A Gömör-Tornai-karszton

Ha átléped a határt a 27-es úton, valami új kezdődik. A szél itt mindig fúj, folyamatosan kergeti a felhőket, átrendezi a napfény- és árnyékcsíkokat a hegyek szoknyáján. Az út és vele együtt a hegyláncok az addigi észak-déli irányból kelet-nyugat felé kanyarodnak, új és új láncolatok kapcsolódnak, amelyek már nem olyan szelídek, mint amilyenek eddig kísérték utadat.

Magasabbak, meredekebbek, zordabbak: mintha egy másik országba érkeztél volna. És tényleg.

Az első, ami szembeötlik, egy magas, sziklás hasadék. Ez Szádelő vagy Zadiel. Ha nem igyekszel sehová, egyszer szánj egy egész napot arra, hogy megmászd itt a hegyet, és fenn sétálhass a hasadék tetején. Hogy onnan nézhess hazafelé vagy messze a világba.

(Na jó, közben megállhatsz egy sztrapacskára az út közepe táján.)

Ha tovább mész, a hegyláncok előtt egy különálló magaslaton megpillantod a tornai várat. Lenyűgöz látvány. Olyannyira, hogy a várból is szeretnél látni mindent. Hol is jársz? Még mindig a Bódva folyó mentén, a Gömör-Tornai-karszton.

Most felkapaszkodsz a várba a szűk, sziklás ösvényen. Szemeddel nemcsak a kilátást, hanem a híres tornai vértövet is kutatod.

Elfáradsz.Leülsz. Megcsodálod a gombákat, a pillangókat, az élet természetes, velejáró, és mégis nélkülözhetetlen dolgait. Azután felérsz. Előbukkannak a falak, az 1357-ben emelt vár történetének morzsái. Ezért jöttél? Talán.

Vagy csak hogy nézz, vagy csak hogy: láss.

(S ha gasztro-élményre is vágysz: van egy kis halászcsárda a várhoz vezető út elején.)