegetájához), így a legközelebbi piac alkalmával e célból is vettem zöldségeket. Az egyetlen problémát a zöldségek felaprítása jelentette, mivel erre nincsen elektromos eszközöm. Van ugyan egy kis turmixgépem (tényleg kicsi, fél literes a pohara, de legalább így kényelmesen elfér a pulton, mindig kéznél van), amihez külön kaptam egy zöldségaprító poharat. Ez utóbbit szinte sosem használom, mert nagyon keveset szabad beletenni egyszerre, s azt is masszává aprítja, vagy nem bírkózik meg vele.
Szóval ki kellett találnom valamit a zöldségek aprításához. Húsdaráló nem viszi, Makka a reszelést javasolta. Ez nekem is nagyon tetszett, mivel a méret pont jó lett volna. De néhány keményebb zöldség után feladtam. (Kár volt.)
Azt találtam ki, hogy egész vékonyan felszeletelem, kiszárítom a napon, s majd szárazon felaprítom, például a diódarálóval. A szeletelés ugyan elvitt vagy két órát, de hétvégén csináltam. Duende mondta már többször, hogy a hosszadalmas konyhai műveleteket meditációként érdemes végezni (bocsánat, ha leegyszerűsítem a lényeget), nos, én kiültem vele a teraszra, és élveztem a napsütést, no meg hogy nem szellemi munkát végzek.
Három nagyobb tálcányi lett a zöldség, tettem bele paradicsomot, paprikát és hagymafélét is.
A zöldfűszereknek a szárát is fel szoktam használni, így a zellerét is belevágtam, a petrezselymet és néhány szép zsengébb karalábélevelet pedig mellétettem száradni.
Friss lestyánom nem volt, de Makkától nemrég kaptam, annak szárított változatát szántam még bele.

Szombaton és a rákövetkező napokon szépen és melegen sütött a nap, utána viszont már pakolgatnom kellett ide-oda a tálcákat, megóvni az esőtől és a nyirkos időtől.
Ma láttam elérkezettnek az időt a további aprításra, de a diódaráló nem örült neki. Maradt a turmix kiegészítő aprítója. Hát az sem örült. Nagyon kis adagokban és nem éppen apróra-egyenletesre sikerült felaprítani - közben reménykedtem, hogy a turmix motorja nem ég le, mert a napi gyümölcsadag abban szokott készülni, és az sokkal fontosabb, mint ez a zöldségaprítósdi...

Hozzávalók: zöldségek tetszés szerint, (só), (napfény és meleg) Én használtam: 10 szál sárgarépát, 2 szál fehérrépát, 1 nagy zellert zöldjével együtt, 1 karalábét, 1 fej vöröshagymát, 4 gerezd fokhagymát, 2 csokor petrezselyemzöldet, 3-4 karalábélevelet, 2 zöldpaprikát, 2 paradicsomot, 3kk szárított lestyánt, 2ek sót

Elkészítés: A zöldségeket megmostam, megszárítottam, de a többségét nem pucoltam meg. Ez alól kivétel természetesen a karalábé, a hagymafélék, továbbá kicsumáztam a paprikát és eltávolítottam a paradicsom magos részét (ez jó lesz valamelyik ebédbe.) Vékonyan felszeletetem a zöldségeket (de aki teheti, inkább előre reszelje le vagy aprítsa fel megfelelő berendezéssel.) Nagy, tiszta, illetve zsírpapírral bélelt tálcákra (3db) kiterítettem, és napos helyre tettem. A változó idő mellett 5 nap kellett az aszaláshoz. Utána következett a fent leírt aprítás. Kb. 1 nagyobb tálcányi fűszer lett, hagytam még néhány órát kiterítve, hogy kifújja magát, majd elkevertem a sóval, a lestyánnal, és üvegbe töltöttem.

Ne keseredjünk el: nem lesz sok a fenti adagból, kb. egy normál méretű befőttesüvegnyi.

Kukoricás csirkefalatok juhsajtos majonézzel

Amikor elmész
a kertkapu nyitva lesz
ahogy nyitva volt először
amikor megérkeztél.
Azóta mindig.
Itt szabadon járhatsz
eső nem zokog
nap meg nem éget
néma a kert
csak a könnyes levelek
ölelik a lábad.

(erős ildikó)

Íme a bizonyság: igenis eszem húst néha. Előfordul, hogy megkívánom. És nemcsak a csirkét, mást is. Mi több, a fenti kép arra is bizonyságul szolgál, hogy előfordul olyan ebéd is, amelyben szinte minden ételféleség jelen van (hús, tejtermék, zöldség, krumpli, gabona, tojás.) Azt nem állítanám, hogy ez gyakran megesik. Nem is lenne jó nekem. De ma ilyen nap van.
Szombaton piacoztunk Apuval, és úgy gondoltam, ezúttal valami húsfélét is nézek magamnak. Először csak mellcsontra gondoltam, mert azt mindig olcsón adják, és kitűnő leves lesz belőle. Azt hiszem, a húsleves a legkedvesebb húsételem, nehezen mondanék le róla. (További kedvenc még a hortobágyi palacsinta, azt viszont ritkán vagyok hajlandó elkészíteni.) Szóval végül egy egész mell is a kosaramba került.
A mai ebéd tulajdonképpen a meglehetősen egyszerű hús-krumpli kombinációra épül, ami után az ember legszívesebben aludna egyet. Most ez elmarad, ezért kis adagot ettem.
A húsdarabokat nem voltam hajlandó bepanírozni (maradt a kukoricalisztbe, -darába forgatás), a krumplinak pedig nem szedtem elő külön edényt, együtt sütöttem a hússal. A bundázott ételektől persze elhasználódik azonnal a zsiradék, nem lehet kétszer sütni benne.
Kedvenccé vált sajtos majonézemet ezúttal kisteleki juhsajttal és kizárólag petrezselymes olajjal készítettem.

Hozzávalók (2 kisebb adaghoz): 1 nagy csirkemell csíkokra vágva, 4-5 szem közepes méretű krumpli, 3ek kukoricaliszt, 2ek kukoricadara, só, a sütéshez olaj vagy zsír
- a majonézhez: 1 tojás, 125ml petrezselymes olaj, 5dkg félkemény juhsajt, 2-3ek sűrű joghurt, 1kk (szemes vagy egyszerűbb) mustár
- a tálaláshoz: jégsaláta levelek

Elkészítés: A húscsíkokat besózzuk, a krumplit megtisztítjuk. A kukoricaliszt és -dara keverékében megforgatjuk a húsdarabokat, a krumplit pedig hasábokra vágjuk. Mindkettőt bő zsiradékban sütjük ki, szűrőben hagyjuk lecsepegni. A majonézhez a tojást a mustárral robotgép segítségével elkeverjük. Fokozatosan hozzáadjuk az olajat, majd a lereszelt sajtot, végül a joghurtot. Tálalásig behűtjük.

Lesz még húsféle egyébként a közeljövőben, mert a minap legnagyobb meglepetésemre keszegre, mi több: friss és apró keszegre akadtam. Nagyon régen nem ettem már, így nem lehetett otthagyni. Arról nem is beszélve, hogy az egyik legolcsóbb halféle - s emellett nagyon finom.

Vöröslencse-krém paprikával

"...mindenki csak önmagában, önmagának teremtheti meg az elviselhető világot, ha elég erős ahhoz, hogy lemondjon minden előítéletről és saját szemével lásson, mint a gyermek." (Weöres Sándor)

A többszöri ígéret után végre sorra kerül ez a remek krém, aminek az alapötletét Renátának köszönöm. Én vöröslencsét választottam hozzá, bár drágább, de nagyon szeretem. Nagyon hamar el is készült vele az étel, hiszen pillanatok alatt puhul. A paprikakrémből sózás előtt félretett kisebb adag is belekerült. Viszont túlságosan sokat készítettem elsőre: egy félkilós zacskóval főztem a lencséből, így azután Apué lett a pástétom egy része. Annak ellenére, hogy tőle nagyon messze állnak a vegetáriánus ételek, ez teljesen elnyerte a tetszését - ahogy nekem is.

Hozzávalók (6-8 főre): 50dkg vöröslencse, 1kk só, kevés frissen őrölt bors, 2ek petrezselyem olajban, 2ek darált friss fűszer- és kápiapaprika, 1 gerezd fokhagyma, víz

Elkészítés: A lencsét kb. kétszeres mennyiségű sós vízben a fokhagymával együtt puhára főztem. Bár szokás, én babért nem tettem bele, mert nem különösebben szeretem az ízét. A megfőtt lencsét kicsit hűlni hagytam, majd borssal ízesítettem, belekevertem a petrezselymes olajat és a darált paprikát.

Nagyon ízlett, biztos jól menne bele a vöröshagyma is, de nekem most így esett jobban. Eddig a paprikás-kukoricás cipóval falatoztam, de tegnap készítettem hozzá zabtallérokat. (Recept később.)

Miért is?

azóta többé semmit
már semmi többet nem kérünk
nem hittük volna s lásd a jelen
elég ok
hogy éljünk

időnk végtelen
s a parttalan tengerek ölén
élünk
hívásra készen
az örökkévalóság küszöbén

(erős ildikó - más-kép(p) - részlet)


Megint megtalált egy körkérdés, amihez most szívesen csatlakozom, mert egy nagyon hasznos tennivalóra szólít fel Limara: vegyem számba, miért vagyok ma hálás. Ez sohasem felesleges időtöltés, noha sok alapvető dolog talán eszembe sem jut. De azért néhány:

-mert párom tegnap ünnepelte a 46. születésnapját
-mert van értelmes és hasznos munkám
-mert vannak elképzeléseim a jövőre
-mert van tető a fejünk felett és van mit ennünk
-mert egészségesek vagyunk a szeretteimmel együtt
-mert a lakóhelyemen sok-sok zöld vesz körül
-mert vannak - többek között - gasztroblogger barátaim
-mert ma is besüt a nap a konyhámba

Tudom, hogy mindezek pillanatnyi dogok - akár az életünk.

(A szivárványos fotók Budafokon készültek, 2009. augusztus 13-án az esti órákban.)

Szíves örömest adom tovább a körkérdést ezúttal Renátának, Sofiának és Dulminának.

Paprikás-kukoricás cipó

Tudjuk, hogy ez a felfogás, mely szerint a természet háztartása közgazdasági alapelveken nyugszik, téves. A természet logikája egyáltalában nem ökonomikus, ellenkezőleg, tékozló, s ezért nem a legnagyobb hasznot keresi, hanem szűntelen bőséget nyújt.
(Hamvas Béla)

Alapvetően az egyszerű kenyereket szeretem, ritkán sütök különlegesebbet. Ennek egyszerű oka van: a kenyeret általában nem önmagában, hanem valamivel esszük, jobban esik, ha semleges az íze. Viszont az állaga nagyon is számít. Ellentétben sokakkal én nem a frissen kisült, még gőzös kenyeret szeretem, sokkal inkább a néhány napos szikkadtat. Azt, amelyiket könnyen lehet szeletelni, ami akár pirítóshoz is jó. De nem mindegyik kenyér ilyen, amelyiknek nem jó a tésztája, az nemigen indul szikkadásnak, inkább bepenészedik vagy gumissá válik.
Nem kedvelem sem a nagyon morzsálódó, sem a halcsalinak való kenyereket. Innentől jogos a feltételezés: nem könnyű a kedvemre tenni (ez ügyben sem.) Azért nem is olyan nehéz. Nagyon szeretem a fényes külsejű, ropogós kenyeret, aminek belül inkább szárazabb, mint nedves a tésztája.
Saját sütésből az abszolút kedvencem ez a darás kenyér, de másféléket is szeretek. Minél több, minél ropogósabb a héja, annál jobb nekem.
Ha én sütök, inkább kisebb kenyereket szoktam készíteni. Ennek több oka is van. Egyrészt a sütő légtere sokkal kisebb, mint egy kemencéé. Tehát - ha be is férne egy kétkilós - nem lenne olyan, mint a kemencében sült. Másrészt a kisebb kenyerek jobban megfelelnek a fent említett kívánalmaknak : sok-sok héj, hamarabb szikkadó belső.
Mostanában a kovászos kenyerek nemigen kerülnek terítékre, pedig azokat is szeretjük. Általában szárazélesztővel sütök, és abból is kevesebbet használok a javasolt mennyiségnél, a kenyerek ráérősen kelnek nálam. Magos kenyereket nemigen szoktam sütni, mert azok valahogy puffasztanak engem.
Viszont a különböző liszteket és darákat keverni nagyon szeretem.

Megint el kell mondanom, hogy a kelt tésztákkal és kenyerekkel általában nincs túl sok vesződség, inkább idő, mint munkaigényesek. Ezért előrelátás (és otthonlét) szükségeltetik hozzájuk, viszont sok másra is jut időnk, miközben készülnek. Takarítani, mosogatni sem kell hosszadalmasan utánuk: a tészták többnyire egy tálban összeállíthatók és keleszthetők, és a tepsit sem koszolják össze (főleg, ha sütőpapírt is használunk.)
Hajlamosak viszont kiszáradni kelesztés közben, ezért gondosan takarjuk le a tésztát, de ne terheljük meg, hadd nőjjön.
Vannak "gyorsabb" változatok is, ahol a kelesztési idő akár fél órára is leszorítható, viszont nem mindig vágyunk azonos receptre és állagra. A késleltetett kelesztéssel készülő változatok más ízélményt nyújtanak. (Gyorsabb és lassabb változatokra is vannak receptek fent a blogomon, a kenyerek - péksütemények és a kelt tészta címszóknál lehet nézelődni.) Érdemes kipróbálni sokféle lisztet, de néhány alapvető dologgal tisztában kell lennünk: a teljes kiőrlésű lisztek lassabban kelnek meg, és sohasem lesznek olyan levegősek, mint a tisztán fehérlisztből készült kenyerek és péksütemények. Az ízük is erőteljesebb. Általában több élesztőt vagy kovászt igényelnek. A gluténmentes lisztek (pl. a kukorica is ilyen) finom kiegészítők lehetnek, de sohasem uralhatják a tésztát, mert akkor az nem fog megkelni, akármennyi élesztőt is teszünk hozzá.
Minél több a fehér búzaliszt a tésztában, az annál könnyebben és levegősebbre kel.
Ennek ellenére én a legtöbbször keverem a liszteket, mert a csak fehérlisztből készült dolgoktól már elszoktam, engem "eltömítenek" kissé, könnyebben emészthetőek és finomabbak számomra a vegyes lisztből készült tésztafélék.

A kelt tészták készítésénél pedig (kemence híján) nem árt, ha van egy jó, egyenletesen sütő sütőnk, ahol a hőmérséklet programozható, s így fogalmunk van róla sütés közben. A magas induló hőmérséklet a kenyérféléknél főképp elengedhetetlen, hogy a formázás után újrakelt sütemény formáját rögzíthessük, s hogy a kenyérnek szép héja süljön.
Ez a fűszeres kenyér most kivételt képez egyszerűbb kenyereink sorában. De a tegnap elkészített paprikakrém adta hozzá az ötletet: maradt egy egész kicsi, ami már nem fért bele az üvegekbe. Azt használtam hozzá, no meg került bele többféle liszt, kukoricadara, zabpehely és egy kevés őrölt kömény is. A paprikakrémnek és a kukoricának köszönhetően napsárga bélzete sült.

Hozzávalók (egy kb. 95 dekás cipóhoz): 5dkg kukoricadara, 5dkg kukoricaliszt, 10dkg Graham liszt, 40dkg rétesliszt, 4ek zabpehely, 1 tasak (7g) szárazélesztő, 2ek olaj, 3dl langyos víz, 0,5dl paprikakrém (ha boltit használunk, akkor figyeljünk a sótartalomra!), csipet őrölt kömény

Elkészítés: A kenyér hozzávalóit tésztává gyúrjuk, dagasztjuk, majd a napon letakarva kelni hagyjuk. (A meleg szeptemberi napon 1 óra elég neki.) Ha a duplájára kelt, átgyúrjuk, formázzuk. Egy sütőpapírral bélelt tepsi közepére helyezzük, tetejét éles késsel bevagdossuk. Letakarva ismét kitesszük a napra, kb. háromnegyed órára. Közben a sütőt 220 fokra előmelegítjük, 2-3 alkalommal bespricceljük (vigyázva az égőre és az üvegajtóra.) A kenyeret 20 percig ezen a hőfokon, majd 10 percig 200 fokon sütjük. Még forrón átkenjük hidegvizes ecsettel, majd rácson hagyjuk kihűlni.

A már emlegetett lencsepástétommal ettem ma e kenyeret, melynek receptje még egy kicsit (tovább) várat magára.

Sóban eltett fűszerpaprika

morális örök-
mozgó: amit nem emelsz
- szűntelen - süllyed

(Fodor Ákos: Axióma)

"Kisasszony napja: Ősi pogány őszkezdő nap. Fecskehajtó Kisasszonynak is nevezik: e naptól kezdve indulnak útnak a fecskék és a vándormadarak. E nap után kezdik szedni a fűszerpaprikát, majd rövid fonnyasztás után felfűzik, és felakasztva szárítják. Sok helyen a dióverés napja is" - írja egy régi kalendárium.

Szeptemberben van az ideje a napérlelte paprikákat és paradicsomokat üvegekbe zárni. Ami engem illet, idén egyértelműen a paprikáé a vezető szerep a konyhámban, bár biztos jól jönne néhány üveg lecsó is a hideg tél közepén.
Paprikakrémek már készültek, de azok sült kápiából, paradicsommal, padlizsánnal, inkább közvetlen fogyasztásra. Ez a mostani pedig valóban fűszer: a nyersen ledarált paprikához kerül a só. Semmi más. Erre a felhasználásnál is gondolni kell.
Ami a paprikafajtákat illeti, elsősorban fűszerpaprikát használok hozzá (édes és erős változatot), emellett jöhet hozzá cseresznyepaprika, paradicsompaprika és némi kápia is. Idén az árak miatt is úgy döntöttem, hogy a kápia ismét szerepet kap, mert csak fűszerpaprikából vagy cseresznyepaprikából nagyon drága lett volna. Az íze viszont így is finom, ráadásul éppen csak egy picit csípős.

A konyhámban fellelhető eszközök közül csak az öreg húsdarálóm hajlandó megbirkózni a nyers paprikákkal, így azt használom hozzá.

Hozzávalók: fűszer-, cseresznye- és paradicsompaprika, kápia, valamint a kicsumázott, ledarált paprika minden kilójához 20dkg só

Elkészítés: a paprikákat megmossuk, leszárítjuk, majd a csumájukat és a magokat eltávolítjuk (nem kötelező.) Ezután kisebb darabokra vágva a húsdarálón ledaráljuk. Lemérjük, majd hozzáadjuk a sót. Kiforralt, tiszta üvegekbe tesszük és lezárjuk.
Hűvös, fénytől védett helyen tároljuk, felbontás után a hűtő oldalában.

A csumázás és a darálás persze elvisz némi időt, de addig is gyönyörködhetünk a paprika csodálatos színében (is.) S egy jó hír: ez is remek gasztroajándék!

Ezúttal egy kisebb adagot a ledarált paprikából még sózás előtt félretettem, s egy pástétomhoz használtam fel, ez lesz talán a következő bejegyzés.

Bundázott padlizsán petrezselymes babbal

S hogy itt még valami teremjen,
Gyertek, menjünk a Mindegy ellen.
(Ady)

Maradok továbbra is az egyszerű ételeknél. Rá lehet fogni mindezt a lustaságra, vagy arra, hogy szeptembertől kissé elfoglaltabb vagyok, és sajnálom az időt néha a főzésre. Ez elég furán hangozhat egy gasztroblogger szájából, de hát vannak időszakok, ilyenek meg olyanok. Ráadásul egy személyre talán tényleg értelmetlen dolog lenne többfogásos főzőcskébe bonyolódni. A sütögetés is ritkább most, inkább "fejben főzök", esti szórakozásként, kikapcsolódásképpen.
Azt viszont lehetetlen nem észrevenni, hogy a padlizsán ára mennyivel kedvezőbb, mint néhány hónappal korábban volt, jómagam szinte mindenfelé padlizsán-akciókba botlok. Ezt ki kell használni. Így fordul elő, hogy minden konkrét cél nélkül kerül a padlizsán a kosaramba, mondván: majd lesz belőle valami. Azután előfordul, hogy sokáig nem lesz, s szegény padlizsán csak csücsül a hűtő aljában, már-már feladva a reményt, hogy sorsa beteljesedik. De ma mégiscsak felvirradt a napja: megszántam szegény fonnyadó padlizsánomat. meghámoztam, felszeleteltem, s éppen csak kissé besózva, kukoricaliszt - és dara keverékébe forgatva megsütöttem. Köretnek ma egyszerű fehérbab került mellé, egy kis borssal, petrezselymes olajjal összeforgatva.

Hozzávalók (2 kisebb adag): 1 közepes méretű padlizsán, só, kb. 3 ek kukoricaliszt és 2 ek kukoricadara, olaj a sütéshez
köretnek: 1 doboz sós vízben főtt fehérbab konzerv (töltőtömeg: 240g), 1ek petrezselyem olajban, kevés frissen őrölt zöldbors

Elkészítés: A padlizsánt meghámozzuk és kb. 1 cm vastag szeletekre vágjuk. Kicsit besózzuk és 10 percet állni hagyjuk. Közben egy kis tálkában összekeverjük a kukoricalisztet és a darát a bundázáshoz. Lecsöpögtetjük a babkonzervet, és hozzáadjuk a petrezselymes olajat. Egy kevés frissen őrölt zöldborssal ízesítjük.
A padlizsánszeleteket lecsöpögtetjük. Megtörölgetni nem kell, mert nedvesen jobban tapad rájuk a bunda. Beleforgatjuk a kukoricapanírba, majd forró olajban pár perc alatt kisütjük. Rácsra vagy szitára szedjük.

Ha van otthon, tehetünk rá aszalt paradicsomot vagy marinált fokhagymát is.

Kertész leszek?

Nem, már nem hiszem. Ez nemigen fér bele, talán fát majd nevelek, de hogy a kelő nappal én is kelek, ez már nyáridőn elég kétséges.
Pedig kacérkodtam vele valaha (mármint nem a koránkeléssel, hanem a kertészettel), illetve egy ideig sportot űztem a felvételikből, így egykor az Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem (ma nem tudom, hogy hívják) kecskeméti kertészeti tagozatára is felvetettem magam. Ott volt általános kertész szak.
Hogy minek? Nem tudom, valószínűleg egyedfejlődésem egyik nehezen átléphető állomása lehetett ez az állandó, megszállott felvételizgetés, aminek egyébként semmi értelmes háttere és jövője nem volt, úgy értem: tisztában voltam vele, hogy a munka mellett például Kecskemétre sem tudok majd leutazgatni, de hát valamiért nehezen tettem le a diákos életforma utáni olthatatlan vágyamról. Viszont az érettségiző korosztálynak hosszú évekig tudtam naprakészen információt adni a lehetőségekről, a pontszámításról, s minden egyéb tudnivalóról. A Felsőoktatási Felvételi Tájékoztató aktuális számát is mindig előbb szereztem be, mint ők. Ma már szerencsére ez elmúlt, nagyjából 30 éves koromra kinőttem. Eléggé tájékozatlan is vagyok a területen.
Persze milyen jó lenne, ha most, a nomádportai terveimhez ott lenne az a kertész diploma. Nem kéne teljesen alapvető információk után olvasgatnom. De hát a többi meg nem szerzett tudást és képesítést is sajnálom, pedig mennyi tervem volt...,azonban mára a telhetetlenség felett győzött a józan ész, a kötelezettségek és a lustaság, no meg a másirányú tervek. Az Alföldön munkával töltött idő ugyan némi segítség lehetne, de kukoricával, dohánnyal dolgozni, krumplit szedni mégiscsak más, mint konyhakertet tervezni.

Marad tehát a hobbikertészkedés. Az is egyelőre csak elméletben, innen a fővárosból. Hogy mi mindent szeretnék, az persze már fejben megvan, jóval több a soknál.
Például - a haszonnövények mellett - rózsakertet is. Általában véve azokat a virágokat szeretem, amelyek hosszan virágzanak, évelők, és megállnak a lábukon, nem kell karózgatni őket.
Ha pedig konyhai célokra is felhasználhatók, ez külön jó pont. A dísznövények közül nagyon szeretnék madárbirset, ez egész évben szép (már volt róla téli és tavasz kép is a blogon.) Orgona van a kertben, jó lenne még aranyeső és bodza is. A haszonnövények közül legszívesebben a paprikafélékkel és a fűszernövényekkel kísérleteznék, de jól jönne a koktélparadicsom is. Kellene még naspolya is, s már az elején kellett volna említenem régi nagy vágyamat: a fügét.
A krumplival gondban vagyok, mert komolyabb mennyiséghez nagyobb terület kell. Nem akarom vele ez egész konyhakertet elfoglalni, viszont a hátsó kert meg párom birodalma lesz a tervek szerint: oda gyümölcsöst szeretnénk.

Mondjuk éppen elég is lesz a konyhakertet rendben tartanom.

Ezt a régi (1985-ös kiadású) naptárt, A biokertész kalendáriumát, párom édesanyja ajándékozta nekem, bár egyszer már sikerült Miskolcon felejtenem. Nagyon tetszik, elsősorban nem a bio-szemlélet miatt, hanem mert megmutatja, mit hová érdemes ültetni, megtervezhető vele egy - a miénkhez hasonló nagyságú veteményes - s minden hónapra ad ötleteket a kerthez. Nem túl sokat - éppen ez a jó benne, hogy olyan belátható és kedvcsináló feladatnak tűnik, nem többszáz oldalnyi szöveg.

Meglátjuk, hogy mikor kezdhetek bele, s főleg: hogy mire megyek vele majd. Addig is megpróbálom a tervet a saját kertünk adottságaira és méretei szerint átalakítani.

A kert éve az őszi munkálatokkal kezdődik, innen igyekszem majd nyomon követni, mi is a tennivaló egy-egy hónapban.

Palacsinta így meg úgy

Az az előítéletem, hogy a rend nemcsak szép, hanem hasznos is. (Hamvas Béla)

Tudom jól: ha a palacsinta levédett márkanév volna, akkor biztosan nem használhatnám a képen szereplő ételre. Ahogyan mondjuk a kukoricadarából, tojás nélkül készített császármorzsámat is át kellene keresztelnem - egyébként jogosan. Hiszen éppen én szoktam hangsúlyozni, hogy az ételt - ha már egyszer nem hagyományosan készítjük el - legalább ne hívjuk olyan néven, ami megtévesztheti szegény áldozatainkat. Arra vágynak, elképzelik, s nem azt kapják, hanem valami mást. Szóval ez a palacsinta itt a képen nem is az valójában, mert egy hagyományos palacsinta lisztből, tojásból, tejből, sóból (esetleg némi cukorból és szódavízből) áll.
Nos, ebben pedig nincsen tojás, most éppen tej sem került bele. Miért?
Amikor gyerekként elkezdtem palacsintát sütni, kerestem egy alapreceptet, mivel sajnos a palacsintatészta kikeverését sem figyeltem meg Anyunál (épp csak jelen voltam), s ez nem olyasmi, amit a receptek közé feljegyzett volna.
Tehát kerestem egyet, sokáig e szerint sütöttem (legfeljebb az adagokat többszöröztem), még néha mostanában is így készül:

Palacsinta (alaptészta) kb. 10-12 db-hoz:
20 dkg liszthez 1 egész tojás, csipet só, 1ek cukor, 2dl tej, 2dl szódavíz, 1ek olaj

Ez volt tehát az alap. Persze ha valami épp nem volt otthon (vagy nem elegendő mennyiségben), akkor kimaradt, vagy kevesebb került az ételbe. Így pl. néha csapvíz került a szódavíz helyébe, kevesebb vagy több tejjel dolgoztam. Időnként a rétesliszt egy részét teljes kiőrlésűre cseréltem.
Viszont az is előfordult, hogy épp tej nem volt itthon. Ez ma is gyakran megesik, sajnos szervezetünk (páromé és az enyém is) ritkán viseli jól a tejtermékeket, így csak kis mennyiséget és többnyire konkrét céllal tartok itthon. Márpedig a palacsintasütés nem ilyen, mert az csak úgy rájön az emberre. Gyorsan megy, tehát épp a délután közepén is megkívánhatjuk.

(A tinédzserkori élmények része volt még a különlegesebb palacsintatészták készítése beleszórt, illetve belesütött mákkal, dióval, reszelt almával. Ilyesmit ma már nemigen csinálok, úgyis megtöltjük ezzel-azzal a tésztát. Bár, ha jobban meggondolom, elég látványos eredményeket lehet elérni, pl. kakaós csíkokkal márványozni a tésztát, de láttam olyasmit is, amikor valaki mentaleveleket sütött a nyári palacsintájába és gyümölccsel töltötte. Szép színes lett a végeredmény - ráadásul díjat is ért.)

Élesztőt, sütőport nem teszek a palacsintákba, mert - bár ilyen is van - én nem igénylem. Amúgy is a vékonyabbakat részesítem előnyben.
Mivel a tojásért sem rajongok túlzottan, a tojások számát a fenti recept duplázása, triplázása esetén sem emeltem, jó volt így is. Igazából mindenhogyan szeretjük, bár én a soktojásos palacsintákat kerülöm.

Öcsém - ahogy már említettem - szinte vegán étrenden él, így neki is készítettem tej- és tojásmentes "palacsintákat" annak idején. Elnézést a megnevezésért, még nem tudtam rá megfelelő kifejezést találni. Párom szerint ez csupán lepény, de hát abból is annyiféle van, hogy ebből még nem tudnánk azonosítani az ételt. Mindegy. A lényeg, hogy így is örömmel elfogy, senkit nem akadályoz a fogyasztásában a tartalma.

Mostanában tehát mindenféle módon sütöm, de azért a tojás és a tej aránya a fenti alapreceptben szereplő mértéket nálunk sohasem haladja meg.
S bár a vega-vegán blogokon sok hasonló receptet találni, akit mégis érdekel ez a rendkívül egyszerű változat is (mondhatni: a palacsinta evolúciójának talán első állomása), annak leírom, bár a variációk száma végtelen.

(Tej és tojás nélkül, kb. 8-10 darabhoz:)
Hozzávalók: 5dkg Graham liszt, 15 dkg rétesliszt, 3,5dl víz, 1kk só, 1ek cukor, 1ek olaj Elkészítés: a hozzávalókat összekeverjük, állni hagyjuk, majd enyhén olajozott serpenyőben egyszer megfordítva kisütjük.

Amiről nem írtam most, pedig nagy kedvenceim: a sós palacsinták. Ezeket hasonlóan készítem, persze cukor nélkül. Viszont külön élvezetet jelent a további felhasználásuk: nagy kedvencem a hortobágyi palacsinta, de más húsos-zöldséges-sajtos változatozatokat is szívesen eszem, nem is beszélve a rántott palacsintákról.

(Válogatós) nyári krumplileves - rántás nélkül

Mindenki táplálékaként,
ahogy már írva van,
adom, mint élő eledelt,
a világnak magam.

Mert minden élő egyedűl
az elevenre éhes,
lehet a legjobb szeretőd,
végül is összevérez.
(Pilinszky)

Alapvetően finnyás vagyok. Ez az igazság. Inkább egyszerűbb ételt eszem vagy nem is eszem, ha - mondjuk így - rossz érzéseim támadnak egy étel minőségével, összetevőivel vagy csak megjelenésével kapcsolatosan. Már attól el tud menni a kedvem, ha az egyébként szépen elkészített fogást valami összedzsamált módon teszik elém. Ilyenkor eszembe jut a Nagyi, akinél kisiskolás korunkban hétköznapokon ettünk, természetesen egy tányérból (valami kemény műanyagtányér lehetett barnásra kopott belsővel), és hajlékony, nem tudom milyen fémből készült evőeszközökkel. Utóbbiakat nem volt jó a szájba venni. Ha finnyáskodtunk, mert a levesmaradék eláztatta a krumpli vagy a hús alját, azt mondta, hogy: "egy helyre megy", s néha az afrikai éhező kisgyerekek szomorú sorsát is felvázolta előttünk. Egyébként teljesen igaza volt, noha rajtunk nem sokat változtattak az érvei. A szeretem-nemszeretem ételeket - míg éppen nem figyelt - öcsémmel és két unokatesómmal rendre elcseréltük egymás között előzetes megállapodások alapján. Így én gyakran ehettem két tányér karfiollevest, viszont unokanővéremnek be kellett vállalnia az én édeskés paradicsomlevesemet a sajátja után. Ha a Nagyi mégis észrevett valamit, akkor ránk szólt, hogy "az étel nem játék", s persze ebben is igaza volt, de mi nem javultunk meg.
A kelt tésztáit, linzereit, pogácsáit, palacsintáit, s a vadasát a zsemlegombóccal viszont imádtuk.

Ma, amikor jónéhány gasztroblogger arra próbál bíztatni mindenkit (egyébként támogatandó módon), hogy gyorsan-könnyen-gazdaságosan készítsen egészséges és finom ételeket a zacskós-dobozos műkaják fogyasztása helyett, eszembe jut, hogy azért én is elfogyasztottam néhány adag fornettit, zacskós levest amíg eljártam itthonról dolgozni.

Bizonyára a munkahelyi étkezést mások nálamnál okosabban is meg tudták-tudják oldani, be kell vallanom, hogy én folyamatosan kínlódtam vele. Legutóbbi munkahelyemen (XI.ker.) például a következő volt a kínálat: a közelben egy Burger King, egy kínai gyorsétterem, 1 Match és egy Plus üzlet, egy mini piac, egy hentes, egy ilyen-olyan sütöde.
Ez ugye elég bő kínálatnak látszik. A piaccal nem is volt gond. Mivel én reggel és délelőtt többnyire gyümölcsöt eszem, vittem otthonról vagy vettem valamit a piacon. Igaz, hogy a piacot alig 2 perc alatt be lehetett járni, s nem is volt éppen a legolcsóbb, de azért megfelelt. Az ebéd beszerzése viszont nehezebbnek tűnt. Pékség is akadt, de az ember előbb-utóbb megunja, hogy állandóan péksüteményeket meg szendvicsket meg pogácsát és fornettit egyen, amikor éppen egy leves vagy főzelék esne jól. A sütödének már a szaga is elvette a kedvem.
Volt még egy büfé a munkahelyemen, ahol naponta főztek. Az árak közepesnek voltak mondhatóak, inkább a kínálat vette el a kedvem: általában lakodalmas vagy nehéz fizikai munkát végző embereknek szánt menüt készítettek, ami után munka helyett legfeljebb aludni tudtam volna. A másik akadálya az ottani étkezésnek az volt, hogy sokszor nem az irodában voltam, hanem egész nap jöttem-mentem, tehát út közben kellett megoldani az ebédet. Ez akadályozott abban is, hogy otthonról vigyek valami előre megfőzött ételt vagy elkészített salátát kis ételhordóban, hiszen azt nem cipelhettem magammal a városon keresztül, bizonyos partnerekre nem is tettem volna vele túl jó benyomást.
Az irodában nem volt mikro vagy hűtő. Ezek hiányát télen viszonylag eredményesen lehetett pótolni a fűtőtesttel és a fagyos ablakpárkánnyal. Volt viszont egy kis vízmelegítőnk bent (talán NDK-ból való vagy orosz szerzet párom gyűjteményéből.) Ebbe nagyjából 3dl víz fért, remekül lehetett így teát készíteni vele, s később ezt használtam a műlevesekhez is. Főnököm ugyan nem szerette, mert szerinte nem melegítette elég gyorsan a vizet. Pedig ez többnyire a vízkövesedés mértékétől függött, többnyire 1-5 perc között mozgott az időtartam. Szerintem ez teljesen elfogadható volt, mivel az ember nem ült előtte, hanem közben dolgozott, s ha hallotta, hogy forr a víz, hát kihúzta a konnektorból.
Igaz, elég mókásan nézett ki, amikor külföldi vendégeinknek is ezzel melegítettük (néha több körben) a vizet a teához-kávéhoz, de főnököm nem érezte szükségét annak, hogy más eszközt beszerezzen.
A műlevesnek - s persze bármilyen bevitt melegételnek - viszont már szaga volt, tehát sürgősen szellőztetni kellett.
A kínai étterem néha jó választásnak tűnt, bár meglehet: ha egy ilyen konyhán dolgoznék, nem vágynék az ételeikre. Meg nem is tudnám minden nap megenni.
Otthon ezidőtájt hétköznap nem főzőcskéztem, mert akkoriban szerencsére még több munkahelyem is volt, és este 9 tájban már nem vágytam semmilyen, akár könnyen és gyorsan elkészíthető ételre sem. (Vacsorázni nemigen szoktam, legfeljebb gyümölcsöt.)

Ma már persze más a helyzet, megint finnyáskodhatok. Lehet, hogy a fentiekben vázolt időszak alatt is ezt tettem, azért tünt nekem olyan nehéznek a napi ebéd beszerzése. Párom ezzel szemben (majdnem) mindent megeszik, szörnyülködöm is elég sokat rajta.
Legutóbbi zacskós levese egyenesen megdöbbentett, mert a nomádportán tényleg nem jelent gondot (neki sem!) összedobni egy bármilyen zöldséglevest gyorsan-könnyen-gazdaságosan. Ráadásul, ha az ember előre tervez (bár ez neki bevallottan nem az erőssége), akkor odateszi ezt a rendkívül egyszerű nyári krumplilevest, míg vizet ereszt a kádba futás után, s az étel el is készül, mire kényelmesen megfürdik.
De mindebben a luxusban csak akkor lehet része az embernek, ha - ahogyan most én - otthon dolgozik - ezt el kell ismerni....

Hozzávalók (4 személyre): 4 közepes krumpli, 1 marék rizs, 1kis gerezd fokhagyma, 2ek paprikakrém (csípős és édes), 2ek petrezselyem olajban, só, 1kk pirospaprika

Elkészítés: A krumplit megpucoljuk, majd apró kockákra vágva beletesszük egy közepes méretű fazékba. Rádobjuk a rizst és hozzáadjuk a petrezselymes olajat (vagy más zsiradékot.) Kissé összeforgatjuk, pirítjuk. Mehet hozzá az összetört fokhagyma, a paprikakrém és a pirospaprika, majd a só. Kevés pirítás után felöntjük egy kis langyos vízzel. Hagyjuk felforrni, puhára főni. Amikor már majdnem puha a krumpli, még felöntjük a kívánt mennyiségű vízzel (ne legyen hideg!), majd összeforraljuk.

Vajas pirítóssal is kitűnő ebéd, bár én most néhány palacsintát sütöttem másodiknak.