VÁRTALAK
Sárgás koponyámon
nincs már haj, csak moha.
Az utolsó féreg
is elment már tova.
Meglátva a holló
- csalódottan legyint.
Randit beszéltünk meg,
és átvertél megint...
Gyurcsi (Zalán György)
____
Nem én vertelek át
én ezt letagadom
Féreghajtóm aludt
tegnap el a bakon
Hol álmodott lóval
meg is csalt a pókkal
nyolc ilyen kar között
biz betelt a jóval.
TH. (Troppauer Hümér / Hanczur / Gárdus Imre)
____
Hol a holló ki még
húsom rágta volna
féreg-lakomáról nem
maradt meg morzsa
vessetek hát társak
egy falatot neki -
senki halál-létét
éhen nem töltheti.
(én)
____
Akár egy szalmabáb
karóra kötözve;
Lógok csak itt tovább,
fénytől-széltől űzve.
Nincsen, ki megszánna?
Keresztről levenne?
Árva-éhes holló
száll csak a fejemre.
karaffagyé (Karaffa / Krasznai Gyula)
____
És akkor a saját írások:
KEZDETEK (Megjelent a Börzsönyi Helikonban)
mostantól csak a könnyű ívek
emelkedése a földhöztapadt
szárnycsapások vetkőzése
tűnékeny arcú ég alatt
mostantól csak a színek csendje
lármája szűntelen lobogás
az egyre növekvő virradattal
a mából a most és semmi más
a hallgatások az ébredések
az egyetlen a pillanat
mostantól csak az idő kevély
rostáján mi fennakad
***********************************************************************************
2 0 0 9
SUMMA
ez az arany ragyogás a fákon.
talán csak ennyi az élet.
egyszeri kísértő alkalom.
kevés és túl sok. mérgez.
***********************************************************************************
2 0 0 8
SZÁMADÁS
azt hiszem
hogy tavaly januárban
két kenyerünk volt
meg öt halunk
ideje telvén egy
újabb számadásnak
eltékozolva
gyarapodunk
MULASZTÁSOK
víz színéről napcsillámot
orgonáról színt és illatot
talpam alól a meleg
tanyák közt futó homokot
dinnyéből méz ízét
télire a tavaszt
mindenből mi ma van
holnapra egy darab
mát tennék el (mindhiába -
marad csupán: emlék)
a halandók (f)élnek így csak
nem a fák és nem a fecskék
JÚNIUSI CSENDÉLET
a földön puha lábnyomok
testünkön ékszer:
feltapadt homok
akaratunk fáradt madár
nem repül már
csak gunnyaszt a táj
ESZENCIÁK
(egy őszi haiku)
kalitkádból ne
csak a madarat - röptét
is engedd el már
(egy axióma)
annyi minden van
az életemben ami
nem is fér bele
(könnyítés)
ha elindulok
feléd - gyere egy kicsit
te is közelebb
(mókuskerék)
mint nap a sütést
el nem unja harcait
makacs életem
(csend)
szavaim túlzó
többsége alkalmatlan
ma a közlésre
(ezért)
magadnak írod
magamnak írom én is
nem muszáj de kell
(hajsza)
fülön csípném a
megoldásokat - de nem
lelem cimpájuk
(játék)
próbáld tartani
a haiku szótagszámát
öt - hét - öt : ennyi
***********************************************************************************
2007
HÉT AJTÓ (Egy variáció a Kékszakállúra...)
Falnak fordított képek
mögé ha néha nézek:
nem felelnek már nekem.
Nemlétük nem élhetem.
Ében órákon itt ülök.
Szobádból kivert küszöböd
hallgat. Meztelen a kés.
Ma élünk. És ez is kevés.
Időnk lüktet. Sűrgetőn.
Átok. Törni nincs erőm.
Kilincsek. Le nem nyomom.
Titkaid. Meg nem lopom.
Őrizem csak ami van.
Lehetsz magad gyanútlan.
Lehet tied. Mind a hét.
Feledd el csak hogy ha még
beszélni tán kedved támad.
A folyósón meg nem várlak.
ÍGY (Megjelent a Börzsönyi Helikonban)
csontjaim közül
a fénylő látszat-idő
némán pereg
napjaim mohón falják fel
hamis szándékú
kérdőjelek
most szólni kéne hogy vagyok
nem többet csak ennyit épp
hogy világörző angyalok
szárnyán pihenek s a lét
kristálygömbje rejt előlem
minden jövőt ölelést
semmi nem enyém egészen
semmi nem és mégis
egész
ma minden
MÁJUS
Mondd hogy lehet
e túlzást e szertelen
napszínbe öltöző
földön vizeken
hömpölygő fényt
szél hozta indulat
szavak igájába
fogni nem
kárhozat?
ÁLLOMÁS
az állomáson nem vár senki
szél repül be és ki az ablakon
üveg és szilánk nem állja útját
ajtó nyikordul néha - gondolom
zöld színét már sejti csupán a nap
és nem tudja hogy festék-e gyom
de tavaszidőn oldalába ülnek
szelíd virágok mint egykoron
... valahogy próbálom már
úgy nézni ezt az egészet
mintha szememmel
metszeném ki a képet
menteném a szemét közül
mi magában talán üdvözül
mit nem veszejt el az enyészet
csak átrajzolja épp a képet
hogy ott van és mégsem ugyanaz
megvár-e még és hány tavaszt
SÍNEK
Majd
elringat e döcögő utazás távoli síneken
elringat a hazafelé sosemvolt idegen
dallam a fülben a fejben a szájban
az örök-egyben a váltakozásban
múltból menekvő soha-soha-másban
majd elringat a tánc a járom-idő.
PÁRBAJ
Csak reggel történt, hogy megláttalak.
A cserepeket már nem szedtem össze este.
A villanykörte villant majd kihúnyt,
a szél az ablakot durván belökte.
Köntösömbe markolt. Majd elengedett.
Meztelen vállamon csattant keserű ökle.
Kizárni ugrottam volna épp -
s a teáscsészéket a földre lökte.
Azután csönd lett. Vádló hosszú csönd.
Aludni próbáltam végül egy kicsit.
De hajnalodott. A hideg rámköszönt.
S most itt állunk szemben.
Megint.
NOVEMBERI MONDÓKA
nézd az eső hogy pereg
csillagűző fellegek
lesnek reám
nem szabad
elbújok az ég alatt
nézd a kertünk már deres
rózsák szára egyenes
rozsdavörös
ördögök
majszolják a sült tököt
DECEMBERI MONDÓKA
fények gyúlnak csillagok
homályba zárt hajnalok
sóhajtása
víz-patak
ébredése halk szavad
roppan a hó hóhahó
ami volt elillanó
ami itt van
mind miénk
s legyen mi lesz: épp elég
*****************************************************************************
1996-2006 (tíz év vándorlásaiból)
A TÁVOZÓHOZ
Amikor elmész
a kertkapu nyitva lesz
ahogy nyitva volt először
amikor megérkeztél.
Azóta mindig.
Itt szabadon járhatsz
eső nem zokog
nap meg nem éget
néma a kert
csak a könnyes levelek
ölelik a lábad.
FALAK
oly kevés kellene
hogy megérints
olyan kevés
hogy elérjelek -
- s csak töredezünk
tapogatózva
mint magukra maradt
vak emberek
ÉLETTÉR (1)
ijesztő mélységek peremén
egyensúlyozó létemet élve
talán csak a zuhanástól félek
MOTTÓ
Minden vers kiszolgáltat
akár egy aktfotó
megmutatja hibáinkat
és felhasználható ellenünk.
Miért hisszük mégis:
kell, hogy "látva lássanak"?
EZÜST ESŐ
Homályba szédült hajnalokon
suhog a szél puha halk utakon
s hullik a csend a suttogó
holdas erdő felett.
Meztelen fáznak a fák
karjaik könyörgőn
kulcsolják felfele
míg testük karcsú íve
felsebzi az eget
s ujjaik nyomán könny szivárog
ezüst eső pereg.
BIZONYTALAN ARCKÉPVÁZLAT
-- szemeid tükrén
akár a most ébredt világ
homályban ül meg a nyomorúság
mélyükön mégis valami szokatlan öröm
Isten mosolya mely halkan ráköszön
az életre
ami még ma is tied
bár magad sem érted s nem is hiszed
honnan ez erő
honnan a hatalom
úrrá lenni sorra a komor napokon --
-- hisz mozdulataid már parancsod
nem várva
megteszik mire születtek
függetlenné válva
minden kényszertől
mely léted megszabja --
-- arcod vonásain az évek lábnyoma
szád vonalán a holnapok tétova
nyugtalansága mely rámtekint
valahányszor és újra ez érint
ha rádnézek
s kutatnám ki vagy --
-- csak magamat látom
a saját arcomat
a mint víztükör képét
ha elmossa az ár
éppoly bizonytalan
hogy velem voltál --
mi megmarad: csak végtelen
zene és fény
-- az életem
SZÁRNYAK SUHOGÁSA
Szavak voltak csak
lángarcú szavak
testetlen lények
kik beragyogták
az egymásba érő
nappalokat
s gyógyították
az éjjelek esőmart
néma sebeit.
Szavak voltak csak
sugárzó szavak
melyek megnyitották
ablakait a befalazott
árva hajnaloknak
s megmutatták az egek
végtelen fényű arcait.
Szavak voltak csak
szikrázó szavak
melyek visszaadták
íveit a földhöztapadt
repülésnek
s azóta
bármerre lépek
e testetlen lények
ölelnek körül
s távoli
szárnyaknak halk
suhogását hallani
megkésve szállnak
éltető délre
a sötétség utolsó
madarai.
A FÉNY KAPUI
Ha itt lennél talán békesség költözne
belém s lelkem e nyugtalan vándor
nem űzné
szüntelen távoli tájak igéző fényeit.
Ha szólnál hozzám szavaid ezüst
muzsika hangjai
peregnének meleg esőcseppek arcomra
s egyszerre csend lenne bennem
- sosem volt csend -
az ünnep kimondhatatlan percei
egyszerre bizonyosság
névtelen öröm
s megnyílnának létünk
napjárta kristálytermei.
UTAZÁS
Magunk voltunk a fénytelen úton
s az öröm. Viharos éjszaka volt.
A hömpölygő fellegek közt az égen
csak nevetett a karcsú hold.
Olyan védtelen voltál akkor
olyan törékeny akárcsak én.
S fűszálak bújtak össze fázva
az őszi föld meztelen ölén.
ŐSZ
Ez az arany ragyogás a fákon
talán csak ennyi az élet
a nap játéka a levelekkel melyek
különös vérző lázban égnek
s hiába vinnéd magaddal őket
nélküle fakó haldokló lények
hisz csak a fény
csak ez a sugárzó folyó
tesz bármit is
érthetővé érinthetővé
ezen a földön.
A VÁNDORLÁS DALAIBÓL (1.)
Én figyelmeztettelek.
Itt nincsenek falak
és nincsenek rácsok.
Ez a kert mégis mindent megőriz
napot és holdat a foglyává láncol.
Ez a kert ismeri gondjaid
kínzó verdesését
ez hallgatja dalaid
hulló nevetését.
ez óvja meg arcodnak fényét
a halott tegnaptól a mának
kopott rohanások között
a megkésett állandóságnak
s bármerre jár céltalan tested
csak itt lélegzik fel merev lelked
s a szédítő sodrású vizek partjain
csak ő fogja fel a lépteid.
Ez a kert őrzi életed
- akárhol jársz -
pedig meg se látod
lépted után hogyan hajolnak
a letaposott vérző virágok.
NOVEMBER BLUES
elköszönhettél volna legalább
mielőtt kiléptél az ajtón
félbehagyva amit kezdtél
magára utalva bizonytalan
lépteink a csillagok felé
most már mindegy
mindegy is lehetne akár
akárhogy is
ha nem sikoltana agyamban
napra nap a bizonyosság
szava -
hogy többé már soha
nem lehet ugyanaz
nem lehet kétszer
minden
csak egyszer történik
utána már csak
emléke lehet önmagának
fénytelen másolat
hogyne
boldogulok magam is
így vagy úgy
néha elfáradok
remélni
pedig van:
hogy jobb
és van:
hogy érdemes
de már minden csak
viszonylagos
pedig
itt lehetnél
itt kellene
hogy légy
a szabadság magánya helyett
idő és tér korlátaiba zárva
még egy darabig
anyám
TÜZIJÁTÉK
Most az öröm fényei jönnek
szikrázó fáklyái felsebzik a csöndet
s testén a dermedt élettelen éjnek
virágai nyílnak
lüktető ereknek.
VIRRASZTÁS
Élet és erő bennem kevés volt
hát segítségül hívtam
mind a földeket
a drága holtakat
s kiknek útja itt e földön
akár az enyém
oly esetleges
az esőt az árnyakat a lázas napot
a nyugtalan és végtelen tereket
s megnyertem végül minden teremtményt
már éreznek és értenek
olyan hangosan lüktet szívem
hogy nem térhetsz nyugovóra
hát virrassz velem
a csillagok a vak éjszaka
a néma fák
szüntelenül
könyörgenek
s irgalmad
lángoló
mécsesét
vigyázzák
AZ ÉLŐHALOTT
bolyong a kihűlt üres tereken
tízezer naptól vérben sebesen
sikoltó félelem űzi szüntelen
s nem lel halálra semmi helyeken
a rémült utakon
csak a megkopott arcok
némán vergődő hétköznapok
a megszokott harcok
hiábavalósága kíséri mindenütt
FENT
Szavaim egyre tisztábbak lesznek
ahogy több lesz bennük a fény és a csend
ahogy egyre könnyebbé válnak
minden felesleget hagyva idelenn.
Virágaivá nyílnak a széljárta magasoknak
röptéivé szállnak a kékarcú madaraknak.
VÉGÜL
Ott állok majd a hajnali fényben.
A kelő nap felissza mind az árnyakat.
S velük együtt elmarad minden.
Fölös teher és kínná ért indulat.
S csupasz leszek egészen.
A végtelen tér magába fogad.
Amiért valaha megszülettem -
végül értelmet nyer az áldozat.
Hisz eddig bárhol bármerre jártam
vártam kerestem kértem túl sokat
minden bizonytalanság közt tudtam
hogy eljön majd ez a pillanat.
Olyan biztosan ahogy csak
belül érezhetünk dolgokat
s olyan biztosan ahogy talán
csak Isten ismeri sorsunkat.
ÁRNYAK
Széthullik a csend
hangos darabokra
ahogy összetörik
a végtelen idő
fullasztó apró
térbe zárva
törődik minden
mi nem mérhető.
Egy nap vagy kettő
szinte ugyanaz
testem mélyén
tehetetlen ülök
nem mozdít meg
értelem sem erő
nem hoznak álmot
a nappalok.
Semmi baj.
Semmi. Éppen
csak üres
üreges szívem
vágyak morzsáira les
a madarak távol vannak
elengedtem őket
mindennap ők hoznak
erőt
nem a repüléshez
az élethez csupán.
ÉLETKÉPEK (2)
ismét itt egy új tavasz
átmelegít a fény megint
s a homályba zárt remények
lassan próbálgatják szárnyaik
eszmélek én is velük
követem sugárzó röptüket
bár ez a magányban fuldokló város
szomorú marad nélküled
TÖREDÉK
Kikopik belőlem lassan a remény.
A tehetetlenség irdatlan kemény
metsző és hideg éjjelén
a kétség újra és újra megsebez.
Uram, miért vitted el a fényeket?
Már nem találom a könnyeket.
KEGYELEM
-- valami
érthetetlen
végtelen
szabadság
oldja
végül
béklyóit
az
elviselhetetlen
egymásba
roskadó
fénytelen
nappaloknak --
TÖRÉKENY IDŐ
a fogalmak melyekről fogalmam sincsen
bölcs nyugalom csendjén szelídült vágyak
azt hiszem valahol itt laknak bennem
s minden valóság csupán látszat ---
TÚL
néha
azon tűnődöm
milyen fájdalmas is lehet
az örökkévalóság
nektek
kik már szabadon
repültök a térben
szavaitok mégsem
szólít meg
senkit
érintéstek
nem ér el
sehová
tán
süketek
és vakok
ellenetek magukat
kerítők e földlakók
mind
kik valaha
barátaitoknak
testvéreiteknek
mondták
magukat
talán
nehéz lehet
elviselni
a múlt időt
melyben szólnak
rólatok
erősítve
halandóságuk
ténnyé
nőtt
tudatát
hideg
szél fúj
a novemberi
csendben
az esőcseppek
halkan
énekelnek
s csak
néhányan
emelik fel
arcuk
hogy
megérintse
a fény
ÖRÖKKÉVALÓSÁG
az évek teltek
s te nem öregedtél
egy percet sem -
én maradtam
melletted fiatal
s nem csorbult
szépséged sem
mint ahogy
ma már tudom -
én is szép maradok
és eleven -
mindaddig
míg
ez a csoda
megőriz
benned
engem.
ÉLETTÉR XXX
Észreveszed-e
mindazt
mi
legszebb
álmainkból
még
megmaradt
( s melyből
engedni
már végképp
nem
akartunk )
miként
kényszeríti
kicsinyes
és
megalázó
kompromisszumokba
végül a
mindent
uraló
Idő?
(T)ÖRVÉNY
csak a szavakból ismerjük egymást
csak a szavak számítanak
e szárnyas lények
melyek közted és köztem
cikázva repülnek szédítő
vad távolságokat
csak a szavakból ismerjük egymást
legyenek bármi számítóak
a többi törött halott csend
s mert szabadok ők
biztos lehetsz: sokáig el
nem takarnak
KÖR
A félelem bénító
országútjain
a riadt éjszakában egész egyedül
rohan a lélek az éles köveken
rohan az élet
vakon menekül
és minden útja önmagába ér
bár sehol korlát
csak puszta-hideg tér
a rémület végül fölébe nő
s már maga az úton
a hasadt merev kő ---
--- akkor megszólítja
halkan a türelem
de a kétség démoni árnyai közül
akármi vakmerő menekvést kerestek
nélkülem
-- hiába --
-- semmit --
semmit sem tehettek.
MÁS-KÉP(P)
Tudjuk
nem járhatunk
talpig ölelő fényben
s bár gyakran eső terheli
legszebb perceink az éjben
mióta szabaddá váltunk
e függő létezésben
már önmagunk sem keressük
a néma falakkal zárt
térben.
Azóta többé semmit
már semmi többet nem kérünk
nem hittük volna s lásd a jelen
elég ok
hogy éljünk.
Időnk végtelen
s a parttalan tengerek ölén
élünk
hívásra készen
az örökkévalóság küszöbén.
KÁPRÁZAT
Tavaszéjen történt e különös varázslat
talán egy kóbor vágy szállta meg a tájat
s röpített távol kertbe simuló szárnyakon
hol a néma fák közt ezernyi árny osont.
S lüktető mély zene bűvölő üteme
örvénylő táncába szédítőn font bele
üveg mennybolt szórt színezüst csillagot
vetett a tó vizén kristályos fényhabot.
Átölelt a ringó szél karcsú zöld illata
mint halkuló alkonyon fűszeres méz tea
mint régi vers kísértő ábrándos ritmusa
karodban eltöltött könnyező éjszaka...
Álom volt vagy káprázat: az éj nem felel
a hulló pillanat bennem tovább ünnepel
bár a rozsdás kapu vasán zord lakat zörög
s tompa fájdalomként zuhan rám a csönd.
A KORINTHUSBELIEKHEZ...
Oly
elkeseredetten
próbálom néha
egésszé
gyűjteni
szétszórt életem
mint ki tart
az Írás szavától
s nem akarna
lenni
csupán
zengő érc
és
pengő
cimbalom.
HARMADNAPRA
<
Harmadnapra talán
mire a nap felkel
valamit még
találnom kell
még mielőtt felkel
a nap.
Valamit
ami ép maradt
a rárakódott sár alatt
a cserbenhagyott akarat
árva szilánkjait.
Valami többet
a görcsbe görnyedt
évek taposta
önző
indulatnál.
Ásni míg a fény a mélybe metsz
s az érző hús majd fájni kezd
a hasadt kéreg alatt.
_____
Harmadnapra talán
mire a nap felkel
meg kell telnem
talpig türelemmel.
CÍM NÉLKÜL
Szavak hullanak belőlem
ólom eső télvíz idején
a sáros földön
akár a göröngyök
céltalan gurulnak
szerteszét.
Szavak melyekről valaha
hittem
társai lesznek
a bársonyléptű csendnek
kísérői vándor kedvesemnek
úton fagyból
hazafelé.
Szavak hullanak szakadatlan
létem ezernyi tört darabban
s terhüktől válva nem leszek
könnyebb
maradnak
kristállyá dermedt
könnyek.
AZ ÁRNYAK HORDÁI… (Megjelent a Börzsönyi Helikonban)
Az árnyak hordái eljöttek érted
kevés voltál hogy harcolj ellenük
megtörték léted töviskezű évek
s nem tudtál már nem menni velük.
Azóta övék lett minden csepp véred
húsod falta mohó féreg-haduk
nem hagytak végül egyebet belőled
lerágott falakat s felhasadt kaput.
A csontok palotája némán fehérlik
szobor testedre feszül jég-kezem
üres bordáid ablakszárnya mögé
lüktető szíved újra képzelem.
S keresem az arcodnak ívét
a kihűlt száraz kráter-tereket
mélyükből aranyló lávaként tört fel
örvénylő táncú tigrisszemed.
Az üreges tetem mellé lefekszem
a nedves földön hozzád közelebb
csontkezedre fektetve az enyém is
érzed immár?… egyre melegebb.
HÉT SOR
Keresem a szavakat hozzád
mert arcodnak nem leltem
soha földi mását
testeddel éhes férgek hálnak
eladtad magad az
ostoba halálnak
s erőm elszívják hiába-utak.
AGÓNIA
E föld mindig
magához
rántja a létet
ezért nem fog
rajtunk
semmi igézet
szárnyukat
vesztett
csontjaink
némán
töredeznek.
Tétova léptek
űznek a vérnek
katakomba útján
véletlen tévedések
vágy-sikátorán át
hol
nincsenek fények
csillagpárnái a
könyörtelen éjnek
megannyi kereszt -
s a háló nem ereszt.
KÉRDŐJELEK
Még nincs neve
még nem tudom
de torkig metsző
fájdalom
hasít belém
valahányszor
kevés vagyok
s szinte fázol
mellettem és
másról beszélsz
lappang bennem
parányi félsz
mint apró csomó
hangtalan jel
mire az ember
későn figyel
ügyetlen és
oly tétova
mozdulataim
halk sora
nem ébreszt
benned társakat
figyelmed máris
szétszalad
az óra ütését
számolom
magamat némán
vádolom
hogy hol és mit is
kellene másképp
hisz minden perc
lehetne ajándék
ha más utakra
nem hajtana
a megfelelés
démona
ha mosoly mögött
a valóságot
meglátnád
a hazugságot --
-- de nincsenek
még válaszok
minden nap
csak újabb ok
hogy féltsem
magam
s féltselek:
szemedben
éber
kérdőjelek.
SZENTIVÁNÉJ
Álom-utakon indulunk el újra
nem várt ébredések partjai felé,
lépteink szűkölő mélység húzza -
s vér cseppen a tiszta holnapok elé.
A tűz fényében mezítelen arcod
évektől megmart vágyak lakta váz:
az enyészettel hogy megvívd harcod -
az esélyre egy másik, múló arc vigyáz.
(VÁLASZVERS EGY PRÓZÁRA)
Lóg a test a víz felett:
azt hihetnéd bábu-kóc
a levegő is oly merev
találgatod hogy bohóc-
mutatvány lehet ez vagy
talán épp csak ennyi volt
egy élet súlya mely alatt
lélektelen meghajolt:
legyen inkább bármi más
nem váltja meg a világot
könnyű néma zuhanás
vagy valaki kiáltott?
SZIRTFOK
Pillanatokba rejtve
csöppnyi létezés.
A többi halál vagy
meg-nem-érkezés
haza hová nap-nap
indulsz s indulok
apró pont a folyton
változó holnapok
a száguldó időfolyó
meredek partjain
keskeny szirt őrzi
csonkán is álmaink:
semmi nem tartja
csupán akaratunk
s ha nincs már -
szinte mindegy:
meddig zuhanunk.
PILLANATKÉP
A nyíló ajtón át
fény hasad
a szoba sötétje
felszakad
a virágok fejüket
felszegik
figyelmük látköre
megtelik
a pillanat bűvölten
tétováz
ez egyszer maradna
még tovább
az igézet erejét
menteni
az időt így foglyul
ejteni
megtenni amit
nem lehet
halandó csillám-
perceket
papírra vetni bár
nem szabad
és nincsenek rá
nagy szavak
csak sejteni az
egyszerű
mozdulatban:
oly derű
hogy súlytalan repül
mi gond-nehéz ---
amikor
belépsz.
(VÁLASZVERS)
A tegnap éjjel már ma hajnal
festve megszürkült arannyal
minden napunk első és utolsó
az út végén névtelen koporsó
a vonathoz még időben kiért
ha sejtenéd legalább: miért
elalhatnál a nyöszörgő viharral
nem várnád vissza viradattal
úgy búcsúztál hogy nem is láttad őt
most megállítanád a menekvő időt
ahogy téged vittek könnyűkék egek
az ablakból már nem integetett.
IDŐKERÉK
Múló évek nyara és tele
Hajszolt percek ígérete
Lapul
Arcod vonásaiban.
Futnak tovább a pillanatok
A jelen rövidre szabott
Nem-lét:
Csak az állandóság van.
S a változás ad-e új erőt
Kibírni az elviselhetőt
Hozzá
Meglelni az örömet:
Mely elrepül ha nem kötöd
Magadhoz mint elszökött
Kedves
Ki már nem kell senkinek.
HAZAFELÉ (válaszvers)
holnap reggel tekinteted:
utolsó nap hogy nem veled
még nem egészen egyedül
fülembe hangod hegedül
kanyargó lépcsők íve alatt
valaha kettőnk lépte haladt
faragott kövek kriptája helyett
őrizze arcom halandó szemed
(virágos mezőkön ha elalhatok
holnap talán már otthon vagyok)
(VÁLASZVERS)
titkok magasodnak
alattuk fázva járunk
napot holdat űz
csalóka vágyunk
botladozunk
csak céltalan
boldogság helyett
már apróbb falattal
beérnénk meglelt
nyugalommal
de itt minden
bizonytalan
ÉBER-LÉT
az óra durván perceg
kúsznak kígyó-percek
álmod homályán át
már hajnal dörömböl -
lezárt szemek alatt
pernye-madár hasadt
szárnnyal szabadulna
néma börtönéből --
éberen virrasztó órák
a kitárulkozó valóság
lesöpri ablakodból
a virágcserepeket -
s amerre e szél jár
(bármit is hazudnál)
nem hagy maga után
csak puszta tereket --
A FOLYÓN TÚL (válaszvers)
képzelem a folyó őszi lázadását
táncoló tükrében arcod bujdosását
ezüst hangod ködfüggöny mögött
héja-szél száll meztelen fák fölött
képzelem a hegyek fáradt gerincét
arany napból szőtt tündöklő ingét
lábnyomaink esőjárt avar alatt
őrzi a föld míg vajúdik új tavaszt
képzelem otthonunk estéit télen
ölelésed tompa fakuló fényben
odakinn pusztuló s épülő világok
az ablakban fehér izzó jégvirágok
HAJNAL (válaszvers)
A reggelek falából épülő rend
ablakán át látom a végtelent.
Távol a zaj. S a csend morajlása
a valóság egyetlen forrása.
Szemed kék tengerén lágy habok
ringása megnyugtat. Hallgatok.
Sós cseppek gördülnek testemen.
Pupillád hűs vizén meztelen
fürdök. Meg ne lásson senki most:
puha szemhéjad mögé bújok.
Zárd fölém könnyű bársony egét:
őrizze létem tűnő melegét.
ESZPERENTE-de komolyan!
Ezer meg ezer
keseredett percem
reszketve teszem le
meleg tenyeredben.
Szeress mert lehet:
felkel egy reggel s
elvet engem messze
szeles fellegekkel.
Nem lehetek veled
egy test - egy ember
de ne eressz el engem:
felsebezne egyszer.
EGY ESTE
meleg
testedbe
rejtezve
merev
elveket
levetve
benned
teljesen
elveszve
meztelen
s
esztelen
szerettelek
fesztelen
TÚL (válaszvers)
Lehulltam mint fényt keresve
őszi estén kósza lepke
véletlen volt születésem
keserű halálra ébredésem
én bűnösök közt bűntelen
a reményt űzöm szüntelen
marad a közöny s konok dac
joggal hisztek bolondnak
új kereszt és új barázda
rajtam minden holnap átka
árnyékom ha nem marad
félelmem vérként elapad.
(véletlen volt születésem
keserű halálra ébredésem
vágyom immár elalvásom
élő létre támadásom)
(VÁLASZVERS)
Arany ez a kincs
s minden perc mi múlik
nyolc után az éjjel
már nyakamba hullik
gyors lépteim alatt
hideg jég roppan
kint hagyom fázó
magányom a hóban
fut az idő fut az út
az Orion felettem
teaillat s otthon vár:
arcod a szememben.
FEKETE LIMERICK (válaszvers)
Fekete valóság fekete szerelem
fekete vére tinta a kezemen
fehér lapra hullva
könnyeimbe fúlva
fekete foltja úszik a szívemen
RÁADÁS (válaszvers) (Megjelent a Börzsönyi Helikonban)
Füzek lábánál
alvó jég riad
fejedben kavargó
füstszín alkonyat
a függönyön túl
semmi sem örök
alattad lassan
ívelő körök
zárnak ölbe ahogy megreped
a rianó jégben kúszó rettenet
tört tükrében nem a régi arc
feltétel nélkül feladott a harc
Hazudsz megint:
(tapintatból persze)
az ember fél:
élni nincsen mersze
hiszen azt és úgy -
tudod úgysem lehet
megalkuvás mohó
csapdája nevet
valahol mögötted
valahol fölötted
visszhangzik benned
nincs már mit tenned
még egy halk roppanás:
s megnyílik a mély.
De hát
színház az egész,
mondom:
NE
FÉLJ
NEM TUDOM
melyik
szavunk
mozdulatunk
döntésünk
volt
utóljára
szerep
mérlegelés
megbánás
nélküli
tiszta /
kegyetlen
(sz)ép
(?)
ELLENPONT (válaszvers)
Nincs több szavam már
hogy elmondjam neked
nincs több erőm már
elfogyott, lehet.
Nincs több időm már
a napok elszállnak
nincs több esély már
Téged is várnak.
Engem is. Az önző lét kínlódást hoz
fontosak újra hadd legyenek: MÁSOK.
Emlékül se
tartsd meg
a gyűrűmet.
Ki utánam jön
hadd kapjon
egész szívet.
ESTÉK
nincs más
csak az esték
magánya
elviselhetetlen
szomjúsága
nappal
menekülés
feledésbe
feladatokba
azértis létbe
magamnak
magyarázom
s kezdem
előlről
holnap
majd holnap
megint
megint előlről
holnap
kerekek kattogása
távoli síneken
nem érek el hozzád
nem érek
sohasem
PÓLUSOK
Elalszom. Felébredsz.
Jövök mikor mész.
Ébredek. Elalszol.
Keserves nehéz.
Itt vagyok. Te máshol.
Ennyi az egész:
Nélküled. Nem velem.
Történik és kész.
CÍM NÉLKÜL MEGINT
eljön a nap
amikor már
nem fog fájni
várni
sem:
- fájni várni
kart kitárni
bármi
okot
kitalálni -
magyarázni
választ várni
éjjelente
egyedül hálni
nem fog fájni
várni
sem
--természetes --
én nem tudom
mit jelent
ez a szó
nem tudom még
használni sem
fel nem fogható
hogy
érintenélek
s nem vagy ott
(ha ott vagy is
nem látsz)
tél fogytán
tavasz híján
a létem is
csak váz
holnapok
holt napok
hol vagyok
hold ragyog
minden ma
olyan
egyforma
egyforma hideg
hideg az ágy is
nélküled
mégis
egyetlenegy
nem pótolhatod
be később amit
ma nem tettél
meg
adsz még
néhány percet
kérded
mosolyogva
bólintok
hogy persze:
(az ember
maga foglya)
csak belül félek
- távoli léptek -
zajában élek
eljön a nap:
valahonnan
valamikor majd
ezek a percek
hiányoznak
-- éppen ezek --
a helyükre
akkor
nem tudom
még
mit teszek
gurulnak
tova
a percek
mint törött
üvegcserepek
eljön a nap
amikor már
- közelednek
léptei -
nem fog
fájni
várni
sem
(de mivé
ölnek
kései?)
GONDOLATOK (válaszvers)
......
I.
(a világ nem emberléptékű)
(talán ebből fakad minden bajunk)
(én tudom hogy az Isten nem automata)
(hogy imádkozni sem azért tanultam)
(hogy únos-untalan a kéréseimmel nyagassam őt)
(hogy az ittlétemet végülis magamnak kell megoldanom)
(hogy nem "valamit" kellene koldulnom)
(hanem ahhoz)
(vagy annak hiányához erőt, türelmet)
(satöbbi)
(hogy végre lelki felnőttkorba lépve kellene tekintenem a világra)
(megérteni a szenvedés értelmét, célját)
(de mit csináljak, ha sokszor semmi értelme)
(ha már nem leszünk sem jobbak sem erősebbek általa)
(sem türelmesebbek)
(ha másokra nézve már én is sokallom)
(nem a magamét) (nem magamért)
((-időnként szünetek tavaszában élek-))
(emelnék szót azért mégis)
(hol a határ?) (van-e határ?) (vagy mindent lehet?)
(lehet-e eljutni a pontra, hol az értelem meghasad)
(a sokat próbált hit összeomlik)
(ahol Isten léte vagy nem léte már nem számít)
(a többi hangsúlytalan dolog közé süllyed)
(már nem fáj) (feketéllik csak a seb)
(súlyos közöny ül mindenen)
(elhal a test)
(előbb a lélek)
(mert mit kezdjen bármivel is)
(mit kezdjen Istennel vagy az örökléttel)
(mennyel vagy pokollal)
(Ítélettel vagy feloldozással)
(büntetéssel vagy kegyelemmel)
(amikor mindez már végképp mindegy)
.......
.......
II.
(vagy csak itt belül)
(a fejünkben van a baj?)
(hogy mindent értelmezni próbálunk)
(itt játszódik le minden belül)
(élet) (szenvedés) (halál)
(ha nem lennének a gondolataink)
(olyan egyszerűen tudnánk)
(létezni és nem létezni)
(öröm és fájdalom nélkül)
(ahogy teszik ezt a növények és az állatok)
(csak embernek születni nem szabad)
(ragaszkodom hozzá mégis)
METSZÉSPONT
...sokszor a vágy is kopott mintát másol
nem azért jöttem hogy ne legyek máshol
nem biztonságért - azt nem adhatod
nem segítségért - az is nagyobb dolog
annál mit ember az erejéből tehet
(ha akad kit magánál jobban szeret:)
csupán koldulni azt az egyet
az úgyis-halálig hajszoló szerelmet
életünk metszéspontján lélegzem csak
és nem érdekel hogy mi lesz holnap...
KOBOLD (válaszvers)
Úgy mondják a sivatag pontnyi közepén
ül egy árva kobold (bolond tán szegény)
rajzol a porba csodás nagy virágokat,
csobogó hűs esőt vár tűző nap alatt.
Álmodik oázist szívárvány felhőkkel
vidám nyüzsgő várost tarka emberekkel.
S mikor a forró szél szétfújja rajzait
kezdi előlről újra: hisz egyéb nem lakik
fejében csak a Kép, mit egyszer látott
(talán nem is ébren) s azóta a világot
csak homályban érzi-tudja
ezért mondják: bolond
de a Kép egyre élesebb
s boldogabb a kobold.
EGY S EGYEDÜL (válaszvers)
EgyeS egyedül
a Sivár Seolban
Susogó Szép Szavaid
morzSolva laSSan
a Semmi-lét küSzöbén
Saját SorSát Szánván
Sokszor küSzködik
Sírással a Sátán...
FŐNIX-LÉT
az éberen leső sötétben
egy óra percegése lüktet
fáradtra gyűrt éjszakán
próbálgatjuk fekhelyünket
minden hang most eleven
lélegzetünk ritmusa
megfeszül majd elernyed
s bőröd meleg illata
nyújtózik el mellettem
ragadozó-lustán
csak szárnyunk sebe
nem heged
hulló apró verebek
vergődünk pőrén
pusztán
az indulás és érkezés
így ér össze bennünk
alvás nélkül ébredés
hány öntudatlan tévedés
okozza ha vesztünk
hétköznapok hamuján
létünk hűlő parazsát
őrizgetjük félve
kell hogy éledjen a tűz
kell hogy kígyóim elűzd
hogy megússzuk élve
egy darabig
amíg lehet
(tudom soká
nem mehet)
hiába a még ne
a nemléttől míg
félhetünk:
tán megér egy verset
az életünk
(bármi is a vége)
(UGYANAZ) (válaszvers)
én
nem tudom
hogyan kell:
(az ember csak
ritkán mer
nem hisz már
álmokat
gyűjt csupán
ráncokat
félve néz
tükörbe
ez maradt
belőle
túl szikes
éveken
még nem tudja
mit jelent
még nem tudja
hogyan kell
mivel és
mit ront el
kevés az
akarat
a szándék is
elapad...)
én
nem tudom
hogyan kell
az ember csak
ritkán mer
szeretni-élni
mert az annyi
mint: félni
s a tudat sem
nyújt vigaszt:
a kettő
u gy a n a z
PILLANAT
csak egy hulló pillanat
tűnő nyári ég alatt
könnyű ingszél patyolat
az úton fehér pár szalad
színezüst haj lebbenő
szempár félőn rebbenő
mosoly metszette ráncok
a lábakban régi táncok
ritmusa lüktet eleven
vézna karokban melegen
áramlik élet-áldomás
mint ritka édes látomás
egyetlen biztos pont a tér:
kezük ahol most összeér....
IDELENN
csak ne volnának
ez ostoba nagy szárnyak
kihűlt ölelésben
alszanak a vágyak
így velük még összenőve
minden sokkal nehezebb
(emlékszel a repülésre?)
a lét elviselhetetelen
könnyűsége
játszott velünk megint
az ember csak legyint
jó lesz már idelenn
a féreg-lét rég
nem idegen
pereg pereg
gurulnak a
kövek
habarcsunk fogytán
szavak helyett szöveg
nincs akarom már
vagy nem akarom
elfogyott a megtartó
hatalom
amit reggel raktunk
leomlott délre
amit délben raktunk
leomlott estére
kövek kövek
az életünk
pereg
nincs értelme már
ne rakd tovább:
pereg
amit este raktunk
leomlott reggelre
amit reggel raktunk
leomlott délre
pereg a film
pereg
rémült
tekintetek
mélyén a
kiáltás
hogy szeress
hogy Engem
szeress!!!
követelni
átkozódni
könyörögni
lehet
-------
amit reggel raktunk
leomlott délre
amit délben raktunk
leomlott estére
a kihűlt földön
egy maréknyi por
úgy hiszem
a mi várunk
állt ott
valamikor
(VÁLASZVERS)
jaj ne hidd
hogy egyedül
te vagy csak magad
ne hidd
hogy a kiáltás
mi lényedből szakad
nem kelt
ezer visszhangot
távol és közel
nézz a sorsok
mélyére
s figyelj
figyelj!
látni fogod akkor
a mosolyok fölött
a közöny már dohos
pókhálót szövött
s egyedül az ember
amíg csak él
magányra minket
öntudat ítél
őrízd hát magad jól
hisz húnyt szemmel
is látod
a valónak hitt világban
szétperegnek
az álmok
könnyű madártestük
földhöz veri a szél
mi bennünk lakik
odakinn
perceket ha él...
EZÉRT...
szép álmokat
elalvás előtt este
hogy félned ne kelljen
ha az éj nehéz teste
rádzuhan
s te védelmet keresve
bújnál hozzám
ölelő kart mely megóv a bajban
altatót mely elringat halkan
bölcs tanácsot hogy üss
vagy ne üss vissza
hitet mely megtart
ha véred is issza
ezer szörny
értelmes munkát
hogy kenyeret keress
elveket
hogy mennyire szeress
hogy mit tűrj és
meddig
eladnod magad
mikor miért és mennyiért
szabad
otthont hová végül
hazafuthatsz
hol szégyennel sebbel
elbújhatsz
s ha megfizetted már
minden vétked
istent
ki magyarázza
az egészet
minthogy nekem nincsen:
nem adhatok neked
ezért
nem szabad
e világra
születned...
PILINSZKY-átirat (játék)
Baljós jelek a fél liter boromban.
Salátatálban fázó fél retek.
Lépre csalva a Kolos sólyma rikkant.
Szagolják vérebek.
SOLVEJG
Sarkig tárt ajtón túl
a szűkölő huzatban
ülök és várok.
A homokóra halkan
ki tudja hányadszor
méri már a percet.
Küszöbre gyűlt
levelek közt
szél szava perceg.
Minden kész.
Az étel rég elhűlt
az asztalon.
Csak rád les még árván
a meddő alkalom.
A gyertya is ellobbant.
Sötét karja ölel.
Összekuporodva
fázva alszom el.
(Furcsa halál ahogy
napjaink egymást
néha-néha metszik.
Az ajtót épp csak
behúztam éjre.
Jöhetsz-mehetsz.
Ahogy tetszik.)
NÉGYSOROS I-II.
I.
Még mindig a papírnak írom
más okkal szólva róla
másokkal szólva Rólad
Érted?! Nem Neked.
II.
Azért szívesebben lennék
e versek nélkül de még
nem lehet.
Nem lehet.
MÉG EGYSZER
Mert nem vetted ki kezemből a tollat.
Hogy ne írjak. Ez ráér. Majd holnap.
Hát megírtam ezt a verset is.
(Tudom: lesz több ilyen este is.)
Fekszem. Ha ugyan létezem.
Hallgatom a lélegzetem.
Micsoda távol ez a közel!
Faltól falig. Nem érlek el.
(S lesz: amikor már nem érdekel.)
FEKETE HOLD (válaszvers)
fekete hold éjjelén azóta nem alszom
kavicsbányák sötét morajlását hallom
pereg a mélybe hull a kristály pillanat
mikor elengedted kezem s fekete falak
nyúltak értem mohó gyökereik fonva
ujjam alatt homok kapaszkodtam volna
nem volt mibe a mély ölelésre tárult
fölém fekete menny boltozata zárult
ma éjjel megint fekete hold az égen
felhorkan a szél úgy mint azon éjen
vakon indul szárnyas fekete alak
kóbor dühe pusztít fekete falak alatt
fülel városszélen házak mellé guggol
komor álmát zúgja fülekbe valahol
nyomodban szüntelen űzi az indulat
fenyegető hadként vonulnak a falak
ablakunk sötét szárnyaihoz érve
csillapodik talán vagy elapad mérge
kés-ujjait fekteti fázó mellkasomra
vonásaid vésné múlandó anyagba
nincs múlandó anyag csak ami elmúlt
eleven jelen itt a bányában a múlt
riadva kérdenéd: e fekete hang mi volt?!
aludj (csak e lüktető kődarab sikolt)
KÉT PONT KÖZÖTT (válaszvers)
Két pont között.
Rendíthetelen.
Feszül kettőnk húrja.
Bár eltéphetném.
Szabadítanám
saját pontomat.
Újra.
Miért hiszem:
Hogy e vékony húr
nem csupán hozzád.
Az élethez köt.
Sorsunkat rég
tévedések
fonják.
POLITIKA
egy-egy név persze ismerős / jobb vagy bal: nem tudom
kikerülném mint esős / napon a sárt a földúton
nem lehet. azért ez kár / megadom a létnek magam
az ember akármit csinál / bilincstelen is fogva van
hát jó ha jó ha csak így lehet / feküdni este kelni reggel
minden megalkuvás felett / bólogatni lesunyt fejjel
egy-egy név persze ismerős / kik ők mik ők: nem tudom
kikerülném mint esős / napon a sárt a földúton
szégyellenem kéne bizton / ki-mindent nem ismerek
ehelyett hogy van-e itthon / kenyér gyümölcs friss retek
ez érdekel hogy a munka / mind időben kész legyen
el nem végzett dolgok súlya / ne terhelje fekhelyem
szól felettem tévé hangja / egy-egy név persze ismerős
kik ők mik ők Isten tudja / létem távolban időz
HÉTKÖZ(ös)NAP
távirányítók közt
alszom el este
meg választási
szlogenek
meg durva viccek
tabuk nélkül
törnek utat
s egyre megy
hogy az ajtót megint
magadra zártad
zavarnék csak
így nem kopogtatok
hajnalban talán
meggyötört arcod
felismer még
mielőtt indulok
KOMMUNIKÁCIÓ
a szavak többségét kisöpörtük
(a versek sorsa ugyanez)
nem segített hogy egymást értsük
(nem kerültünk közelebb):
szavaim túlnyomó többsége
alkalmatlan a közlésre
más módot nem ismerek
maradunk hát :
idegenek
HALADÉK
bő kilenc éve volt még hátra
hetvenkilencben
(mikor annyi volt mint én)
bő kilenc év haladék a
számadásra
munkára csókra
minden másra...
s már csont pihen a
feltört föld ölén
???
aminek nincs értelme
azt minek
elővenni újra
értelmezni újra
átgondolni százszor
megérteni százszor
megbizonyosodni százszor
- hátha kimaradt még valami
át nem gondolt körülmény
rosszul értelmezett részlet -
de nem...
azt minek
előhúzni százszor
elásni eltemetni százszor
fejbevágni százszor
nehogy előlopódzon megint
az éj leple alatt megint
az éber órák feszült sötétjében megint
a hajnal gyanakvó tekintetében megint
mert ott ül megint
szemedbe röhög megint
hogy fogadd el már hogy van
hogy így van
hogy ott van
este a párnádon
reggel a teáscsészédben
nappal a tétlen utazás perceiben
az íróasztalod szélén
ott van
van
persze letagathatod --
megint
TŰNŐDÉS
lerajzolnálak
ahogy fekszel tőlem távol
álmok varázsszőnyegén
ringatva magad
engem nem visz
ma éjjel sem máskor
nevető tájakra
könnyű kábulat
érintenélek
de félek tán majd fázol
buta kezem nem kényeztet
nem is ad meleget
nézlek inkább
a hajnal homálya ápol
begyógyít rajtunk
néhány sebet
milyen más vagy
érintésedtől
felmelegszik a test
tágul a tér
az enyémtől szűkül
befordul a világ
magamtól már csak
önmagamig ér
ANOMÁLIA (válaszvers)
nem változik semmi sem
kongat benn a félelem
szövetség szövedéke
foszlik
szövétnek szivárványa
oszlik
túl a ligeten
nem vár sohasem
lepereg a homokóra
az iránytű bolond módra
forog
csak forog
nemjárt vizeken
nem vár sohasem
hát állj!
állj meg már!
ez már nem vár
nem a te várad
ő már nem vár
hát
te se várjad
1988
Katlanfalú nyár volt.
Alvadt vérszín rózsák.
Értelmüktől megfosztott
szavak.
Bennrekedt káromlások.
Verejtékcseppek.
A valóságból ennyi ha
maradt.
Ahányszor beszélünk:
mindig elalszom.
Ébredek tizennyolc éve
nélküled.
Kegyetlen nyár volt.
Rózsák hűvösében
a tikkadt halál ájultan
pihegett.
Vetkőzöm. Ma még
csak a fáradt húsig.
Egyszer majd csontokig.
S onnan tovább.
Nem bánok semmit.
Nem várok semmit.
Megköszönöm neked
e hamis csodát.
ZÁRKA
tompa köveken
én és a türelem
furcsa idegen
ülünk idebenn
időnk elszökött
s összekötözött
létünk kiröhög
istent ördögöt
KÍSÉRLET
Legyen! - szólt az ember por létét
feledve, s életet adott a szavaknak.
Halandót. Mert mi egyebe lehet,
ki magát sem mentheti, annak.
FRANKENSTEIN
Kontár-létünk szörnyei
mi lesz ha egyszer
ránk szabadulnak?
RONDÓ
még egy év
és még egy
ki tudja
meddig megy
meddig megy így
meddig még így
meddő szavak
ordítanak
áruló falak
fordítanak
hátat
nekem
még egy év
és még egy
meddig megy
meddig megy
meddig mehet
meddig lehet
még így
még
egy
EGY JÓZSEF ATTILA-játék:
Hegyes fogakkal mard az ajkam,
ha vérem veszed is: én akartam.
Nagyon vagy sehogy. Csak így lehet
értelme annak, amíg szeretsz.
Hogy elmúlik ez is egy hajnalon
ahogy őszre tél jő, jól tudom.
De addig hagyd, hogy jó legyen,
ha az sem: legalább érezzem
meleg lehellet hideg arcomon
hegyes fogak míg fájnak, súgom:
hogy élek. És ez nem is kevés.
A többi? Tán öröm és kérkedés.
TÖRVÉNY (Megjelent a Börzsönyi Helikonban)
valami kell
mi összetartja az embert
(különben mindent megenged magának)
szavaival nem gyógyít világot
szétszórja lelkét a mának
valami kell
mi visszatartja az embert
(különben mindent elenged magának)
tartozását nem tartja számon
adósságát felrója másnak
valami kell
mi megtartja az embert
(különben mindegy mit hisz el magának)
ha tisztán nem is legalább készen
álljon elé a számvevő halálnak
NAPLÓRÉSZLET (Megjelent a Börzsönyi Helikonban)
írni most nem volna
szabad
nem engedelmeskednek a
szavak
elszökdösnek
így árulnak el
némaságban
így árvulnak el
a napok
napjaim
napjaink
féltéssé gyűrt
pillanataink
mélyén ha éreznéd
a veszteglő hiányt
a semmi szorítását
torkod kínpadán
ha lenne legalább
egy közös szavunk
amit kimondva
(meg is halhatunk)
talán akkor
csakis akkor talán
rést üthetnénk
kettőnk színfalán
talán akkor
csakis akkor
talán
hiába-szavak
mosolygó
hajnalán
ha tudnád mit jelent
éjjel és nappal
viaskodni dehogy
a szavakkal
azok simán
szépen szólnak
arcát a belül
lapuló gyilkosnak
meg nem mutatják
a démon lassan
ölve ölel
ölelve öl csak
********
(nem-versek)
(1988)
I.
Július 14. Délelőtt tíz óra. Még elviselhető hőség a szikrázó napsütésben. A növények meztelen kapaszkodnak a fény felé, tövükben harmatcseppek lapulnak. Nyár, amikor csak születni, élni szabad. Nem törődni a keserű-november ízű hajnalokkal, melyek megkínoznak úgyis.
Most nem. Még nem gondolni rá, mi lesz néhány perc múlva, amikor megáll a szél, a levelek susogása, s a csönd egyszerre kemény és áthatolhatatlan falként mered föléd, hogy körbezárja gyermekkorod.
Magába rejti a ki nem mondott titkot, amit már mindenki tud. Nem is tud: sejt. De a sejtelem erősebb a tudásnál, kérlelhetetlen. Hazugság, önámítás meg nem másíthatja, a nyár el nem feledteti. Ott feszül a levegőben. Benne van a mozdulatokban, az összegyűrt ruhák hanyagságában. Egyszerre a hőség is elviselhetetlen már, a rózsák színe fekete, megalvadt vér.
Látod a sérült testet, a fölé görnyedők kínlódását. A szervek már nem engedelmeskednek, a tüdő falát betörték a csontok, a koponya nyitva. Nem kell több küszködés. Sok volt ez az alig néhány nap: neki, neked, nekik is.
Elérkezett a bizonyosság, amikor mindenki fellélegzik. Nincs tovább. Pedig csak ezután kezdődik valami más. Amit napról napra kell elviselni. 42 év után az elhagyott tárgyak, ismerős illatú ruhák, levágott körömdarabok, egy kinn feledett pohár. Van, amire már nincs szükség. De helye még nincs.
Kidobni nem lehet, elajándékozni nincs erőd, csak elteszed, hogy ne lásd.
II.
Azután el kell indulni újra. Még nem sejted, milyen lesz, és így könnyebb. Ha tudnád, talán bele sem fognál az egészbe. Vagy mégis. Mást úgysem tehetsz. Nem tudhatod előre, amit csak ezután tanulsz majd meg.
Megpróbálsz jól dönteni. Képtelenség. Elhibázod újra és újra.
Próbálsz úgy viselkedni, mintha felnőtt lennél. Nem megy. Darabokat törsz le magadból, majd ragasztgatnád egésszé. Ez már nem az, ami volt. Magadra zárod az ajtót. Amikor kilépsz, csak mosolyogni szabad, elhitetni - ahogy beléd tapadnak a segítségért kiáltó szemek - : képes vagy rá. Hogy mire is, még magad sem tudod. Csak a súlyát érzed. A beléd kapaszkodókét, akiket vinnél magaddal tovább, de tehetetlen létük sokáig hurcolni nem bírod. Tanácsból jut minden napra bőséges adag. Segítség nem akad. Egyszerre azt veszed észre: az éjszakákat várod. Amikor nem kell többnek-másnak látszani, és gondolkodni sem muszáj, ha nem akarsz.
És azalatt a pár óra alatt nem várnak tőled megoldásokat.
III.
Az évek nyoma rajtad. Észreveszik, persze. Nem ez zavar. Ha hazaérsz, a telepi lámpák fényében a járdát kémleled, azután tekinteted az ismerős erkélyablakot keresi. Megnyugtató fény árad. Magad elé suttogsz egy hálaistent, talán ez az este nem arról szól. Nem a kérdésekről. Hogy minek. Nem a fékezhetetlen indulatokról, amivel szemben nincs fegyvered. Nem a gyomrod mélyéig feszülő kétségbeesésről: hogy mi lesz ha egy nap csakugyan megteszi. Nincs érved az érveivel szemben. Szavaid és szavai évek óta nem találnak egymásra, különböző nyelvet beszéltek. Látod, hogy esélytelen a dolog.
Mégsem akarsz vele együtt zuhanni hét emeletet a megsemmisülésbe. Hiába próbál meggyőzni arról, hogy neked is így lenne a legjobb. Tudod, hogy ilyenkor milyen kegyetlen. És azt is tudod, hogy megállítani képtelenség lenne.
Néha odafentről a járdára mered tekinteted és elképzeled. Aztán elmúlik.
Egy új nap. Még egy darabka élet. Mások nem fogják megoldani helyetted.
Bár azt is tisztán érzed: kevéssé múlik rajtad.
