Fekete kenyér

Több mint húsz évvel ezelőtt ettem sok fekete kenyeret, egy kedves kelet-német családnál. Reggelire és vacsorára ezt kaptuk vékonyra szeletelve, vajat hozzá. Csak a hétvégéken és ünnepeken került fehér kenyér az asztalukra. Nekünk ez újdonság volt, akkoriban itthon természetes volt a fehér búzakenyér, viszont barnát, feketét nem lehetett már látni a polcokon, mi ennyivel "előrébb" voltunk. A tudatos táplálkozásnak még a szele sem ért el hozzánk, sem az NDK-ba, így ők azért ették a feketét, mert ez volt az olcsóbb, mi azért a fehéret, mert nekünk már ilyen is jutott. Nem voltak (már/még) teljes kiőrlésű és más egyéb látvány-kenyerek, azok csak később szivárogtak vissza a kínálatba, ma meg már természetes, hogy drágábbak, mint a fehér kenyér. Fordult a világ megint egyet.

A német fekete kenyér tényleg nagyon sötét volt (ma már nehéz is előállítani), és sűrű, de nem túl nedves. Talán ezért szerettem nagyon, mert amúgy inkább a laza, szikkadt, ropogós kérgű kenyereket szeretem, nem a friss, puha bélzetűt. Emiatt általában kerülöm, hogy formában, jénaiban vagy gépben süssek, inkább csak úgy, tepsire borítva a tésztát.

Az én kenyerem már nem a "régi" fekete kenyér, ahhoz másféle liszt kellene, azt hiszem.
Egy kicsit persze utánanéztem, milyen hasonló receptek lelhetők fel, de nemigen akadt kedvemre való. Inkább csak ötleteket kaptam. Az adott volt, hogy rozslisztet használjak, és lehetett volna kovásszal vagy sörrel, de ezúttal inkább a gyors öntött rozskenyér volt a kiindulópont. Tettem hozzá némi kávét, kakaót és köményt, valamint egy kevés vörösborecetet. Az eredmény azonban teljesen kenyér ízű, egyik hozzávaló sem lóg ki, inkább a színhez járult hozzá valamiképp. Ennek örülök, mert már többször írtam, hogy nem nagyon kedvelem a fűszeres kenyereket, legyen inkább semleges gabona ízük, hiszen, ami rájuk kerül, általában úgyis meghatározóbb.

Jó egy hónap kihagyás után ma végre ismét futottam úgy 40 percet. Eddig képtelen voltam rá a hőség meg a már állandósult derék-hát fájdalmak miatt. A zombi vérnyomásról nem is beszélve... Egy ideje azonban kenegetem magam a Vali javasolta pacikenőccsel, így egy kicsit jobb. És persze az időjárás is nekem segít most. Ami jó nekem, az ugye nem jó Apunak, és fordítva. Kár, hogy így működik a világ. Vagyis ha én többet pihenhetek, akkor ő kevesebbet mehet ki... Tegnap azért megint tettünk egy órás sétát, és azalatt ő pont el is fárad. Én is. Ma pedig ablakpárkányt szeretnénk nézni neki az OBI-ban. Talán oda a kerekesszékkel is beférünk. Túl messze nem vihetjük.

Hozzávalók: 230 g teljes kiőrlésű rozsliszt, 270 g Graham liszt, 1 ek zabkorpa, 2 ek kakaó, 1 tk barnacukor, 2 tk só, fél tk őrölt kömény, 100 ml kávé, 300 ml víz, 7 g szárazélesztő, 3 ek hidegen sajtolt olaj, 1 ek vörösborecet

Elkészítés: A tészta hozzávalóit pillanatok alatt egynemű masszává dolgozzuk, vagy a kenyérsütő dagasztóprogramjára bízzuk. Nagyon lágy tésztát kapunk. Kb. 3 órát lassan kelesztjük (vagyis nem kell meleg helyre tenni.) Ezután a sütőt 270 fokra előmelegítjük, egy tepsit sütőpapírral kibélelünk. A tésztát egy olajos spatula (lapátka) segítségével összeszedjük és a tepsire öntjük nagyjából cipót formázva. 270 fokon 20 percig sütjük, majd 220 fokon további kb. 15 percig, illetve amíg megsül. Fakanállal kitámasztott sütőben hagyjuk kihűlni.

Ha egy kicsit többet foglalkozunk a formázással sütés előtt, akkor a buborékok szép gömbölyűek lesznek a kenyérben, én csak ráöntöttem a sütőlemezre.