Ajándékaim

Isten Tenyerén hancúrozunk és közben, olykor
mintha hárman is nevetnénk

(Fodor Ákos)

Duendétől kaptam nemrég egy körkérdést, amire így az ünnep táján gondoltam válaszolni: mondjam el az én karácsonyi történetemet. Nem tudom, van-e ilyen. Talán nincs. Arról, hogy gyerekkoromban mit jelentett nekem a karácsony, már írtam többször ezen a blogon. Ezért most inkább összegyűjtöttem néhány emlékemet olyan karácsonyokról, amelyek valamilyen okból megmaradtak bennem.

1982 - ez volt az utolsó olyan karácsony, amikor még teljes volt a család. A teljes szó alatt azt értem, hogy még mindenki élt, akit születésemtől fogva ismertem. Nagyapa ugyan kórházban volt az ünnepek előtt, de 9 évesen én ezen nemigen gondolkodtam. Azon sem, hogy bármi komoly baja lehet. Hiszen vele mentünk mindenhova, a Dunapartra, a csónakházakhoz, az állomás környéki kiserdőbe virágot szedni. Ő jött elénk iskola után, vele fejtettünk keresztrejtvényt. És ezen a karácsonyon azzal ajándékozott meg minket, gyerekeket - anélkül, hogy tudtuk volna -, hogy nem hagyta elrontani az ünnepet. Bevállalt egy műtétet csak azért, hogy nyerjen még három hetet. Nem magának, nekünk. Hogy éppen olyan karácsonyunk lehessen, mint azelőtt. Úgy is lett. Csak januárban ment el.

1987 - Az első tanévemet kezdtem meg egy egyházi középiskolában. Anyu azt szerette volna - ha nem sikerül az iparművészeti -, hogy itt tanuljak tovább. Nem erőltette, csak örült volna neki. Végül én döntöttem úgy, hogy nem jelentkezem máshova, rögtön első helyen ide. Volt egyfajta különleges hangulata már az iskola épületének is, a szűk lépcsőknek, a fordulóban kegyszobrokkal. Csak később derült ki, hogy hiába voltam bejáró, valójában a bentlakók életét éltem: az iskola hétfő reggeltől vasárnap estig adott elfoglaltságot és programot, a szombat egyébként is tanítási nap volt. Az utazás legalább egy-egy órát igénybe vett oda és vissza, így a sötét adventi napokon hajnalban kellett kelni, hogy a tanítást megelőző szertartásra odaérjek. Mégsem felejtem el ezeknek az "ébredezéseknek" a hangulatát a meleg osztályteremben, a gyertyák fényénél.
S mitől volt ez a karácsony más, mint a többi? Az előbb leírtaktól is, meg attól is, hogy Apu három hónapos munka után az ünnepre jött haza az NDK-ból. És még attól is - bár ezt akkor még nem tudtam - hogy ez volt az utolsó gyerekkori karácsony - még együtt Anyuval.

2004 - Ugrom egy nagyot az időben. Ez az az év, amikor párommal összekötöttük az életünket, s az első közös karácsony - Miskolcon. Apu is velünk utazott, így még nagyobb volt az öröm.

2007 - Ebben az évben vásároltuk a nomádportát, és nem mondhatom, hogy minden simán ment. Mindenszentek napján ugyananis éppen oda tartottunk, hogy kifizessük a vételárat - ráadásul készpénzben, mert a tulajdonos így kérte -, amikor az autópályán balesetet szenvedtünk, a kocsi az árokba borult, totálkáros lett, mentővel vittek minket Miskolcra. A Gondviselés jóvoltából sérülések nélkül megúsztuk (csak zúzódások voltak a fejemen és az ujjam törött el), de a legjobban azon izgultam, hogy a nagy felfordulásban a táskámban lévő közel egymillió forint el ne vesszen valahogy, mert a hordágyon infúzióval ugye azt nem szorongathattam. Páromnak megengedték, hogy csomagjainkat a mentőautóba pakolja, s így el tudtunk hozni mindent. Az életképtelen kisautónkban maradt fényképezőgépet pedig a helyszínelő rendőrök hozták utánunk. Azt egyátalán nem állítom, hogy karácsonykor könnyű volt újra - az újabb - autóba beülni és végigmenni a pályán, de azért mégis jól végződött az az év és szép karácsonyunk volt - akkor már kötések nélkül.

Milyen lesz ez a karácsony? Még mindig nem tudom, talán csak akkor derül ki, ha már itt az ünnep. Anyagilag - úgy tűnik - nem engedhetjük meg magunknak még a vidéki látogatásokat sem, nemhogy az ajándékozást, mégis kaptunk már az ünnepek előtt néhány dolgot, nem feltétlenül materiális értelemben, sokkal inkább lehetőségekre és ötletekre gondolok, amivel el lehet kezdeni egy új évet. Mert elkezdeni egy újat mindig nehéz.
S azután itt van a kertben a kis szitkafenyőnk, amely már harmadik éve öltözik karácsonyi fénybe ilyenkor - a mi kedvünkért.

Minden Olvasómnak szeretettel kívánom, hogy az ünnepen és azon túl is legyen mindig oka az örömre és megtalálja a saját útját - amin mégiscsak tud előre haladni - jövőre is.

(Az angol magazinra kitettem Hugh karácsonyi üzenetét - némi segítséget is adva a megértéséhez.)