Fűszerolajos sült dió

csontjaim közül
a fénylő látszat-idő
némán pereg

napjaim mohón falják fel
hamis szándékú
kérdőjelek

(erős ildikó - így - részlet)

Furcsa ez a változás a viszonyunkban. Mármint köztem és a dió között. Régebben nem rajongtam érte, túl tömény íz. A diós sütik sem voltak kedvenceim, ha kaptunk beiglit, abból is a mákosat halásztam ki. Persze azért örültem a tavalyi kiadós termésünknek. Mert rajtam kívül mások is vannak, s ők bizony szeretik. Nem kell megvenniük, tudok nekik adni bőven. S persze már magában is érték, ha meggondolom, milyen áron lehet hozzájutni. No de a változást mégsem ez idézte elő, egyszerűen elkezdetem használni a diót másképpen - s ennek olvasóim is tanúi lehettek a blogon. Egyre-másra jöttek a diós receptek, persze először csak pár szem dióval. Volt, hogy sajtba került vagy tepertős pogácsába. Vagy pirítósba, gombalevesre. Vagyis hozzákapcsolódott a sós ízvilág is. Magától értetődő lenne ez, hiszen sokféle olajos magvat fogyasztunk édes és sós ételekben egyaránt. A dió miért lenne kivétel? Persze hogy nem az. Ennek az egyszerű rágcsálnivalónak az ötletét BeckZsunál láttam. Én annyit változtattam az elkészítésén, hogy kicsit kevesebb sót, kicsit több olajat tettem hozzá, s ez utóbbi bizony a közelmúltban bemutatott fahéjas fűszerolaj volt, hogy megint újabb és újabb teret nyerjek a felhasználásának. Nagyon megéri a kevéske fáradtságot, amivel az elkészítése jár (na jó, a diót persze meg kell törni hozzá.) Így készült tehát:

20 dkg dióbelet forrásban lévő vízbe tettem, 5 percig forraltam, majd leszűrtem és szalvétára terítve megszárítottam. Ezután egy keverőtálba öntöttem, hozzáadtam másfél teáskanálnyi fűszerolajat, jól átforgattam kézzel, hogy egyenletesen bevonja a diót. Ezután fél teáskanál sót tettem hozzá. Megint alaposan átforgattam. Végül 200 fokra előmelegített sütőben, egy tepsiben szétterítve 10 percig sütöttem.

Nemcsak az íze, az állaga is jócskán eltér a nyers diótól, finoman roppanós, ízletes csemege.