2008. október 20., hétfő

Mióta főzök és miért?




Renátától érkezett hozzám a körkérdés, köszönöm. Leírhattam volna már annak idején a blogom profil részében, de úgy gondoltam, erre nem sokan kiváncsiak.
Válaszolhatnám azt is, hogy azért főzök, mert mindenféle kézművességhez köthető dolgot szeretek, kézzel létrehozni valamit, legyen az étel, terítő, ruhadarab, rajz, vers - ez mind örömet okoz.
De azért a válasz mégsem ennyire egyszerű. 15 évesen - azaz húsz évvel ezelőtt - kezdtem főzni. Addig nemigen érdekelt a konyha, alkotási vágyam más területeken éltem ki. Gyermekkorunkban hétköznapokon főleg a Nagyi főzött ránk, s én nem figyeltem meg semmit. Csak annyira érdekelt a menü, hogy mit szeretek és mit nem. Hétvégéken Anyu főzött, mindig segítettem neki, és nem is esett nehezemre, mert közben beszélgettünk, néha énekeltünk is a konyhában.
Aztán betöltöttem a 15. életévemet, elkezdtem egy olyan egyházi középiskolát, ahol szombaton is volt tanítás, és a vasárnapokat, de még a szüneteket is telezsúfolták kötelező programokkal. (Nem csoda, hiszen az osztály fele bentlakó kollégista volt.) Szóval velük éltem, sokkal inkább, mint a családommal. Csakhogy az első év után nyáron meghalt Anyu egy autóbalesetben. Tudtam, hogy ő volt mindenben a család irányító feje, s hogy Apunak nagyon nehéz lesz boldogulni nélküle. Megpróbáltam átvenni (amiben lehetett) a helyét, noha nem volt fogalmam elég sok dologról. Nekiláttam főzni, pedig alig volt szabadidőm. Akkor döbbentem rá, hogy semmit sem tudok. Hogy nem figyeltem meg semmit, csak ott voltam. Még egy tükörtojást sem bírtam normálisan megsütni. Persze az idő ezen segített, csak éppen nem szerettem főzni. Külön nyűg volt a tanulás, később a munka mellett. Apu persze meleg és otthoni ételre vágyott hétköznap is, öcsém közben vegetáriánus lett, így ráadásul többfélét is kellett készíteni. Első munkahelyem mellett (ahol 7 évet töltöttem) még az is gondot okozott, hogy egyátalán bevásároljak. Állandóan késő estig túlóráztunk, a szabadságokat nem tudtuk kivenni, gyakran hétvégéken is ott voltunk. Szóval nem töltött el örömmel, hogy közben még kitaláljak és késő este főzzek is valamit. Apu egyébként is a hagyományos ételeket szerette, nem vágyott különlegességekre. Ezen felül "kellett" alkotni még a családi összejövetelekre, ami egyébként anyagilag is egyre megerőltetőbb volt. Merthogy Anyu volt annak idején ezeknek a programoknak a közepe, rendezője. Nagyit nem akartuk már ilyesmivel terhelni, így például karácsony táján is nálunk jött össze (a kis másfélszobás lakásban) a tizen-huszon fős család.
Közel laktunk egymáshoz, s ez így volt természetes. Én meg igykeztem ebben is folytatni a hagyományt. Közelben lakó nagymamám és a nagynéném soha, semmilyen értelemben nem akarták átvenni Anyu szerepét, s ezt utólag is megköszönöm nekik. Segítettek felnőni. Anyu saját kézzel írt receptkönyvét (a képen) és egy nagy csomó régi Magyar Konyhát hagyott rám konyhai örökségül. És persze szakácskönyveket. Később nagy hasznukat vettem.
Ahogy az idő múlt, több időm nemigen lett, de a nagycsalád sokfelé költözött, öcsém megnősült, s azon kaptuk magunkat, hogy már csak ketten lakunk Apuval Pestszenterzsébeten. Az összejövetelek ritkábbak lettek, s már nem én voltam a vendéglátó. Nem is bántam.
4 évvel ezelőtt ismertem meg a páromat, aki mellett új élet kezdődött, még a gasztronómia területén is. Gyakorlatilag mellette szerettem meg igazán főzni és elkezdtem kipróbálni sok-sok új dolgot. Mert neki nem voltak elvárásai. Igazodott ahhoz, ami épp volt. Ha kevés időm volt, és nem főztem hétköznap, neki egyátalán nem jelentett problémát. Ha főztem, minden új dolog kiváncsivá tette. Nem válogatós (s bár szerinte az étel nem olyan fontos dolog), azért tudom, hogy szeret jókat enni, és vannak kedvencei. A főzésbe nem szól bele, ez is külön jó pont. Néha-néha mondja csak, hogy szívesen enne ezt vagy azt. Viszont - mivel sokáig egyedül lakott és akkor evett, amikor eszébe jutott - csak lassan értette meg, mennyire fontosak nekem a közös étkezések. Hogy a táplálkozás a konyhában nem csak szükségleteink kielégítése, hanem egy biztos találkozási pont, amikor az ember leülhet a másikkal (néha másokkal is) beszélgetni. S közben nem csak esznek, hanem együtt esznek. Viszont minden olyan dologban bátorított, amit korábban csak a magam örömére tettem, és a környezetem vagy hóbortnak, vagy hát nem éppen hasznos dolognak vélt, ilyen volt a kézművesség is. Nélküle nem vettem volna komolyabban, és a honlapom sem születtett volna meg soha. A vidéki élet lehetőségéről is vele kezdtünk el komolyabban gondolkodni. Párommal kapcsolatban egyetlen problémaként az jelentkezett, hogy édesanyja megpróbálta kezdetben segítőkészen birtokba venni a konyhánkat (konyhámat!), és erről az útról csak komoly harcok árán lehetett letéríteni. Mások persze csodálkoznak, miért nem örülök, ha segíteni akar, más nő milyen boldog lenne. Hát én nem. Mert már "nem Anyu szoknyája alól kerültem ki", és nem is voltam annyira fiatal, amikor párra találtam, talán ezért. Az évek során szinte mindenben megszoktam az önállóságot, így abban is, hogy magam szervezem a konyhámat, a háztartásom. Hiszek is benne, hogy csak úgy működtethető, ha egy ember kezében van. Párom édesanyja nem velünk él, és természetesen ha náluk vagyunk, én sem avatkozom az ő konyhájába, sőt, hagyom, hogy kiszolgáljanak. De itthon én főzök-sütök, és szolgálok ki másokat. Én ezt így szeretem. S mióta jóval több időm van (ráadásul nem kötelező), azóta igazi öröm a főzés, alkotó folyamat, amiben (sok más tevékenységem mellett) kiteljesedhetek, és gyakran másoknak is sikerül örömet okozni. Lelkesen gyűjtöm a munkámat segítő konyhai eszközöket (és a szakácskönyvek felé nem szabad elengedni engem a könyvesboltban), de soha nem veszek olyasmit, ami sok helyet foglal, és csak ritkán használnám, vagy nem praktikus rendben tartani. Bár fontos a környezet, a konyhám berendezése, pusztán dísztárgyakat nem tartok, még a növények jó része is fűszernövény. A komjáti "nomádportánk" pedig újabb kihívás a gasztronómia területén is(!) Párom húsevő, nekem a szénhidrátok fontosak, s ha nem is vagyunk vegetáriánusok, igyekszünk gyakran könnyű ételeket enni, és nagyon fontos számunkra a természetes táplálék. Teljes kiörlésű, kovászos kenyereket gyakran sütök, a zöldségfélék és gyümölcsök pedig mindennapos vendégek az asztalunkon. A többi csak ráadás erre az alapra. A Testkontroll c. könyv olyan meghatározó olvasmány volt számomra sok évvel ezelőtt, hogy mindmáig gyakran előveszem. Szerencsések vagyunk, mert vidéki kertünkből és a faluból egyre több jó minőségű alapanyagot tudunk beszerezni. S aki olvassa időnként a blogomat, annak az sem újdonság, hogy bizony egyelőre kétlaki életet élünk, részben a fővárosban (ahol születtem), részben pedig már választott vidékünkön, a Bódva-völgyben.
Nem vagyok minden nap blogközelben, így bizonytalan is vagyok, hogy kinél járt már ez a körkérdés. Én Macit , Sajtkukacot és "saját levében"-t kérném fel a válaszadásra.

3 megjegyzés:

Renata írta...

Kedves Napmátka!
Örülök, hogy kicsit jobban megismerhettelek. Néhány dolog kicsit nagyobb megvilágításba került.
Érdekes téma ez, sorsok-karmák tárulnak fel, pedig "csak" a főzés volt a kérdés...

Ami egymás konyhájának tisztelését illeti, én is hasonlóan gondolkozom. Meg általában az elfogadás, a másik önálló döntéseinek a tekintetbe vétele nagyon fontos dolog.

Millie írta...

Szia! Játékra hívlak a blogomban!

Andrea írta...

hat en most olvasom es nem is tudom, mit irjak, annyira tetszik!