2009. szeptember 1., kedd

(Válogatós) nyári krumplileves - rántás nélkül

Mindenki táplálékaként,
ahogy már írva van,
adom, mint élő eledelt,
a világnak magam.

Mert minden élő egyedűl
az elevenre éhes,
lehet a legjobb szeretőd,
végül is összevérez.
(Pilinszky)

Alapvetően finnyás vagyok. Ez az igazság. Inkább egyszerűbb ételt eszem vagy nem is eszem, ha - mondjuk így - rossz érzéseim támadnak egy étel minőségével, összetevőivel vagy csak megjelenésével kapcsolatosan. Már attól el tud menni a kedvem, ha az egyébként szépen elkészített fogást valami összedzsamált módon teszik elém. Ilyenkor eszembe jut a Nagyi, akinél kisiskolás korunkban hétköznapokon ettünk, természetesen egy tányérból (valami kemény műanyagtányér lehetett barnásra kopott belsővel), és hajlékony, nem tudom milyen fémből készült evőeszközökkel. Utóbbiakat nem volt jó a szájba venni. Ha finnyáskodtunk, mert a levesmaradék eláztatta a krumpli vagy a hús alját, azt mondta, hogy: "egy helyre megy", s néha az afrikai éhező kisgyerekek szomorú sorsát is felvázolta előttünk. Egyébként teljesen igaza volt, noha rajtunk nem sokat változtattak az érvei. A szeretem-nemszeretem ételeket - míg éppen nem figyelt - öcsémmel és két unokatesómmal rendre elcseréltük egymás között előzetes megállapodások alapján. Így én gyakran ehettem két tányér karfiollevest, viszont unokanővéremnek be kellett vállalnia az én édeskés paradicsomlevesemet a sajátja után. Ha a Nagyi mégis észrevett valamit, akkor ránk szólt, hogy "az étel nem játék", s persze ebben is igaza volt, de mi nem javultunk meg.
A kelt tésztáit, linzereit, pogácsáit, palacsintáit, s a vadasát a zsemlegombóccal viszont imádtuk.

Ma, amikor jónéhány gasztroblogger arra próbál bíztatni mindenkit (egyébként támogatandó módon), hogy gyorsan-könnyen-gazdaságosan készítsen egészséges és finom ételeket a zacskós-dobozos műkaják fogyasztása helyett, eszembe jut, hogy azért én is elfogyasztottam néhány adag fornettit, zacskós levest amíg eljártam itthonról dolgozni.

Bizonyára a munkahelyi étkezést mások nálamnál okosabban is meg tudták-tudják oldani, be kell vallanom, hogy én folyamatosan kínlódtam vele. Legutóbbi munkahelyemen (XI.ker.) például a következő volt a kínálat: a közelben egy Burger King, egy kínai gyorsétterem, 1 Match és egy Plus üzlet, egy mini piac, egy hentes, egy ilyen-olyan sütöde.
Ez ugye elég bő kínálatnak látszik. A piaccal nem is volt gond. Mivel én reggel és délelőtt többnyire gyümölcsöt eszem, vittem otthonról vagy vettem valamit a piacon. Igaz, hogy a piacot alig 2 perc alatt be lehetett járni, s nem is volt éppen a legolcsóbb, de azért megfelelt. Az ebéd beszerzése viszont nehezebbnek tűnt. Pékség is akadt, de az ember előbb-utóbb megunja, hogy állandóan péksüteményeket meg szendvicsket meg pogácsát és fornettit egyen, amikor éppen egy leves vagy főzelék esne jól. A sütödének már a szaga is elvette a kedvem.
Volt még egy büfé a munkahelyemen, ahol naponta főztek. Az árak közepesnek voltak mondhatóak, inkább a kínálat vette el a kedvem: általában lakodalmas vagy nehéz fizikai munkát végző embereknek szánt menüt készítettek, ami után munka helyett legfeljebb aludni tudtam volna. A másik akadálya az ottani étkezésnek az volt, hogy sokszor nem az irodában voltam, hanem egész nap jöttem-mentem, tehát út közben kellett megoldani az ebédet. Ez akadályozott abban is, hogy otthonról vigyek valami előre megfőzött ételt vagy elkészített salátát kis ételhordóban, hiszen azt nem cipelhettem magammal a városon keresztül, bizonyos partnerekre nem is tettem volna vele túl jó benyomást.
Az irodában nem volt mikro vagy hűtő. Ezek hiányát télen viszonylag eredményesen lehetett pótolni a fűtőtesttel és a fagyos ablakpárkánnyal. Volt viszont egy kis vízmelegítőnk bent (talán NDK-ból való vagy orosz szerzet párom gyűjteményéből.) Ebbe nagyjából 3dl víz fért, remekül lehetett így teát készíteni vele, s később ezt használtam a műlevesekhez is. Főnököm ugyan nem szerette, mert szerinte nem melegítette elég gyorsan a vizet. Pedig ez többnyire a vízkövesedés mértékétől függött, többnyire 1-5 perc között mozgott az időtartam. Szerintem ez teljesen elfogadható volt, mivel az ember nem ült előtte, hanem közben dolgozott, s ha hallotta, hogy forr a víz, hát kihúzta a konnektorból.
Igaz, elég mókásan nézett ki, amikor külföldi vendégeinknek is ezzel melegítettük (néha több körben) a vizet a teához-kávéhoz, de főnököm nem érezte szükségét annak, hogy más eszközt beszerezzen.
A műlevesnek - s persze bármilyen bevitt melegételnek - viszont már szaga volt, tehát sürgősen szellőztetni kellett.
A kínai étterem néha jó választásnak tűnt, bár meglehet: ha egy ilyen konyhán dolgoznék, nem vágynék az ételeikre. Meg nem is tudnám minden nap megenni.
Otthon ezidőtájt hétköznap nem főzőcskéztem, mert akkoriban szerencsére még több munkahelyem is volt, és este 9 tájban már nem vágytam semmilyen, akár könnyen és gyorsan elkészíthető ételre sem. (Vacsorázni nemigen szoktam, legfeljebb gyümölcsöt.)

Ma már persze más a helyzet, megint finnyáskodhatok. Lehet, hogy a fentiekben vázolt időszak alatt is ezt tettem, azért tünt nekem olyan nehéznek a napi ebéd beszerzése. Párom ezzel szemben (majdnem) mindent megeszik, szörnyülködöm is elég sokat rajta.
Legutóbbi zacskós levese egyenesen megdöbbentett, mert a nomádportán tényleg nem jelent gondot (neki sem!) összedobni egy bármilyen zöldséglevest gyorsan-könnyen-gazdaságosan. Ráadásul, ha az ember előre tervez (bár ez neki bevallottan nem az erőssége), akkor odateszi ezt a rendkívül egyszerű nyári krumplilevest, míg vizet ereszt a kádba futás után, s az étel el is készül, mire kényelmesen megfürdik.
De mindebben a luxusban csak akkor lehet része az embernek, ha - ahogyan most én - otthon dolgozik - ezt el kell ismerni....

Hozzávalók (4 személyre): 4 közepes krumpli, 1 marék rizs, 1kis gerezd fokhagyma, 2ek paprikakrém (csípős és édes), 2ek petrezselyem olajban, só, 1kk pirospaprika

Elkészítés
: A krumplit megpucoljuk, majd apró kockákra vágva beletesszük egy közepes méretű fazékba. Rádobjuk a rizst és hozzáadjuk a petrezselymes olajat (vagy más zsiradékot.) Kissé összeforgatjuk, pirítjuk. Mehet hozzá az összetört fokhagyma, a paprikakrém és a pirospaprika, majd a só. Kevés pirítás után felöntjük egy kis langyos vízzel. Hagyjuk felforrni, puhára főni. Amikor már majdnem puha a krumpli, még felöntjük a kívánt mennyiségű vízzel (ne legyen hideg!), majd összeforraljuk.

Vajas pirítóssal is kitűnő ebéd, bár én most néhány palacsintát sütöttem másodiknak.

13 megjegyzés:

chilii írta...

akkor azt hiszem én is finnyás vagyok! :) leginkább azt nem szerettem/szeretem, ha a savanyúság leve áztatja el a főételt, mert meg akarják spórolni a külön tálkát neki!

Limara írta...

Az én nagyimnál is csak egy tányér volt, leves, utána abban a második. :)) Régi szép emlékek! Ma már én is finnyás vagyok ezekre a dolgokra!:)

Bridge írta...

Nálunk nem finnyás senki, csak ha Apa belerakja a mákostésztát a bablevesébe. :) No jó, sokmindent én sem szeretek.

Így tényleg nagyon nehéz lehetett megoldást találni az étkezésre, nem mondom. Nekünk két éve kb. már egy kis konyhánk is van benn. Előtte mindenki az irodájában evett. Ki szalonnát, ki paradicsomos kenyeret, ki töltött káposztát. Voltak is illatok :)

Benzsi írta...

Ez egy nagyon jó és egyszerű leves, ráadásul fillérekből. A rizs nagyon jó ötlet bele! Amiben feltálaltad az meg valami tündéri levesestál. Régi szerzemény?

trinity írta...

Teljesen megértem ám az érveid, ha az ember reggeltől-estig fut-na, akkor azért nem könnyű egy több fős család étkezését megszervezni. Milyen jó lenne, ha a Mc Donalds-ok helytett, vagy mellett olcsó és egészséges ételeket kínáló kis étkezdék is lennének nagy számmal....
Ha azt mondanám, hogy sosem ettem Fornettit reggelire, mikor letettem a gyereket/gyerekeket az oviban/iskolában és autóval mentem a másik városban lévő munkahelyemre-na, akkor hazudnék..Ettem. Sokszor. Csak most itthon 100x könnyebb...

napmátka írta...

Köszönöm, hogy benéztetek!
Benzsi!
A levesestálakat (összesen 4-et) pár éve egy kiárusításon válogattam össze.
Trinity!
Igen, én sem bánnám, ha lennének normális és egyszerű étkezdék. Van már egy-kettő, de nem ez a jellemző.
És az én bejegyzésem is erről szólt: hogy mennyivel könnyebb itthon e tekintetben...

Renata írta...

A férjem itthonról viszi be az ebédjét, de melegíteni nem tudja, a radiátor nála is a megoldás. Habár hideg bablevest kanalazni....
Nem egyszerű a munkahelyi étkezés, sokszor tényleg alkalmazkodni kell olyasmihez is, amit nem szívesen választ az ember.

Egyébként én is krumplilevest készítettem, Virág lábadozik és azt kért...

A tálalás: szeretem az egyszerű dolgokat, ami nem egyenlő az igénytelennel. Vagyis műanyagból nem szívesen eszek, csak ha muszáj. De van olyan is, hogy nem mutogatnám másoknak, a gyerekek mégis szívesen abból kérnek, mert valami kötődik hozzá, például valamelyik mesében szereplő dologhoz hasonlítják.

Renata írta...

A tálkáid nekem is feltűntek!

Hanczur írta...

Ki nem állhatom a műanyag evőeszközöket.
Ezt a hadsereg mindig zsíros műanyagtányérjaival érték el nálam. A műanyag arra való, hogy belepucold a krumplit, a zöldséget, maximum a halszálkát abba dobáld, vagy a kutyának-macskának van elég agresszív nyála a kitakarításhoz.
Az étel kinézete már kevésbé izgat. Gyerekkoromban a tökfőzeléket azért utasítottam vissza, mert úgy nézett ki, mintha már valaki előrágta volna. Ma meg az egyik kedvencemmé vált.
A tejbegríz vagy rizs egyfajta műalkotás. Akkor szép, ha evéskor roppan a cukorréteg a tetején, de néha összekavarom. A paprikás krumplit is villával töröm össze, mert akkor nem csöpögtetem le a szaftot a számon.
Pl. a zsíros arcom megtörölni sem szeretem. Ha tehetem, megyek az átitatott szivacsért, és lemosom mosogatószerrel. A zsíyros szivaccsal meg a világból kiüldözhetnének.
Igazából a műanag edényeken a sokadik sikálás után sem érezni, hogy most tuti.
Érdekes, de pl. az asztalon is megeszem a vajaskenyeret, a paradicsomot, stb. Csak utána fényesre mosom és törölgetem. Pedig az asztallap itt műanyagból van.
Lehet, hogy nem vagyok következetes?

Makka írta...

Szerintem az a hajlós, fura ízű evőeszköz az igazi alumínium volt, menzák elmaradhatatlan kellékei. Mint a háromszög alakú alumínium tálca. Én nem voltam soha menzás, de sosem felejtem a meleg, mosogatólé szagot, ami áradt kifelé az ilyen helyekről.
A munkahelyen inkább nem ettem soha. Csomagolni utálok, melegíteni és még együtt is enni a hátam közepére kívánt munkahelyi népekkel, maga a rettenetet.

Judith írta...

Eszembe juttattad Dednagymamam kanalait es tanyerjait, ja es azzal egyutt jart a badogcsesze, ami a vizes vodor mellett volt - az a friss, hideg, kuti viz - es mindenki abbol ivott. Na, en erre voltam finnyas. Mindig ugy ittam, hogy a fule az allamat nyomta, de tudtam, ugy senki nem issza a vizet... :)

Nagyon tetszik a rizses otlet! Ez volt kedvenc levesem gyerekkorom ota.

Ízlésszindróma írta...

szeretem, hogy ennyit írsz magadról mostanában, örömmel olvasom őket!
Nálunk főleg a páromnak nehéz megoldani az ebédjét, ő is folyton mászkál, utazik és sokszor köt ki sajnos a Mcdonald's-ban, amit persze én mindig nehezményezek, de sajnos nincs más, jól lenne, ahogy Trinity írja, helyettünk valami kevésbé mérgező kaját árusító egység lenne minden bokorban.

Névtelen írta...

Nekünk, gyerekeknek (gondolom praktikus okokból) kis zománcos tányérjaink voltak, fehér alapon gyümölcsös mintával. Annak is barnásra kopott az alja :) Móni