Vasárnap délelőtt a borongós-derengős időben azért tettünk egy sétát a Bódva-parton, ahol még mindig bőven találtunk vadsóskát, volt szeder és kökény. Nem hoztunk semmit, helyben élveztük a frissítő ízeket. A környék egy része már beszántva, a kukorica még talpon várja a szüretet.
A kerti virágok bizony megsínylették a sok esőt, de azért így is szép a környék, és az ősz színei is már meg-megvillannak. Éjjelente pedig hallani a hegyekből a szarvasbőgést.
Valahányszor Komjátiban járok, mindig megdöbbent az a hihetetlen és mégis jelenvaló különbség, ami a főváros és e táj között van. Nem csupán megjelenésében, hanem az emberek életvitelében, mindennapjaiban. Mintha nem is ugyanabban az országban lennék, pedig "csak" 260 kilométer a távolság. Jó, hogy létezik ez a másik otthon...
8 megjegyzés:
szia! itt gyönyörködök a sok termésben. én is most már betakarítok apránként a kertből.
mikor költöztök oda?
diófánkat sajna elvitte a 2 évvel ezelőtti belvíz, nagy kincs volt...
Kedves Renáta!
Engem az döbbent meg, hogy idén még tényleg alig tudtunk a kerthez nyúlni, és mégis ennyi minden van...
Hogy mikor? Jaj, tényleg nem tudom. Ésszerű lenne mielőbb, ez a kétlaki lét nagyon kemény, munka szempontjából is most tudnánk váltani, csak azért nehéz, mert édesapám itt lakik alattunk egy kis lakásban Budafokon, úgy meg 260 kilométerre lennénk tőle... Ha meg is látogatnánk, a szállást itt a fővárosban meg kell oldani. S persze a többi rokonomtól is nagyon messze szakadok. Párom azonnal menne, de neki mindenkije arrafelé lakik. Szóval nem könnyű és nem tudom, mikor. De meglehet, hogy az anyagiak fogják eldönteni...
Mindig nagyon jó érzés volt olvasni a Nomádkonyhás posztjaidat is, még a nyáron (oda is írtam egy kommentet).
A mostani málnák hihetetlenek :)
A kert nekünk úgy volt, hogy mikor kiköltöztünk ide falura (6 éve), akkor az első években nagyon nagy termés volt cukkiniből, céklából, fügéből. Aztán az évek során valahogy mindig cserélődött mikor miből van sok, mikor mi sikerül.
Akkora cukkinik azóta sincsenek.
A zöldbab áll dobogós helyen, évről-évre.
Nem jövünk rá, hogy miért. Talán egy idő után kimerül a talaj?
Volt trágyázva is és ügyelünk arra, hogy máshova ültessük: vetésforgó legyen.
A messzebbre költözés nem lehet könnyű, de én úgy érzem a szíved már ott él....főleg ha alkotáshoz sokkal inkább passzoló az a hely, az az életforma.
Ugyanakkor megértem azt is, hogy Apukád miatt vannak fenntartásaid. Én szüleim is messze élnek (250 km) és mindig mi megyünk, pedig fiatalok.
Kedves Renáta!
Én is gyakran olvasom Lét-tudatos konyhádat, és talán még megjegyzést nem írtam (így emlékszem) az biztos, hogy sok receptötletet lementettem saját kipróbálás céljából. Így a "reform" almáspitédet is. Ráadásul a munkánk is hasonló.
Valóban vidékre húz a szívem, és a józan megfontolás is, hiszen tényleg olcsóbban tudnánk ott élni, mint itt, mégha átmenetileg (ki tudja meddig) nem is akkora kényelemben. Édesapámtól azért nehéz messze menni, mert ő egyedül él, viszont mindig csak emberek közt, lehetőleg családban érzi jól magát. Nehéz. 60 felett van, előfordulhat, hogy később esetleg gondozásra szorul majd, hát ezért is. Legszebb álmaimban persze ő is jönne velünk, meg tudnánk oldani akár a saját portánkon, akár egy külön kis házban a megélhetését. De ő már nem váltana, nem jönne velünk, tudom. Talán egy unoka változtatna ezen? Gondolkodom...
Amit a kertről írtál, hogy vetésforgó, trágyázás mellett is kimerül a talaj, ez nekem is furcsa. Mi elkezdtük a komposztálást is, remélem ez is segít majd a tápanyag-utánpótlásban. A zöldbab nálunk is jó termést hozott, viszont uborka szinte egyátalán nem lett, míg a többi tökféle jól termett. Mondjuk igaz, az uborkát kicsit elintézte a vakond... Ti merrefelé éltek?
szia Napmátka!
Kis túlzással úgy szoktam meghatározni lakhelyünket, hogy a dél-alföldi tanyavilágban élünk, ami sarkít egy kicsit, pontosabban egy csongrád megyei kis faluban lakunk.
Komposztálónk nekünk is van.
A döntés nem lehet könnyű, talán ha Apukád is számba venné a jövőbeni éveket, akkor könnyíthetne, mégha nehéz is lenne neki egy másik környezetet megszokni. Ha lenne valami számára megfelelő elfoglaltsága ott, amit szívesen csinál, ugyanakkor nem megerőltető, meg igen, az unoka. :)
Tőlem rengeteg energiát elvesz az, hogy mindig nekem/nekünk kell menni, mindig elégedetlenséget hallok és mindig a legsötétebb lehetőségeket jósolják.
Nem tudom mi lesz, ha már tényleg probléma (betegség stb) lesz. valami
Hát igen, Nektek sem lehet könnyű,és az elégedetlenség, a negatív hozzáállás mások részéről csak még inkább megnehezíti a dolgunkat. Sajnos apukám is hajlamos mindent sötétebb színben látni, s még be sem következett nehézségektől is tartani. Ami a költözését sajnos szinte biztosan kizárja (csak azért írom a részleteket, hogy megértsd): én négy éve ismertem meg a páromat, s akkor jöttem ide hozzá Budafokra lakni. Előtte édesapámmal éltem egy másik kerületben, tudom, hogy túl sokáig, de mivel egyedülálló voltam, öcsém már elköltözött, édesanyám meg elhúnyt jóval korábban, nem láttam értelmét, hogy csak a függetlenségemért magára hagyjam. Azután itt a budafoki társasházunkban megüresedett egy szinte komfort nélküli kis lakás, és akkor már ő is szeretett volna idejönni hozzánk, hogy ne legyen egyedül. Akkor ez jó ötletnek tűnt, még mi sem terveztük a komjáti házat. Azután Aput a költözés, s hogy itt sem lett ripsz-ropsz kész az új lakása, eléggé megviselte. Közben minket ipari övezetté minősítettek, a korábban csendes kis utcánkban felhúztak egy ide nem illő háromszintes irodaházat, megnőtt a forgalom is, s mi beleszerettünk Komjátiba. Apu viszont 2005-ben jött Budafokra, s amúgy is minden változást nehezen visel (öcsémtől, aki Üllőn lakik, is még távolabb lenne), tehát nem sok a remény rá, hogy velünk tartson. De nem akarlak terhelni a részletekkel, csak azért írtam le, hogy valamennyire érthető legyen a helyzet. A döntést majd nekem kell meghoznom.
Az alföldi tanyavilág mindig közel állt hozzám, tinédzserkoromban rendszeresen lejártunk dolgozni egy kiskunsági tanyára, főleg kukoricával, dohánnyal, krumplival foglalkoztunk, s persze az állatokkal. Cserébe természetben kaptuk a fizetséget. Akkor még léteztek téeszek, azokon a földeken is volt részesmunka. Nem mondom, hogy mindig élveztük a nehéz munkát, de életemnek egy meghatározó szakasza, élménye lett.
Én meg úgy kerültem ide délre, hogy ide jártam fősuliba (Szeged), mert amúgy északról származom :)
Úgy gondolom megérik majd a döntéshez a helyzet, bár kétségtelen, hogy igen lényeges szempont a számodra/számotokra, hogy a munkához is ideális helyen éljetek. Az alkotómunkához pedig ez nagyon fontos.
Én csak csodálom azokat, akik a két kezükkel ilyen szépeket teremtenek, nekem a kézügyességem nem igen jó.
Köszönöm a bíztatásod, én is úgy gondolom, hogy a döntéshez megérik majd a helyzet. A kézműves munka viszont csak "plusz", megélhetésünket nem ez jelenti, és vidéken sem ez fogja (bár talán szép lenne).
Megjegyzés küldése