Gyerekkoromban azzal indult minden szombat reggel, hogy kimentünk Anyuval a piacra. Bár ehhez viszonylag korán kellett kelni, nem emlékszem, hogy bármikor is bántam volna. Még télen sem - amikor valljuk be: elég soványka a kínálat. Az biztos, hogy 8 óra körül már hazafelé tartottunk a kincseinkkel. Mert a piac mindig kínált valamit, amire rá lehetett találni, ami nem szerepelt holmi bevásárlólistán, hanem a meglepetés része volt. A pesterzsébeti piac nagyon nagy - mindig is az volt. Akkor még persze nem ilyen rendezett-parkosított, egyenbódés formában. A széles lépcsősoron felmentünk a csarnokba. Már előtte megérintett a piac hangulata: a nagy teherautókból pakolták ki a húsokat a nagydarab henteslegények. Az emberek beszélgettek, vizslatták egymás kosarát, és persze az volt a legbüszkébb, aki a legszebb árut találta meg magának a legjobb áron. A piachoz - noha mi nemigen vásároltunk ilyesmit - mégis hozzátartozott a kolbász- és lángossütödék, a pékségek illata, nyüzsgése. A csarnok nagy, kétszintes épület volt (most is az), és javarészt a hentesek, halasok, savanyúárusok és gombások töltötték ki. A halárusokat különösen szerettem - akkor még keszeget is gyakrabban ettünk. A savanyúsok főként Vecsésről (Apu szülőfalujából - ma már város) érkeztek, és mindig volt valami ínyenc különlegességük is a hordóskáposzta, az uborkák és a töltött, töltetlen paprikafélék mellett.A csarnok hátsó kijárata mögött volt a piac, elől a dinnyeárusok soraival. Imádtam az illatát. A bódék, standok mindenfélék voltak, kinek mi jutott, mire futotta. Voltak falusi kofák, akik épp csak leterítettek valamit, s arról árultak. Volt elitebb stand is, ahol déligyümölcsöt is lehetett kapni, no meg diót-mákot darálva is. Jó néhány sor volt, elment vele másfél óra, mire körbenéztünk. S ez még csak az árak, a kínálat felmérése volt, a mustra, utána döntöttük el, hogy mit hol veszünk meg. A kosár már akkor is praktikus bevásárlóeszközként szolgált, jól lehetett bele pakolni.
Imádtam a nagyhangú, pocakos árust, akinek középtájt volt a standja, és mindig kitalált valami éppen aktuális kiabálnivalót, amit úgy kezdett, hogy: "Idefigyeljenek asszonyok, mit kínál a Lajos...! Sajnos a folytatást már elfelejtettem. Milyen elképzelhetetlen ma, hogy ilyesfajta kiabálás töltse meg kulturált piacainkat...
Visszafelé gyakran sétáltunk hazáig, ha jó idő volt. Inkább, mintsem hogy a piacnap miatt zsúfolt buszokra szálljunk. A piac négy buszmegállónyira volt. A csomagok is húzták a kezünket, mégsem bántuk. Egy kis mellékutcán jöttünk ki a piacról, ahol a cipőkellékes - egy köpcös, öreg bácsi - kínálta megszámlálhatatlan apróságait sötét kis boltjában, ami műhely is volt egyben. Cipősarok, gumiszalagok, gombok, övpántok, stoppolófa, szögek, s ki tudja, még mi minden volt ott - ha valami kellett, még benéztünk oda.
Budafokon - ahol öt éve lakom - nagyon pici a piac. Ritkán is megyek. Mert mindig elfog egy kicsit a csalódás érzése... valahogy más, na. Persze ennél kisebb is létezik, például Kelenföldön, az Etele útnál, volt munkahelyem közelében. Az ember néhány perc alatt végigjárja azt a pár árust. Nincs külön gombás, vagy halas. Kofákról nem is beszélve. S persze már mindenütt adnak nylonzacskót az áruhoz.
A nagycsarnokba pedig nem megyek. Az nincs közel, és az utazás miatt már nem érné meg. Ráadásul annyi minden van ott - túl nagy lenne a kísértés a túlzott költekezésre.
A budafoki piacra viszont kinéztünk ma Apuval. Akartam már spárgát, epret, kistököt, újkrumplit. Kaptam is. Az eper apró, jó édes - a ami a lényeg: már hazai. Lajosmizsei. Mindez persze megnő majd a nomádportán is, de még egy kicsit várni kell. Az eper még virágzik. Majd párom a pocakjába szüreteli. A tökfélék, a krumpli szereti azt a földet is. Meg a nem túl melegigényes növények. Ott minden kicsit később van.
A budafoki piac azért szolgált ma meglepetéssel: Felfedeztem egy kis tejboltot. Különféle kecske- és juhsajtokat is árulnak, meg kecsketejet is ilyenkor. Tiszta, egyszerű bolt. A két kiszolgáló fehér kötényben. Udvariasak. A fiatal hölgy türelmesen válaszolgat a kérdéseimre, miközben nem igyekszik rámtukmálni semmit. Ez igen. Az árak teljesen elfogadhatók. Nagy örömömre finom parenyicát is találtam náluk. Gyerekkorom egyik kedvenc sajtja volt, de mostanában a bolti kiszerelések vagy túl füstöltek, vagy túl lágyak, vagy szárazak, vagy az állaguk más, nem tudom. Nem én lettem finnyásabb: tényleg. Erre itt a bizonyíték, mert amit ma vettem, az kitűnő. Olyan finom, mint amilyeneket a kunszentmiklósi sajtüzemben vittek nagy tálcákon füstölni, amikor az Alföldre jártunk dolgozni. Amikor tízévesen először megéreztem, hogy nekem a vidékhez van közöm.
(Párom blogján már olvasható a komjáti napló harmadik része...)
