2009. július 15., szerda

(Egy évforduló)

Katlanfalú nyár volt. Alvadt vérszín rózsák.
Értelmüktől megfosztott szavak.

Bennrekedt káromlások. Verejtékcseppek.
A valóságból ennyi ha maradt.

Ahányszor beszélünk: mindig elalszom.
Ébredek huszonegy éve nélküled.

Kegyetlen nyár volt. Rózsák hűvösében
a tikkadt halál ájultan pihegett.

Vetkőzöm. Ma még csak a fáradt húsig.
Egyszer majd csontokig. S onnan tovább.

Nem bánok semmit. Nem várok semmit.
Köszönöm neked e hamis csodát.

(erős ildikó: 1988)


Az idő rohan, sodor, visz magával, s viszi az emlékeket is.
Hogy éppen ilyen forró nyár volt. Annak is a közepe. Mindegy. Mondom magamnak, pedig nem az. Rajtam a lenyomata örökre, viselem, mint valami bélyeget, talán még az idegenek is látják, úgy képzelem, benne van a mozdulataimban, a bizonytalanságomban és a határozottságomban. Abban, ahogy élek. A feltételes módban, amire megtanított... huszonegy éve...


I.
Július 14. Délelőtt tíz óra. Még elviselhető hőség a szikrázó napsütésben. A növények meztelen kapaszkodnak a fény felé, tövükben harmatcseppek lapulnak. Nyár, amikor csak születni, élni szabad. Nem törődni a keserű-november ízű hajnalokkal, melyek megkínoznak úgyis.
Most nem. Még nem gondolni rá, mi lesz néhány perc múlva, amikor megáll a szél, a levelek susogása, s a csönd egyszerre kemény és áthatolhatatlan falként mered föléd, hogy körbezárja gyermekkorod.
Magába rejti a ki nem mondott titkot, amit már mindenki tud. Nem is tud: sejt. De a sejtelem erősebb a tudásnál, kérlelhetetlen. Hazugság, önámítás meg nem másíthatja, a nyár el nem feledteti. Ott feszül a levegőben. Benne van a mozdulatokban, az összegyűrt ruhák hanyagságában. Egyszerre a hőség is elviselhetetlen már, a rózsák színe fekete, megalvadt vér.
Látod a sérült testet, a fölé görnyedők kínlódását. A szervek már nem engedelmeskednek, a tüdő falát betörték a csontok, a koponya nyitva. Nem kell több küszködés. Sok volt ez az alig néhány nap: neki, neked, nekik is.
Elérkezett a bizonyosság, amikor mindenki fellélegzik. Nincs tovább. Pedig csak ezután kezdődik valami más. Amit napról napra kell elviselni. 42 év után az elhagyott tárgyak, ismerős illatú ruhák, levágott körömdarabok, egy kinn feledett pohár. Van, amire már nincs szükség. De helye még nincs.
Kidobni nem lehet, elajándékozni nincs erőd, csak elteszed, hogy ne lásd.

II.
Azután el kell indulni újra. Még nem sejted, milyen lesz, és így könnyebb. Ha tudnád, talán bele sem fognál az egészbe. Vagy mégis. Mást úgysem tehetsz. Nem tudhatod előre, amit csak ezután tanulsz majd meg.
Megpróbálsz jól dönteni. Képtelenség. Elhibázod újra és újra.
Próbálsz úgy viselkedni, mintha felnőtt lennél. Nem megy. Darabokat törsz le magadból, majd ragasztgatnád egésszé. Ez már nem az, ami volt. Magadra zárod az ajtót. Amikor kilépsz, csak mosolyogni szabad, elhitetni - ahogy beléd tapadnak a segítségért kiáltó szemek - : képes vagy rá. Hogy mire is, még magad sem tudod. Csak a súlyát érzed. A beléd kapaszkodókét, akiket vinnél magaddal tovább, de tehetetlen létük sokáig hurcolni nem bírod. Tanácsból jut minden napra bőséges adag. Segítség nem akad. Egyszerre azt veszed észre: az éjszakákat várod. Amikor nem kell többnek-másnak látszani, és gondolkodni sem muszáj, ha nem akarsz.
És azalatt a pár óra alatt nem várnak tőled megoldásokat.

III.
Az évek nyoma rajtad. Észreveszik, persze. Nem ez zavar. Ha hazaérsz, a telepi lámpák fényében a járdát kémleled, azután tekinteted az ismerős erkélyablakot keresi. Megnyugtató fény árad. Magad elé suttogsz egy hálaistent, talán ez az este nem arról szól. Nem a kérdésekről. Hogy minek. Nem a fékezhetetlen indulatokról, amivel szemben nincs fegyvered. Nem a gyomrod mélyéig feszülő kétségbeesésről: hogy mi lesz ha egy nap csakugyan megteszi. Nincs érved az érveivel szemben. Szavaid és szavai évek óta nem találnak egymásra, különböző nyelvet beszéltek. Látod, hogy esélytelen a dolog.
Mégsem akarsz vele együtt zuhanni hét emeletet a megsemmisülésbe. Hiába próbál meggyőzni arról, hogy neked is így lenne a legjobb. Tudod, hogy ilyenkor milyen kegyetlen. És azt is tudod, hogy megállítani képtelenség lenne.
Néha odafentről a járdára mered tekinteted és elképzeled. Aztán elmúlik.
Egy új nap. Még egy darabka élet. Mások nem fogják megoldani helyetted.
Bár azt is tisztán érzed: kevéssé múlik rajtad.
...

S ha elindulsz, már nem mondod többé: ekkor vagy akkor jövök. Csak, hogy: remélem...

17 megjegyzés:

Renata írta...

Erre itt és most nem tudok mit írni.... okosat úgysem tudok, másra meg nincs szükség...

AHOGY írtad, abban bele van sűrítve minden.
ahogy olvasom szinte megáll bennem a vér és megérzem a fájdalom egy morzsáját.

szepyke írta...

Jesszusom....

Makka írta...

Még nem halt meg senkim, aki fontos számomra. Igazából nem tudom, mit jelent. A legjobb barátnőm apukájának halálakor fogtam fel belőle valami keveset. És most, itt.

Ági, aki főz írta...

Nem múlik. Marad, csak halványul.

szepyke írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
aarkus írta...

Gondolkodtam rajta sokat, mit rejtegetsz. Hogy mi van az örökös higgadtságod mögött.
Ha nincs ez a bejegyzés, tán sose tudom meg.

Chef Viki írta...

Úristen...

Csak olvasom meredten és szivárognak a könnyek a szememből.

trinity írta...

Okosat írni én sem tudok...Mély bennem a döbbenet...
Igen, aarkusnak igaza van: ez a "titok" átüt a higgadt megfontoltságon. Ott ül, valahol mélyen, érezhetően.
Sajnálom.....

duende írta...

Sajnálom.

Nehéz teher. De talán. Talán a megértés enyhíti.
A fájdalmat nem. Csak a terhet.

Limara írta...

Sajnálom. Soha nem múlik el, néha halványul, néha rettenetes erővel tör elő.

nana írta...

én sem tudok mit írni, csak azért küzdök néhány szó leírásával, mert itt vagyok, olvastam, és ahogy renata írta, átlibbent rajtam is a fájdalom egy fuvallata.

Fahéj és Feta írta...

Sajnálom.
Én nem azt hiszem nem tudom felfogni a halált. Halt már meg közeli rokonom és még sírni se tudtam, pedig kellett volna, egyszerűen megfoghatatlan számomra.
Gyönyörűen tudsz írni még egy ilyen szomorú dologról is.

trinity írta...

Még visszajöttem...Időközben elmentem itthonról pár órára, de motoszkáltak bennem a gondolatok....
Azt hiszem, most a verseidet is talán jobban értem....
Lehet?????

Palócprovence írta...

Egy felnőttnek is nehéz teher, de egy kamasznak különösen. Tudom...

Judith írta...

Nemsokara nekunk is evfordulonk lesz, otodik... Mar napok ota gondolok erre, felve, hogy milyen lesz ujra atelni. Talan majd ujra jovok es elolvasom, akkor.
Hihetetlen, ahogy ezt le tudtad irni!!!

Tündérlátta írta...

Mostanában nem vagyok csúcsformában.. Ezeket a sorokat olvasva mélyen elszégyeltem magamat.. Nem könnyű, ekkora terhe magad előtt görgetni..

Sofia írta...

Köszönöm, hogy megosztottad velünk:)