Húsvétvasárnapi sonkafalatok reggelire

hisz eddig bárhol bármerre jártam
vártam kértem kerestem túl sokat
minden bizonytalanság közt tudtam
hogy eljön majd ez a pillanat

(erős ildikó - végül - részlet)

Hangoztattam már sokszor, hogy nem vagyok nagy húsevő. Néha mégis kívánom, elsősorban a füstölt ízeket egy-egy kiadósabb levesbe, főzelékfélébe. Általában van is itthon, főként húsos bordacsont, hogy legyen mihez nyúlni. Nekem az íze elég, ha belefő az ételbe, magát a húst párom kapja meg. Nem épp nagy darabokat.
Viszont a sonka más. Gyerekkorom óta szeretem a parasztsonka ízét, a külföldi ínyenc változatokkal még nemigen tudtam összebarátkozni. Hol van viszont már az az idő, amikor úgy 12 éves korom körül barátnőmmel egy egész parasztsonkát - csak úgy - belakomáztunk. A vidéki ismerősök nem sajnálták - pedig akkor sem volt ingyen. Nem is értem, hogy ehettünk meg ekkora értéket egy délután alatt. S még a hasam sem fájt tőle. Ma már... nagyon ritkán és csak keveset kívánok. Húsvétra is épp csak egy kisebb darabot vettem, annak egy részét odaadtam Apunak. A maradék egy részéből kis szeleteket vágtam, majd darabokat és katonákat csináltam ma reggelire. Kellett hozzá az alma és a petrezselyem - valami zöld és gyümölcsös íz, magában már tömény lenne nekem. Párom sem tiltakozott az ízek ilyen összerendelése ellen, egyenként befalatozta. Csípős paprikát, hagymát is el tudok képzelni hozzá, de valahogy reggelire most nem hiányzott.
A sonkát leginkább nyersen szeretem, s ha már lúd, legyen kövér: olyan ritkán eszem, hogy ilyenkor nem érem be a bevásárlóközpontokban húsvéti sonkának árult, vákuumozott-pácsózott tarjával, csakis parasztsonka jöhet számításba. Még ha csak falatokat is kívánok belőle...

Ebédre pedig ma marhahússal, rizzsel rakott savanyúkáposztát sütöttem, délután meg sok-sok süteményt a holnapi vendégségbe. A következő bejegyzés majd erről is szól.