Fűszersarok a teraszon

Fénykép: Erős Ildikó © napmátka tűzhely

Ahogy írtam már legutóbb, most a figyelmem központjában a terasz van, már kezd úgy kinézni, ahogy szeretném.
Kedves ismerősünk - Nóra - nemrég rengeteg fűszernövénnyel és más földi jóval (saját konyhájából származó "gasztroajándékokkal"), de mindenek előtt a látogatásával szerzett örömet.
A tőle kapott növények egy részét a teraszon ültettem el, kiegészítve néhány kertünkből származó fűszerrel.
Így a konyhához is közel vannak, kedves látványt nyújtanak az egyik oszlopunk tövében, és a teraszon tartózkodva is élvezhetjük az illatukat.

A csoportban egyelőre a következő fűszer- és gyógynövények kaptak helyet:

- lestyán
- citromfű
- metélőhagyma
- szurokfű
- borsikafű / csombor
- orvosi zsálya
- ibolyás csillaghagyma
- majoranna
- levendula
- eperillatú menta

Szeretném a későbbiekben kiegészíteni petrezselyemmel (mely egyelőre a kertben nő), bazsalikommal, kaporral, rozmaringgal, citrom verbénával, és persze nem kizárt, hogy tovább bővül a kör.

Végre az első ágyást is némileg rendbetettem, egyelőre meghagytam a floxokat, az elvirágzott tulipánokat bátran visszavágtam és ide is került öt rózsatő (a szabadon maradt helyekre.) Ami a tulipánokat illeti, tudom, hogy a szakirodalom szerint meg kellene várni, míg teljesen elszáradnak, de ki akarja nézni a barna leveleket? Gondoltam, hogy szomszédunk, Mari néni sem hagyja meg, ugyanis neki mindig gyönyörű a kertje, amibe nem fér bele a tudományos alapon visszahúzódó tulipán. Megkérdeztem: levágja. Hát levágtam én is. Úgyis minden évben akar az ember új hagymákat is ültetni. Amennyi kijön, annyi lesz, öregebbek és fiatalok együtt - reményeim szerint.

Egy másik virágágyás még szabad foltjaira pedig bazsarózsát és apró krizantémot szeretnék szaporítani. Az előbbi gyönyörű, az utóbbi is szép, és  hosszan virágzik, nagyjából akkor, amikor már kevés színes folt van a kertben.

A rózsakert hírei

Snövit / Blanche Neige / White Koster / Witte Koster / Fénykép: Erős Ildikó © napmátka tűzhely

Bízom benne, hogy sikerül még némi közvetett gasztro-vonatkozást felfedezni a blogomon. (Akik ebben kételkednének, azok keressenek a Rózsa menüre a fejlécben vagy az ehető virágok cimkére az oldalsávi keresőben.)
A kerti ültetések után (de természetesen nem befejeztével) a teraszunk van soron. Ide három kisnövésű, de gazdag virágzást ígérő fajta került (The Fairy, Snövit, Blush Parade.) A harmadik a leggyorsabb, már javában virágzik, halvány rózsaszín.
Továbbá helyet kapott itt még egy törzses rózsa (Iceberg), és reményeim szerint még érkezik a teraszra két nagyobb, cserepes nosztalgia rózsa (Chippendale, Leonardo da Vinci.) Egy kis cserépnyi levendulát is ültettem (ebből sosem elég), bár a közelben lévő nagy levendulabokor már gyönyörű zöld, és tele van virágkezdeménnyel (úgy tűnik, jót tett neki a koratavaszi hajnyírás, ritkitás, bár ez a virágzás után lett volna esedékes tavaly.
Amúgy nagyon megszerettem, mert télen sem kopár, mutatós, és az illata egész évben megmarad, fűszerként is jól használható mind a friss, mind a száraz hajtás.

A kerti rózsák megtáltosodtak (ahogy az egész környék május varázslatos érintésére úgy kizöldült, hogy április rá sem ismerne. Az előző hónap amúgy a napsütésről, jóidőről szólt itt, május pedig - eddig - javarészt az esőről, a kerti gyomokkal nehéz lépést tartani. Páromnak persze nemigen kell, mert ő a mélymulcsos projektjében gondolkozik, és meglepő módon az elültetett hulladék-krumplijai egymás után előbújnak. Nem azért meglepő, mintha nem hittem volna a módszerben, hanem mert úgy éreztem, még nem kellőképpen összeérett, előkészített az ültetőközege, továbbá elég magas is, van dolga a növénynek, mire felküzdi magát.

Az én hagyományos konyhakertem növényei is fejlődnek lassacskán, kicsit foglalkoznom kellene velük, de az utóbbi napokban sok volt az eső (=sár) és kevesebb az idő.
A kert most tele nefelejccsel, és nagyon várom már a bazsarózsák virágzását (három bokor van, a színük egyelőre meglepetés nekem is.)
Idén tavasszal az új szalonnasütő helyünket is felavattuk már a kertben, tavaly ősszel erre nemigen volt idő vagy kedv.

Visszatérve a kerti rózsákra, az alábbi fajtákat ültettem márciusban:
Giardina, A Shropshire Lad, Queen of Sweden, Boscobel, Darcey Bussel, Joie de Vivre, Deep Secret, Polar Stern, Caroline Victoria, Abraham Darby, Boule de Neige, Magia Nera (x3).

Blush Parade / Fénykép: Erős Ildikó © napmátka tűzhely

Aki kíváncsi ezekre vagy bármely rózsára (képek, vélemények, tulajdonságok, nemesítő, névváltozatok, stb.), annak a leghasznosabb, legteljesebb (angol nyelvű) oldal a Help Me Find/Roses, rengeteg információval és jónéhány magyar taggal, akikkel fel lehet venni a kapcsolatot akár jótanácsért is.
Az oldalnak nagyon jó a keresője is, ami azért fontos, mert egy-egy rózsának gyakran öt különböző neve is van, segít az azonosításban. Magyarországon is a rózsák többsége fantázianévvel kerül forgalomba (különböző okoból), de van, hogy csak annyi infót kapunk róla, hogy mondjuk sárga teahibrid. Ez utóbbi egyébként nálam nincs, mert nem a kedvencem a sárga rózsa. Sárga nekem inkább a repce és a gólyahír, a boglárka (mind virágzik most errefelé), természetesen a pitypang és még néhány. A rózsáim viszont fehérek, rózsaszínűek, vörösek. És talán lesz egy illatos, narancs-rózsaszín.

Természetesen szeretnék majd minél több fényképet róluk, de erre még várni kell, így is nagy teljesítmény, hogy az idei tövek már szépen nőnek, két teraszrózsa már virágzik, és a kerti nagyobbak közül a Darcey Bussel a leggyorsabb: négy bimbó van már rajta. Ő egyébként egy sötét kárminvörös angol rózsa. És ne feledkezzünk meg az immár harmadik éve velünk lakó és költöző négy tő Ozoráról sem, ezeken is vannak már bimbók.

Következő feladatom lesz a növények védelme, újra próbálkozom egy agresszívebb csalán-menta kombóval permetezőszerként, kicsit másképp, mint korábban, mert az gyenge harmat volt pár éve a tetvek ellen. A legjobb lenne persze, ha nem is kellene permeteznem, de ebben azért nem annyira bízom.

Talpig zöldben

Fénykép: Erős Ildikó © napmátka tűzhely

If we surrendered to earth’s intelligence
we could rise up, rooted, like trees.
Rainer Maria Rilke

Az idézet ezúttal egy angol nyelvű blog szerzőjének mottója. Elnézést, hogy nem fordítom, de saját szavaimmal nem szeretném, és még keresem hozzá a magyar műfordítást. Addig érjétek be vele így. A Google-fordítót ehhez nem javaslom:) A blog címe egyébként: Whispering Earth (Suttogó Föld), egy recept után keresgélve akadtam rá, és ottragadtam. Tetszik, így hát megmutatom.

Március eleje óta a munka mellett fennmaradó csekély idő nagy részét kies kertünkben töltöm. (Ez utóbbi jelző sincs a gugliban:) Ahogy olvashattátok, ültettem dísz- és haszonnövényeket, sőt, a napos teraszunkra is egyre több növényt tervezek.
Időközben előbújtak az első és már ehető (szabadföldi) tavaszi zöldek: spenót, tépősaláta, újhagyma. A többi zöldségféle is szépen fejlődik, noha lassan, ami az adott mikroklímán érthető.
A 14 elültetett rózsatőből mind megeredt, meglátjuk, mennyire tudom egészséges, elégedett növényekké nevelni őket. A kertünk végében vadrózsa is van, tavaly csak teának gyűjtöttük be a termést, idén jó lenne a lekvár is, ha lesz kedv, idő.
A fűszer- és gyógynövénykert része eddig a levendula, citromfű, bazsalikom, fokhagyma, és persze a magától is örömmel megtermő különféle csalán.

Új felfedezésünk a tyúkhúr, ez a barátságos külsejű gyomféle, ami tényleg ízletes, így nemcsak a baromfiudvar lakói fogysztják, hanem mi is. Igaza volt az egyik blogszerzőnek: valóban a tejes kukoricára hasonlít az íze. A pitypanglevelet már Budafokon is próbáltuk, az annyra nem jött be, bár az is igaz, ritkán jutott eszünkbe a virágzás előtt szedni.

Az orgona csak most kezd itt nyílni, ha az aranyat érő eső eláll, talán készítek pár képet. Legutóbbi meghatározó színfoltjainkat a kertben a gyümölcsfák (különösen az alma) adták, most pedig a tulipánok sokasága.
Gólyáink egyre élénkebben jönnek-mennek, rendezkednek, készítik az otthont az új nemzedéknek.

A konyhában egyértelműen a már említett új zöldeké a főszerep, főként a spenóté, amely igen bőven terem, s mi leginkább salátaként fogyasztjuk. Apunak többnyire apróra vágva keverem a még forró krumplipüréjébe, neki így a legkönnyebb megenni.

Kerti kihívások - levendulás sült krumpli

Fénykép: Erős Ildikó © napmátka tűzhely

Első saját kertem napról-napra alakul. Azt nem mondhatnám, hogy az időjárás besegít, néha jól jönne az eső és megállhatna az itt szinte állandóan fújó szél. Mindenesetre kihívás az új növényeknek, és persze nekem is.
Igyekeztem kicsiben vállalni, tudván, hogy nem lesz túl sok időm a kertre. De persze a tavasz azért mindenkit beindít.
A házhoz tartozó telek jó hosszú, és ha közlekedni is akarunk benne, akkor két oldalra érdemes tervezni. A "saját területem" - az előkert kisebb ágyásain túl - egy keskeny, de hosszúkás földdarab, nagyjából 4 x 30 méter lehet, de nem mértem ki. Ennek első - a házhoz közelebb eső - része lesz, reményeim szerint a virágoskert, a hátterét az azóta megmetszett szederbokrok, egy japán birs, aranyfa és orgonabokor adja. Előttük némi gyep, az előtt pedig a frissen beültetett 14 rózsatő. Csupa illatos, folyamatosan virágzó fajta. Oldalt a szintén frissen telepített levendulabokrok. Bízom benne, hogy mind megmarad, bár a fejlődésük egyelőre csekély. (Reggelente azért örömmel ellenőrzöm az új hajtáskezdeményeket.)

A területem másik felét az újonnan kialakított zöldségágyások adják (tavaly itt kukorica volt), meglátjuk, mi hogy terem. A kettő közti határsávon pedig egy mini-fűszerkert kialakítását kezdtem el.

A túloldal párom játszótere: itt található a baromfiudvar, a fáskamra és favágó terület, továbbá a mélymulcsos kisérleti telepe. Most, hogy már melegebb napok is vannak, Aput is sokszor hátrahozom, hogy lássa, mit csinálunk éppen.
Nyilván könnyebb lenne persze lefotózni a dolgokat, mint leírni, de valahogy itt még nem találom a beállításokat, nem az lesz az az eredmény a képen, mint amit szeretnék. A koratavaszi napfény is felülírja a képeket.

A kertben folytatódik emellett a felfedezés, sorra bukkannak elő azok a növények, amelyeket szeptemberi beköltözésünk óta még nem láthattunk. A két orgonáról már látszik, hogy az egyik lila, a másik fehér. A kedvenc gyógynövényeink is megteremnek: csalán, citromfű, csipkebogyó. Sok szépség akad, bár azon meglepődtek a szomszédok, hogy rózsatövet egyet sem találtam a kertben. A ház szép, kényelmes, de műszakilag bőven lenne mit rákölteni, dolgozni rajta. Majd szépen lassan.

Végre a gólyák is itt vannak. Az elsőt március 15-én látták átrepülni a falu felett, másnap már a bolt melleti fészken meg is telepedett. Állítólag mindig ő az első. Hozzánk sokáig nem érkezett, kérdeztem is a falubelieket, mikorra jön meg. Volt, aki azt mondta: mindig nagypéntekre, bárhová is essen húsvét. Nos, a "miénk" a költészet napjára jött meg. S miért mondom, hogy a miénk? Mert hivatalosan is nálunk lakik. Lehet, hogy nincs lakcímkártyája, de az országos fehér gólya adatbázisban a fészek a mi lakcímünkön szerepel. S jött a többi is, benépesültek a fészkek, most már általános a kelepelés és a jövés-menés felettünk.
Elsőnek a hím érkezik, mi a tojóra máig vártunk. Furcsaságok is történtek a magasban, mert tegnap ugyan érkezett végre egy másik, leszállni vágyó gólya, de a már ott lévő nem engedte a fészekre. Ezért hímnek véltem azt is, viszont a fészek alatt - ugyancsak tegnap - találtunk egy széttört tojást. Hogyan kerülhetett oda, ha mindeddig csak egy gólya volt a fészken? Nem tudom, ahogy azt sem, végül is milyen nemű volt a tegnap látott másik, ám ma reggel két gólya állt békésen a fészken... Remélem, szép nagy család lesz (ahogy az előző években is volt itt.)

Ma pedig egy kicsit különleges fogás került az asztalra, mely egyúttal roppant egyszerű (mi is lehetne más ezen a blogon), viszont kb. másfél óra az elkészítése, így nem tarozik a gyors fogások közé. Az öteletét ez a videó adta.
A lényeg az, hogy krumplit fogunk sütni, de kicsit másképp, mint eddig, pedig már sokféleképpen kipróbáltam. És csupán azért került rá friss levendulalevél, mert nem volt otthon (illetve a kertben) rozmaring.

Hozzávalók (1-2 adag): 8 közepes krumpli, só, bors, fokhagyma, friss zöldfűszerek ízlés szerint, (balzsam)ecet, zsiradék (Jamie három változatot készít egyszerre, egyet olivaolajjal, a másikat vajjal, a harmadikat libazsírral.)

Elkészítés: a videón jól követhető. A lényeg, hogy a krumplit végig egyben hagyjuk, és belül krémes, kívül ropogós lesz - a módszernek köszönhetően.
Először megpucoljuk, megfőzzük sós vízben (10 percig), majd leszűrve egy sütőedénybe helyezzük, amibe előzőleg a választott zsiradékot tettük. 30 percig sütjük 190 fokon, közben előkészítjük és összekeverjük a fűszereket, ízesítőket.
Nem rossz ötlet a fokhagymán rajtahagyni a héját, így nem kiszárad a sütés alatt, hanem krémes állagú lesz. Én többnyire azért kettévágom a gerezdeket, így intenzívebb az ízesítés, és az étkezés során könnyen kiemelhető a héjból.
Kivesszük a sütőből az ételt, majd krumplinyomóval finoman megnyomkodjuk a tetejét. Így a burgonyák magukba szívják a zsiradékot, amiben eddig sültek. Ezután rákenjük a fűszeres keveréket, és újabb 30 percre visszatesszük a sütőbe.
Jamie hangsúlyozza, hogy ily módon a zöldfűszerek sem égnek feketére, hiszen rövidebb időt töltenek a sütőben, finoman megőrízve aromájukat.

Én vajjal készítettem, s valóban: a magába szívott zsiradéktól a belső állag krémes, a külső jó ropogós lett.

Tavasz - kert - virágos tervek

Új otthonunkba is beköszöntött a tavasz, a hóvirágok után előbújtak a tulipánok levelei. Az egyre több napfény a terveket is újra előcsalogatja. Így például a rózsakert tervét, hiszen végre van saját kertem! Igaz, ez a kert beláthatatlanul nagy, mármint ami az időmet és a szükséges munkát illeti, ezért is próbálom először kicsiben.
A ház közvetlen közelében - a déli tájolású terasz előtt ugyanis 3 kisebb ágyás van. Egyelőre főként idáig érnek a tervek.
Először persze rendbe kell tenni őket, ősszel nem foglalkoztunk vele. Megnézni, mi maradjon, mi kerüljön máshová. A tisztogatást, talajlazítást követően az egyikbe már ültettem is friss zöldeket, amit ténylegesen hiányolunk itt, ugyanis nem kaphatók, a zöldségesek kínálatában sem szerepelnek. Szóval ültettem újhagymát, spenótot, tépősalátát, hónapos retket.
A másikba nagyobb zöldségeket szántam, de ez még meggondolandó, mert van benne néhány díszcserje. Lehet, hogy levendulabokrok kerülnek ide, van is egy, csak nem éppen fiatal. Szeretnék tihanyit, angolt, franciát.
Felfedeztem, hogy a csinos orgonabokron túl, jóval hátrébb van aranyeső (aka ~vessző) is, egy önálló, gyökeres tövet kiástam, és előrehoztam, hogy itt is legyen.

A harmadik - s egyben legnagyobb ágyás - kiemelt jelentőségű, ide kerülnek - reményeim szerint - a rózsák (néhány más növény társaságában). Előkerültek tehát a régebbi rózsakatalógusok, és eszembe is jutott, hogy már régen kérnem kellett volna újakat. Persze egy kezdő rózsakerthez a meglévők is megteszik.

A nem mellesleg hungarikummá lett magyar nemesítésű rózsákkal nem érem be, külföldről is rendelek. Az oka ennek nem csupán a nagyobb kínálat, az egyes fajtákról elérhető sokkal részletesebb információ (!), az erősebb, előnevelt tövek, hanem az is, hogy idehaza a piac inkább teahibridekkel, és többnyire illat nélküli elegáns, divatrózsákkal van tele.
Ettől függetlenül Budafokról sikerült elhozni kivételt képező magyar rózsámat, az Ozorát (nemesítő: Márk Gergely.) A telet konténerben, a padlásfeljáróban vészelte át, de most már szabad földbe került, és mind a négy töve ép. Van némi illata, és klasszikus, tömve telt virágai, bár korántsem olyan erőteljes, mint a Kazanlik (damaszkuszi rózsafajta, erős illattal, a rózsaolaj alapanyaga Bulgáriában, Törökországban), amelyet David Austin kertészetéből rendeltem.
Őt nem volt szívem kiásni a költözésnél, jól meggyökeresedett a budafoki kertben, és minden évben gazdagon virágzik. Remélem, a társasház új és régi lakói vigyáznak majd rá (akárcsak az ottmaradt, termőre fordult, gyönyörű kis fügefámra.)

Szóval én is - másokhoz hasonlóan - olyan növényekre vágyom, amelyek illatosak, bőven és hosszan virágoznak, ellenállók a főbb betegségeknek, időjárási tényezőknek, és a virágjuk telt, sokszirmú.
Ilyeneket English Rose, Old Rose vagy nosztalgia rózsák néven találhatunk.
Érdemes utánuk nézni, hiszem, hogy garantált a szerelem.

Idén csupa illatosat rendeltem, olyan fajtákat, amelyek gazdagon virágoznak és vágórózsának sem utolsók, bár nem ez a fő szempont.
A gyönyörű és tartalmas, rengeteg információt adó, sok-sok estére tervezgetnivalót nyújtó katalógusok többsége egyébként ingyen kérhető (Rosen Tantau, David Austin, Harkness) a kertészetek honlapján, a Peter Beales is nagyon jó, de az bizony 5 fontba kerül.

Ami a virágokat illeti, remélem, hogy itt a blogon nyomonkövethetitek a sorsukat, csakúgy, mint a rózsaszirmok és a levendula későbbi sorsát a konyhában.

Óév búcsúztató

 Hogy miért kellett nekem az a második szánkó, most már pontosan nem is tudom, de valószínűleg a nagyravágyás, az elsőség kívánása volt a fő ok; és – talán – az is, hogy az árjegyzékben megláttam azt a furcsa alakú, magas lábú szánkót, amelyen egy fiú lovagolt bojtos sapkában. A mérhetetlen sebességet pedig a fiú nyakában lógó sál repülése mutatta.
     Nagyon tetszett!
     Persze, nem a sál, ami falunkban ismeretlen jószág volt, hanem a szánkó repülésének valósága, ami mellett elbújhatna Puska Ödön saját gyártmányú, alacsony szánkója is, ezzel pedig sokat mondtam.
     Néztem a képet, gondterhelt fejem tenyerembe hajtva és – mint már annyiszor – oda lyukadtam ki, hogy ebben a sorsdöntő kérdésben nem segíthet más senki a világon, egyes-egyedül Görbic Pista bácsi.
     Odakünt szakadt a hó, hordta a szél, és Pista bácsit meg is találtam az istállóban, amelynél kellemesebb helyet ilyen sorsdöntő kérdések elintézésére el sem tudtam képzelni. A lovak halk őrléssel rágták a zabot, a tehenek gondosan kérődztek, és a pipafüst úgy szállt a szénaillat felett, mint a vágy és a fantázia megfoghatatlan madara.
     – Idenézzen, Pista bácsi! – és mutattam a száguldó gyereket.
     – Jól megüli… – nézte az öreg a képet –, nem is tudom, hogy tud az a gyerek rajta megmaradni.
     – De a szán! Pista bácsi… Látja, mint a szél…
     – Látom hát, de én igaziban szeretném látni, hogy eszi le a fene róla.
     Ezen a kritikán nagyon elkeseredtem – zörögve reszketett kezemben az árjegyzék –, és Pista bácsi már értette arcom ilyen elborulását. Kiment a szerszámoskamrába, én pedig felrohantam a házba, hogy a szükséges engedélyt a szánkógyártáshoz megszerezzem.
     Esett a hó akkor két napig, és két nap alatt elkészült a gólyalábú új szánkó. Olyan lett, mintha egy fejőszék alá talpakat vertek volna. De ott, az istállóban nagyon kényelmes ülés esett rajta.
     – Remek! – mondtam.
     – Az – helyeselt az öreg –, ha ezen ki nem töri a nyakát, akkor már az életben nem töri ki. Apámnak azonban nem voltak ilyen aggályai.
     Kissé mintha elmosolyodott volna, aztán megjegyezte, hogy ők most elmennek az erdőre fáért, és ha netán mégis kitörném a nyakam, hát haza ne merjek jönni…
     Én tehát két szánkóval vonultam ki ebéd után ispánék kertje mögé, ahol már kellően ki volt síkosítva a domboldal, és messziről hallatszott a serdületlen ifjúság visongása.
     Megérkezésem először csendes közbámulatot és – később, be kell vallanom – közderültséget keltett.
     – Ki csinálta ezt a rondaságot? – kérdezte Ödön, mire Berta Jancsi azonnal mellém állt, mert Jancsi mindig és mindenütt az ellenzéket képviselte.
     – Az igaz, hogy nem szánkó – mondta –, hanem fakutya, de majd meglátjátok, röpül, mint a szél. Na, eredj, Pista! Ezek után nyeregbe ültem, és noszogatva kissé a fakutyát valóban röpültünk. A keskeny, rövid talpak azonnal direktbe lendültek, és már a diadal sustorgott fülem mellett a szédítő rohanásban, amikor a szánkó egyszerűen kiment alólam, de külön is elég gyorsan leértünk.
     – Meg kell szokni – mondtam, és megkerestem kabátgombjaimat, amelyek lemaradtak a “röpülésben”…
     De hát nem lehetett azt a furfangos szerszámot megszokni, és amikor már tizedszer is hason érkeztem a célba, szégyen ide, szégyen oda, átültem a régi szánkóra, amely megtűrt magán, a “fakutyát” pedig félrelöktem. 
– Megpróbálhatom, Pista?
     Ezt Péter kérdezte, aki jó barátom volt, talán legszegényebb gyerek a faluban. Azonban napokkal előbb valamin összevesztünk, s most ez a kérés a teljes kibékülést jelentette.
     Azonnal tele lett a szívem melegséggel, de egy kis aggódással is, mert szerettem Pétert, aki nem mindig volt egészséges.
     – Szívesen, Péter, de úgy jársz, mint én.
     – Megpróbálom.
     Az első lemenetel neki sem sikerült, de a másodiknál már nyeregben maradt, és azután egyre jobban, egyre gyorsabban és biztosabban repült a szánkó, át a völgyön, és még a túloldali dombra is messze felfutott.
     – Csoda – mondta Berta Jancsi –, persze érteni kell hozzá… Láttad Pétert? Nem úgy ül rajta, mint macska a köcsögszárítón…
     Ettől egy kis irigység kezdett felhőzni bennem.
     – Add ide, Péter, azt a szánkót, majd én megmutatom…
     – Lemehetek addig a másikkal?
     – Nem. Várj…
     Az irigység már komiszságba csapott át bennem, s az a szánkó szinte megbokrosodott alattam. Ment az erre, ment az arra, néha megbillent, mintha le akarna vetni, végül rászaladt valami vakondtúrásra, amin nem volt hó, lefékezett, s én, mint a hullócsillag…
     Csúnyán megütöttem magam, s a keserű, irigy harag úgy elöntött, hogy szinte fuldokoltam. Pórázra vettem a két szánkót.
     – Hazamegyek…
     – Nem hagynád itt az egyiket? – kérdezte Péter szerényen.
     – Nem!
     Elindultam hazafelé, fuldokolva a méregtől, megalázottságtól, nem tudom én, még mitől, s a két szán úgy kalimpált utánam, mint a rossz lelkiismeret.
     Késő délután volt már. Fázni kezdtem, egyre lassabban mentem. Gondolataim fáradtan tisztultak, a szívem hidegen vergődött, aztán nem éreztem semmi mást, csak nagy szomorúságot és szégyenkezést, hogy ostobán és gonosz eszeveszettséggel megbántottam szegény, beteg barátom. – Megálltam.
     A kertek alatt hideg füst szállongott, a kenderkóró, kukoricaszár és akácgallyak ősi tűzhelyszaga s a garádok alatt már az alkony bujkált, mintha félne a nappaltól, de félne az éjszakától is.
     És ekkor letértem az útról, ami hazafelé vezetett. Letértem, pedig semmi akarat nem volt bennem, hogy máshova menjek, mint haza, csak akkor, amikor Péterék kertjében húztam már a két szánkót, amelyek most már úgy jöttek utánam, mint két jól nevelt kutya.
     A pitvarban senki, a konyhában sötétség.
     – Rozi néni?
     – Te vagy az, Pista? Gyújtom a lámpát.
     A lámpa fellobbant, s a fény a fehér falakról lassan lecsúszott a földre. Ott álltam, kezemben az egyik póráz, s mögöttem a megszelídült fakutya.
     – A szánkót is behoztad?
     – Be, Rozi néni, be… mert ezt a szánkót én Péternek adom… karácsonyra.
     Sötét volt már, amikor hazaértem, csak a hó világított. Apámék akkor rakták le a fát.
     – Hát a másik szánkó?
     – Péteréknél hagytam. Péternek nincs szánkója… 

     Apám, kezében egy nagy hasábfával, megállt egy pillanatra, aztán – mintha eldöntött volna magában valamit – feldobta a fát, és eligazította.
     – Mire vársz? Eredj be, és húzd le a csizmát. Gondolom, hogy nézel ki…
     Nem, azt még én sem tudtam, hogy nézek ki, de nagyanyám, amikor felém fordította a lámpát, azt mondta:
     – Jézusmária!…apád agyonver…
     Gyorsan levetkőztetett, s én már csak az ágyból sóhajtottam ki:
     – Nagymama, a kabátgombok a nadrágzsebben vannak…
     – Hát, tudod fiam, megérdemelnéd… és az orrod, Atyaisten, mi van az orroddal?
     Másnap is ágyban maradtam, és akkor éreztem, hogy én még így összeütve, nyúzva, törve nem voltam soha életemben.
     De ilyen boldog se!  

(Fekete István: A két szánkó)

Gyönyörű ilyenkor is a Bódva-völgy. Hó még alig volt, de a dér ezüstfehérre színezi a tájat. Minden áttetsző, a kontúr néha éles, néha bizonytalan, a fák karjai némán nyújtóznak az ég felé. Mínusz tizennégy fok nappal.

Isten áldjon meg mindenkit az új esztendőben is egészséggel, értelmes munkával, békességgel!

További képek a téli Bódva-völgyről itt.

Mozgóárusok faluja

Az ember olyan lény, akinek meg se kottyan hét év várakozás, ha tudja, hogy Ráchel vár rá a hetediknek a végén. Még újabb hét évre is telik. Ha viszont nincs róla fogalma, hogy hová rohan és minek, akkor azt sincs türelme kivárni, míg a közlekedési lámpa zöldre vált.
Ancsel Éva

Van, aki elhatározza, hogy maga mögött hagyja a városi életformát és vidékre költözik. Az elhatározást tett követi, és szépen alakul az új otthon. Bevallom, kicsit irigykedtem ezekre az emberekre. Merthogy az elhatározás bennem már régen megvolt, egész kicsi gyermek koromtól. De ami a Bódva-völgyet illeti, hát legalábbis úgy 2007-től.
Azután nem történt semmi... vagyis igen sok minden. Apu beteg lett, a fókusz eltolódott, új tervet kellett kovácsolni később már hármunknak. Mire az meglett, az ingatlanpiac is átalakult, eladni nem tudtuk a fővárosi lakást. Sokszor már én sem hittem az egészet, s meg voltam győződve róla, hogy ismerőseink is csak elnézően mosolyognak tervünk felett.

Most itt vagyunk... Igyekszem félretenni a költözés nyűgjét, dühét, keserűségét, aggodalmát. Próbálom Apu szemével nézni a falut, aki még felfedez, gyűjti az élményeket nap mint nap.
Így például elcsodálkozik a mozgóárusok kirakatán. Mert van mit nézni.

Mobilfalu - így nevezte az egyik helybeli. Én is tudtam, hogy helybe jön a posta, ha kitesszük a kis zöld táblát, megáll a kapu előtt, és az autónál kényelmesen mindent elintézhetünk - sorbanállás nélkül. Azt is hallottam, hogy hetente jön zöldséges a faluba. De az csak most derült ki, hogy van ám itt két mobilhentes, mobilcukrászat, mobilfagylaltos, mobil takarmányos, mobil kormányablak, és egy lengyel termékeket áruló autó is begördül hetente a faluba.

A mozgóárusok egy részének fix helye és időpontja van, mások jellegzetes szignállal járják a falut, és olyan is van, aki változó időpontban parkol le az önkormányzatnál, és Pannika (az önkormányzatis) telefonon értesíti a vásárolni szándékozókat.
A cukrászautó például a Jaj, de jó a habos süteményt játssza, a mobilzöldséges szignálja a magyar népmesék rajzfilmsorozatáét kölcsönzi.

Szóval egész élénk itt az élet, dacára a kis településnek. Persze nemcsak mozgóárusokből és vásárlásból áll a program, akad itt egész napra tennivaló.
Egyébként két helyi bolt is van, sőt, az önkormányzat is begyűjti és árulja a helyi termények egy részét. No meg Szilas (Bódvaszilas) sincs messze.

Mi még pakolunk, átalakítunk, téli tüzelőről gondoskodunk, és a kerttel is sok a tennivaló (málna, szőlő, alma, körte, kukorica, amivel sorban foglalkozni kell mostanában), s talán jövőre lesz idő rá, hogy egy kicsit a kultúrális életbe is belefolyhassunk.

Úrnapja

Csendes, ünnep előtti délután. A mezők üresek már, csak egy kis szél jár a vetések között, s a búzaszálak hajlonganak, igazodnak, mint a katonák a nagy parádé előtt. A kocsik pora leszállt már az út mellé, zörgés nem hallatszik sehol, s a gébicsek elgondolkodva ülnek a kökény ágán, mint a csizmadia a műhely előtt, amikor már letette a kalapácsot. A gyalogúton öregasszony lépeget. Fején fekete kendő, karján kosár, és csak a szoknyája suhog, mert mezítláb van. A kosárban egy kis cukor, egy méter rózsaszín pántlika, a levetett cipők, egy szál gyertya, s a kosáron sötét hárászkendő. Gondolatai mögötte ballagnak, néha le-lemaradnak, aztán újra utána szaladnak, vagy ott maradnak az út mellett, mert az öregasszony már nem törődik velük. Maga elé néz: a pénzre gondol, amit kiadott, ami kevéske megmaradt, hozzáadja, ami otthon van, és haragszik magára, mert még egy pár csirkét be kellett volna hozni eladni, hiszen gondolhatta volna, hogy - így ünnep előtt - jó ára van. Mert drága a cukor, drága a pántlika, drága a... nem, a gyertya nem drága. A gyertyának nincs ára. Az élelem vagy a testi ruha lehet olcsó vagy drága, de a gyertya olyan, mint a köszöntő vagy az imádság, mely semmit sem ér, ha az árát nézi az ember. A szalag pedig szép. Fele Annáé, fele Magdáé. Megint egyformák lesznek. Szőke hajuk megcsillanik, a pántlika ide-oda hajladozik hosszú varkocsukban, mint a rózsa, s az asszonyok összesúgnak egy kis irigységgel: -Az ikrek! Meg kell hagyni, szépen öltözteti őket az öreganyjuk... "Hát még ha szegény anyjuk láthatná ket! Vagy talán látja is? Uram bocsá... persze hogy látja. És láthatja is. Megnézheted a lányaidat, Anna. Jók is, szépek is. Nőnek. Nem rovom fel egy szóval sem, amit rájuk költök, hiszen azért vagyok." Megy az öregasszony súlytalan, egyforma járással. Takácsék behordták már a lucernát; Rovóék be is töltötték a krumplit - szorgalmas emberek voltak világéletükben -, és Borsoséknál még mindig gazban van a kukorica - gondolta közben, de ezek a gondolatok csak átfutottak szemén, mint a tó felett a fodortalan szellő. A nyárfás úton hosszú árnyékot vetettek már a fák, s odalátszott, hogy a falu felett száll a por, s a porból felkanyarog a kémények füstje.

"Két kalács elég lesz meg két tepsi mákos kifli. A húst már megsütötték a lányok és bor is van otthon, ha éppen kellene..." Igen, ez a Banádi Ferkó - a bolond is látja - nagyon odavan Annáért, ámbár hogy miként tudja megkülönböztetni őket, hiszen még is összetéveszti néha a két lányt. Hej, ha egyszerre lehetne férjhez adni ket! Akkora gyertyát gyújtana a Szűz Máriának... Ijedten lebbenti fel a kendőt a kosárról. Uramisten! Csak nem csúszott a cipő a gyertyára? Talán már el is törött? De nem. A szegényes kis öregasszonyos cipők - paraszti kis öregasszonycipők - ott kuporogtak a sarokban, a gyertya pedig fehér selyempapírban a másik oldalon. Na, akkor jól van! A selyempapírt pedig beteszi a sifonérba a lányok inge alá. Szépen csomagolta a boltos a gyertyát, ámbár hiszen újságpapírba is tekerhette volna. A falu már közel jött, és szétterült előtte. Talán felhúzza a cipőket? Fekete szoknyához nem nagyon illik a mezítláb, meg Banádiék el tt is el kell menni; de minek koptassa? Elég baj, hogy télen nem lehet mezítláb járni, még ilyenkor is rongálja a cipőt, amikor nem muszáj. Majd hazamegy szépen a kertek alatt. A nyárfákon a verebek dicsérik az Urat, ám az is lehet, hogy csak a lebukó naphoz imádkoznak. Amilyen pogány népség: kitelik tőlük. Mert a nap már a házak felett pihen, mintha gondolkodna: itthagyja-e azt a szép júniusi világot, s a falu pora és füstje - valószínűleg a sütésfőzés illatai is vörös aranyban ködlenek az ég alján. Az úton kocsi áll. Pallós Vince?... Persze, a Vince. Szürke lova úgy fehérlik a fák közt, mintha inget szárítana valaki. Viszi a leveles ágakat a sátorhoz, ahogy megbeszélték. Asztalt Vincéék adnak, de terítőt ő, és a sátor is az övék, mert az házuk el tt van, amióta az eszét tudja. A terítőt a lányok mosták, napon fehérítették. - Segítek, Vince fiam. -Adjon isten, Vera néném! Nem muszáj. Vince kis baltával csapkodja le a nyárfa ágait, s az öregasszony hordja a kocsira. - Úgy látom, jó időnk lesz. - Nemigen szokott Úrnapján esni. Telik a kocsi. A lovak egykedvűen csapkodnak a legyek felé, néha megrázzák magukat, s a kocsi környéke tele lesz a levágott gallyak könnyes illatával. Alkonyodik már. A rétek párájában már az ünnep készül dik, s a búzamez k nagy országa felett eléje száll a nyárfagallyak fonnyadó kis életének sóhajtása. Aztán megzörrenik a kocsi, pattogni kezdenek a kerekek, s a nyárfák némán állnak, amíg csak hallatszik a zörgés. Nagy csend lesz egy pillanatra, amíg csak suttogni nem kezd koronájukban az esti szél.

Amikor a kocsi átdöcög a faluvégi hídon, már alkonyi párák szállnak a réten, s a kertekben homály van. A kertek a rétre nyúlnak ki, s a hídról végiglátni a kertek alján. Az öregasszony szeme hunyorog, és megáll valahol. Még egyszer jól megnézi, amit lát, nehogy tévedés legyen a dologban, szája keményen összezárul, és azt mondja: - Hát ez így van, Vince. - Ez így, Vera néném. Hogy mindenik másra gondolt, az nem baj. A két ember között békesség van, ünnepvárás, és akármire gondoltak, jól van az úgy nagyon. A házak eleje el van már seperve, a kanász hazahajtott régen, a pornak volt ideje leszállni, s a kis ajtókban áll még itt-ott egy lány a seprűvel, de az is befordul, ahogy elhaladt a kocsi, s odabent megmondja, hogy Pallós Vince vitte az ágakat az ünnepi sátorhoz. - Peti Vera néni ült mellette, de nemigen beszélgettek. - Nem tudom, mit beszélgettek volna. Bezártad a tikokat? Nahát, arra legyen az eszed... Az igazság az, hogy az öregasszony nagyon csendesen ült Vince mellett, s csak házuk el tt szólalt meg: - Tegyél le, Vince, aztán mindjárt küldöm a lányokat segíteni. És csendesen betette maga mögött a kiskaput. A konyhaajtóban megállt, s köszönés helyett azt mondta: - Hívd be Annát! - És leteszi a kosarat. A lány fülig vörös, az öregasszony ezt jól látja, tehát ludas ez is, és kilép a pitvarba, mintha keresne valakit. Ijedtében kezét a mellére szorítja. - Csak ne tekingess, ha jót akarsz. Tudod te, hol van. A többi cemende is a kertek alatt várja az Úrnapját... A pitvar végére suhogva, kipirulva szaladt be Anna. Csak ránézett Magdára, és tudta, hogy baj van. Azt is tudta, mi a baj. Hiszen ezért szaladt. Anna ijedelmét már kint megérezte a kertben, de Ferkó tartóztatta... Az öregasszony bement a szobába, és hallatszott, hogy zárat nyit, csuk, vetkőzik, beszélget magában, a két lány pedig csak állt a konyhaajtóban, szinte megkövülve a félelemtől. Néztek egymásra, és nem szóltak semmit. Olyan egyformák voltak félelmükben is, mint szép fiatalságukban. Mintha egyek lettek volna valamikor, és szétválasztotta ket egy láthatatlan kéz, de testi mozdulataik, örömük és bánatuk felett mintha egy lélek lebegett volna. Egyszerre indultak befelé, és Magda is megnyugodott egy kicsit, mert Anna úgy érezte, nagy baj nem lehet, hiszen odakint a kert végében nem történt semmi. Csak... -Talán én rakom le a levelest a kocsiról?

Az öregasszony ezt úgy mondta, mintha csak magának mondaná, mintha nem is lenne neki két ilyen elvetemült unokája. - Bandi is itt lesz - suttogta Anna. - Tudtam. - A szivart a szoknyák közé tettem. - Akartam is mondani. Vince már leverte a sátorfákat. . -Na, lányok, megsült-e a rétes? -Majd, holnap, Vince bácsi... Ledobáljuk a földre, vagy mindjárt beletűzdeljük? - Minek poroznánk, ugye? Megállnak ezek a sárkányok. Rakják, igazgatják, simogatják az ünnepi sátrat. A zöld gally körülveszi lassan az utca egy kis darabját, s homályos barlangja el tt már elkülönülve jár a hétköznapi élet. Magda körülsepri még a sátrat, Anna a lehullott gallyakat visszadobálja a kocsiba, s amikor egyedül maradnak, sötét már a sátor belseje, és csillagok vannak az égen. Körüljárják a sátrat, igazítanak még, meg-megállnak, és halogatják a bemenetelt. A konyhában sötét van. Máskor ilyenkor már égett a lámpa, de most nem ég. Azt sem tudják, öreganyjuk bent van-e a szobában, vagy itt kint ül a helyén. - Szép lesz a sátor - mondta Magda. Csend. Odatapogatnak a kemencepadkához, és már érzik, hogy az öregasszony látja őket. Ott ül az helyükön. Le sem lehet ülni. Csak állnak. A sötétségben feszes a csend, s felette ijedten röpködnek védekező gondolatok. - Mire vártok? Tán én vessem meg az ágyatokat? Vége. Nem lehet mondani semmit. A harag orsója lassan peregve ereszti utánuk nyúlós fonalát, és nem ereszti el őket reggelig. Ebben álmodnak, erről suhog a párna, ez van sötétbe néző könnyes szemükön, s amikor bebújnak a takaró alá, csak átölelik egymást néma vigasztalással. - Hogy vót a szivar? - Tíz tojásért négyet adott. - Drága. -Az. -De nem baj. - Persze hogy nem. - Bandi itt marad este is. Ezután még a suttogás is elhallgat. A konyhában moccanás sincs, csak az óra jár a szobában, és néha egy légy repül neki halk zümmögéssel az ablaknak. - Hát nem láttátok a kocsit? - Akkor már késő volt. Azt meg nem akartam, hogy Ferkó belépjen a kerítésen.

Az ajtó kinyílott, és az öregasszony is lefeküdt. Nagyot sóhajtott. - Hej, édes jó Istenem, de meg is vertél engem! Így szokott kezdődni. Most jön a temető - gondolták egyszerre mind a ketten, de azért csak elsírták magukat, valahányszor anyjuk meleg árnyékát idézte az öregasszony, és ilyenkor dolgos, tiszta életüket mérhetetlenül szennyesnek érezték. - Szegény jó anyjuk a föld alatt, ezek meg a kertek alá járnak... De hogy kire is ütöttek, azt én meg nem mondhatom. Én nem. Talán az a mennybéli Isten csak a tudója. A lányok szepegtek még egy kicsit, és határozottan érezték, hogy ez a kertbéli dolog végzetes nagy bűn volt. De már meg is nyugodtak egy kicsit. Hogy nagyanyjuk mindkettőjüket egyszerre szidja, azt nem is vették észre, mint ahogy egyszerre születtek, egyszerre kaptak új ruhát, és egyszerre nyílott ki a szívük is két legény felé; igaz, hogy az öregasszony még csak az egyiket tudja. - Hát az én időmben másféle lányok termettek, az szent igaz. Kertbe... kert alá? No, még csak az hiányzott volna. De mi tisztességes lányok voltunk abban az időben. A lányok homályosan érezték, hogy ők bizony nem tisztességesek -ha már öreganyjuk azt mondja , de azt is érezték, hogy a vihar szűnőben van. Még egyszer nekirugaszkodik, aztán vége. - De én már eleget beszéltem nektek - ült fel hirtelen ágyában az öregasszony. - Anyátok nem verhet meg, apátok se, hát megverlek én. Nem nézem, hogy ki látja, ki nem látja; ahol érlek benneteket - kiabált -, tudja meg az egész falu, hogy mifélék vagytok! Ki volt az a tűzrevaló, mi? Anna nem válaszolt. Tudta ezt jól az öregasszony, tudta mindenki. -Nahát, majd én ellátom a baját a te csámpás Ferkódnak. Azt hiszi, mert egyes gyerek, mert nagygazda az apja, mert kényeztették, aztán úgy nőtt, mint a vadszőlő? Egyfi, ebfi! Mit akart veled? - Semmit. Öreganyámmal akart beszélni... - A kert alatt. -Be akart gyünni, de nem engedtem. Én éppen zöldségért voltam... - Ez igaz - mondta csendesen Magda. - Téged meg nem kérdeztelek. Aztán mit akart? - Hogy ne menjünk a korcsmába táncolni, mert ők idegyünnének az onokabátyjával, a Bandival, ha öreganyám megengedné. Beszélgetni. Láttuk mi öreganyámat a Vince bácsi kocsiján, de nem akartunk elbújni, mert Ferkó azt mondta, hogy nem bújik el az Isten elől se. -Istentelen! - mondta az öregasszony, s a Bandi nevezetű Karsai Andrásra gondolt, aki a szomszéd faluban lakott; nénje már férjhez ment, és mindenképpen igen kívánatos legény volt, és vő lehetett. - Magdához jönne? - Magdához.

-Na, majd én a szemébe nézek annak is. Aztán most már aludjatok. Kék pántlikát meg nem kaptam, csak rózsaszínt, de az aztán olyan... Üdvöz légy, Mária, malaszttal vagy teljes... S az öreg fogatlan száj imádsága az óra csendes ketyegésének lépcsőjén bejárta a szobát, és lépdelt felfelé, ahová küldve volt. A kutyák és a kakasok elhallgattak. A kutyák már éjfél előtt megkiáltották az összes híreket, de aztán felkelt a hold, és holt világossága elől árnyékba feküdtek, mert a kutyák csak este vonítanak a holdra, éjfél után soha. A kakasok pedig elhallgattak, mert előrimánkodták a hajnalt, így egyéb tennivalójuk már nem volt. A völgyekben álmosan kúszott még a szürkület, de a dombhátak lomha púpja felett vörösödni kezdett az ég, s az istállók eresze alatt reggeli köszöntőjüket énekelték a fecskék. A rétek harmatosak, s a falu utcáján hűvös szell hordja a kertek illatát. Egy-egy ajtó csikordul, zörrenik egy fejőkanna, csobog a víz, hangosan ásít valaki, s amikor a nap fényessége felvillan a mai világ felett: elhallgat a fecske, kirepülnek a tyúkok az ólból, füstölögni kezdenek a kémények, és a viola illatába kozmás tej tűzhelyszaga vegyül. - Hogy minek adott nektek szemet az Isten, csak azt szeretném tudni! - mondja valaki. - Itt vagytok, és nézitek, hogy fut ki a tej... Reggel van. Az idő szalad a mise felé. Első harangszóra azt mondják az asszonyok: -Jézus Mária! Apátok még mindig a csizmáját pucolja? Eredj az útból, Jóska, mert a mai szent ünnepen pofon váglak. - Felvehetem az új kalapom? - Fel, csak menj már ki a konyhából. Második harangszóra azt mondja a kisebbik lány: - Elszakadt a gyöngyöm... És szedegeti a szétszaladt "gyöngy"-szemeket. Az asszony az ebédet készíti elő, félig fel van már öltözve, és úgy fogja a főzőkanalat, mintha ölni akarna vele. - Krisztusa ne legyen annak a büdös gyöngynek! Szólj a Marinak! - Mari nem ér rá. - Szólj öreganyádnak. - Öreganyám nem látja a cérnát befűzni... De azért harmadik harangszóra már mindenki kész, a gyerekek már a templomban vannak, az anyák most érnek oda, s a tűzhely mellett csak egy-egy öregasszony ül okulával a szemén, vastag imakönyvvel a kezében. A tűz pattanik néha, a lábasokban zümmög a víz, az udvarok csendes ragyogásban nyújtózkodnak, s a templomból kizsong az ének, mintha kézen fogva vezetné végig a falun az orgonaszó. A sátorban csend.

Az énekszó megsimogatja a fonnyadó leveleket, de azok aléltan őrzik a fehér asztalt s a két szál gyertyát, és halk sodródásukban, szomorú zizegésükben mintha suttogás bujkálna. "Szomjas vagyok..." A gyertyatartók csillognak, mert üvegből vannak. Belül valami fényes port fújt rájuk az üvegesmester, amiből ezüstös fényben csillognak. Az öregasszony így is mondta reggel a lányoknak: - Vegyétek el a gyertyatartókat. - Az ezüstöt? -Azt! Az üvegből készült ezüst gyertyatartók kevélyen állnak az árnyékban, és csillognak, és unottan nézik a poros utcát, a kéziszőttes terítőt, a halvány nyárfagallyakat. A gyárat érzik maguk mögött, ahonnét elindultak, az olvasztókemencék pokoli tüzét, a világ sok csillogását, és azt hiszik, értük van minden. Előkelőnek akarnak látszani, pedig csak üresek és törékenyek. A gyertyák még alszanak. Az új gyertyát is megkurtították, hogy ne legyen hosszabb, mint a tavalyi, s az öregasszony otthon maradt, hogy kell időben meggyújthassa ket, ha megszólalnak a harangok, kiárad az utcára az ének, s a nevetések és sírások poros, falusi útján végiglépeget a koldusok testvére. Aki előtt porba hullanak minden királyok. A templomajtó nyitva, az oltár a tömjén lágy ködében úszik, a zászlókat kiemelték már tartóikból, s most indulásra készen rezdülnek meg, mintha kifelé vágynának a napsütésbe. A kóruson fogják már a harangköteleket, s a harangozás élvezettel vegyes tisztségét - Uram, bocsáss meg nekik! - enyhe verekedés előzte meg az orgona mögött. A dulakodás zajtalanul folyt le, de az egyik gyereknek vérzik az orra, a másiknak kabátján nincs egyetlen gomb se, a harmadik pedig fél lábon, de dühös kitartással fogja a legkisebb harang kötelét. A levegőben tartott lábra rálépett valaki, de mozog, így a sérülés csak átmeneti jellegű. A harangozók mögött állnak a pótharangozók, szerényen, mint ahogy az póttagokhoz egyáltalában illik. Az orgona már elhallgatott, az iskolás gyerekek már indulnak kifelé, megmozdult a lányok színes karélya, felállnak a fekete padsorok, felzendül újra az ének, s a zászlók meghajolnak a templomajtóban; selymük lobogására rászáll a nap, s a toronyban ujjongva zendül meg a harangszó. Ekkor gyújtja meg Petiné a gyertyákat. Az sátruk ugyan az utolsó, de ma takarékoskodni nem lehet, s a gyertyák sápadt fénye tűnődve lobog a terítő felett. Az öregasszony bement a házba, s amikor üres lett a sátor, az új gyertya is kinyújtotta lángját és körülnézett a sátorban. - Ünnep van - bólintott a másik felé szerényen, de azzal a tudással, ami olyan régi, mint maga a tűz. - Ünnep - libbent meg a másik, és fényük összefogódzott, és egyek lettek, mint minden tűz a világon.

- Mi is tudjuk, hogy ünnep van - csillant meg az egyik gyertyatartó -, de azért ne folyassátok ránk a viaszt, mert mi tiszták vagyunk és belül ezüst. A kis lángok némán lobogtak, és mindent láttak. - Igen, ezüst - mondták, és hallgatták a harangszót s a harangok zúgása alatt a haldokló nyárfagallyak sírását. - Szomjasak vagyunk! - suttogták. - Éget a nap, és mi meghalunk. - Igen - bólintottak a lángok -, meghalunk és újraéledünk. Elégünk, és valahol újra fellobbanunk. Örök halál nincs. Ekkor egy szőrös, nagy légy zúgott be a sátorba. A patak mellől jött, hol egy döglött békán lakmározott. Hullaszagot hozott, és lábain ragadós papucs volt. - Jaj, csak rám ne szálljon! - ijedt meg az egyik gyertyatartó. - Jaj!... A légy kanyarodott egyet, s odaszállt, ahol a gyertyatartó legszebben csillogott. - Odaszállok, ahová akarok - zümmögte tele szájjal, és lábait kezdte tisztogatni. - Féreg - imbolygott a kis láng. - Hát te mi vagy? - szuszogott a légy. - Egy kis szél és véged, elolvadsz és véged. Örök halál nincs? Láttad volna csak azt a kövér békát! Tegnap még brekegett, és ma beleraktam a pondróimat. -Féreg és ostoba... - Neked repülök, és vége az okosságodnak. -Elpusztulsz. -Ne törődj vele. Előbb pusztulsz te el, de könnyű neked, mert úgyis feltámadsz, én meg visszamegyek a békámhoz. Azzal zúgva nekirepült a gyertyának. A kis láng sercegve felcsapott, s a légy égetten hullott a földre. Fetrengett maga körül, aztán elnyújtózkodott. - Vége - suttogták a levelek -, vége! Talán örökre. - Örökre - nyúlt magasra a két láng -, mert abban hitt... A sátor előtt egy-egy fecske nyilallt el. -Jönnek már, jönnek! - kiáltották. A nyárfagallyak kicsit megnyugodtak, mintha enyhülést ígértek volna a fecskék, de azért visszakívánkoztak a mezők szegélyére, a végtelen országútra, hol szabadon járt a szél, s a forró napok után nagyot ittak az éjszaka hűvösségéből. - Nem látjuk többé anyánkat, a fát, nem látjuk a mezőket, robogó kocsikat, és nem kel fel már nekünk a nap. Jövőre talán fészket rakott volna ránk a sárgarigó vagy a vércse, de mi már nem ringatjuk a fiatalokat. Elmúlunk... - Árnyékot adtunk fáradt embereknek, alattunk ebédeltek az aratók, és mi susogtunk álmot a vándorlegényeknek, akik ott aludtak az árokparton. Mi intettünk először a hazatérőknek, és bennünket látott utoljára a búcsúzók szeme, akik talán soha vissza nem jönnek. - Ma is látnak bennünket és mégis elmúlunk.

- Mi mutattuk a szelet, s árnyékunk megmondta az időt az embereknek. Hangyák jártak rajtunk, s odúnkban a cinke lakott fiaival. És mégis elmúlunk... -Jönnek már, jönnek! - csivitelték a fecskék, és felszárnyaltak az ég felé. - Jönnek, már jönnek! csiripelték a verebek, akik abból éltek, amit mások mondtak, és nagyképűen felfújták magukat, mint akik fontos személyiségek ezen a napon. Az öregasszony benézett a sátorba, hogy rendben van-e minden, és úgy érezte, a sátorban már ünnep van, mert ünnep volt a szívében, és ünnep a gyertyák tüzes dárdájában. A kis lángok mozdulatlanra húzták ki magukat, mintha kovácsolva lettek volna, a levelek elhallgattak, mert a sátrat már körülfogta az ének, a lobogó zászlók, és a kék ég kupolája alatt összefonódva, szétválva, szemek és szívek ablakát verve zúgott a harangszó. S a lángok láttak! Látták a gyerekek együgy botorkálását, tiszta szemükben a csodálkozást, látták a léptek keménységét vagy elesettségét, a fiatalság lüktető szívét s az öregek ráncos arcát; látták az elmúlt napokat, a panaszt, a reményt, a szerelmet, a bánatot; ruhákat és imakönyveket, zászlókat és pántlikákat. És látták a vágyat az ima betűibe s a hit szárnyába kapaszkodva, és tudták, hogy az emberek emberi kicsinyességéért nem haragszik az, Aki semmiért sem haragszik. Lám, az öreg Balog a fiát kívánja, aki kint bolyong valahol a világban, a mesternek még éneklés közben is eszébe jut a lánya, aki az idén érettségizik; Deli Jóska pénzre gondol, hogy lovat vehessen, az öreg Banádi esőt kér, mert a szénáját már behordta, Szabadi Gábor szép időt, mert a szénája még kint van. Banádi Ferkó Annára gondol, mint ahogy Karsai András Magdára, s ez helyénvaló, mert szeretik egymást. Egy kis gyereknek új irka villanik meg a szemén, s egy öregaszszonynak díszes szemfedő - a pénz félre van már téve -, amely alatt nyugodt lesz az álom, és megpihennek végre fáradt tagjai. Mindent láttak a kis lángok. Azt is, amint szétnyílt az emberek sora, és körülállták az Urat, aki egyedülvaló. Ekkor zúgtak legjobban a harangok, mögöttük mégis végtelen lett a csend; a térdek földet érintettek, a szívek Jóságot, a nap ragyogása megreszketett, mintha sóhajtott volna a föld; aranylani kezdett a por, élettel duzzadni a sátor sok holt levele, és ekkor a gyertyák lángjai is meghajoltak, és becsukták fényes szemüket. Aztán kizúdult a harangszó a rétek és erdők világába, áldva, zengve, kérve, mintha Valakit kísért volna. A pitvarokon falnak dőlve alszik a csend. Az ajtófélfákon legyek melegszenek, és kanyarodnak néha egyet nyári jókedvükben, bár a konyhaajtón lepedő lóg, ami elzárja az utat a lakomától. Pedig a lepedő mellett olyan illatok szivárognak ki, hogy a legyek izgatottan pödörgetik lábukat, és élesre tisztogatják szívóikat. Hiszen a lepedő függöny mellett be lehetne éppen repülni, de odabent homály van. Majdnem sötét, ami veszedelmes, s a legyek napimádó rajongásukban sehogy sem értik az embereket. A konyhában csend. A kemence füstös szája tátva gondol a hajnali tűzre és piruló kenyerekre. A fakanalak ernyedten lógnak a tartóban, mint az akasztott ember, a fazekak csíp re tett fél kézzel várják a vizet, hogy mérgesen kisustoroghassák magukat, s a pemet bozontos feje úgy támaszkodik a falhoz, mint egy rosszlány, akit hajnalban rendőrök ugrasztottak ki az ágyból, hogy feleljen meggyilkolt barátjáról. Az edények szárazak már, a falon csillognak a festett tányérok, a tűzhely hamuja alatt álmosan hunyorog a parázs, és kint ünnepi álmát álmodja a nyár. A szobában csend. Az öregasszony ágyán bóbiskol, ünnepi ruhája a széken, ahogy megjött a litániáról, a lányok az ablakot nézik, s öltözködni szeretnének, mert az ablak alatt lassan ellépeget a délután. Lehet, hogy Ferkóék kicsit korábban jönnek... Ferkóék azonban nem jönnek korábban. Az öregek ebéd utáni poharazásban vannak, s a fiatalok a lovakat nézik. Nézik a fenét! Ezzel jöttek ki ugyan, de csak ülnek a zabosládán, és várják, hogy teljen az idő, és várják, hogy mit határoznak odabent az öregek. Bandi ebéd alatt elszólta magát egy kicsit, s most tudják, hogy odabent komolyra fordult a dolog. Ferkó anyja már nem él, Karsai meg csak úgy magában jött át fiával, így tisztán az apákon múlik a dolog. Amikor András kibökte, hogy ők bizony korcsmába nem mennek, az öreg Karsai jól megnézte fiát, aki eddig a korcsmát igen kellemes intézménynek tartotta. - Nem-e? - Nem - mondta Bandi -, annak is véginek kell egyszer lenni. Ferkónak még a talpa is bizsergett, mert tudta, hogy a gyalogút váratlanul beleszakadt az országútba. - De azért csak nem ültök itthon? - Nem hát. - Tán csak nem várnak benneteket valahol? -Talán várnak is... - nevetett Bandi, de a füle elvörösödött, mint aki nekiugrott a gátnak, hát akkor szakadjon az a gát. - Hát mink is jártunk a lányokhoz - mondta az öreg Karsai. - Persze, édesapám is járt édesanyámhoz, aztán el is vette.

A szivarok füstje szép egyenesen szállt a levegőbe, mert nem mozdult senki, s a kérges, nehéz kezek ott pihentek az asztalon. -El. -Meg az én édesanyámat is, Isten nyugosztalja - mondta Ferkó és apjára nézett. - Igaz. - Hát akkor most mi kimegyünk, és megnézzük a lovakat. És most "nézik" a lovakat. Nézik a gerendára rakott fecskefészket, a falnak támasztott vasvillát, a kisborjú szelíd, fiatal szemét, a pókhálós ablakot, a lucernát a saroglyában, a fej széket, az ajtó hasadékán benyilazó napsugarat, csak éppen a lovakat nem nézik, mert már látták őket eleget, hát mit nézzenek rajtuk. -Ezt hát kiköpted! - mondja Ferkó, aki óvatosabb, bár nincs neheztelés a hangjában. -Baj? - Nem baj. Egyszer keresztül kell ugrani, hát mit tanakodjunk az innenső parton. -Nahát. - Mit gondolsz? - Majd megmondják odabent. Odabent már csendben vannak az öregek. Amikor a két legény kiment, sokáig hallgattak. - Hát hiszen tudtunk róla - mondta végül Banádi -, csak kicsit hirtelen gyütt. - Az én fiam ilyen. Ilyen voltam én is. Te jobban ismered a lányokat. Mit tudsz róluk? - Csak jót. Ellenségük se mondhat mást. Jófajta népek. Mást nem tudok róluk. - Aztán fene mutatósak - mosolyog Karsai -, jó szeme van ennek a két bitangnak. - Tizennyolc hold föld - folytatja Banádi. -Meg egy öregasszony. Ketten majd csak bírnak vele... - Feleséged? -Tudod, hogy van az, ahun csak egy gyerek van. Ha a Bandi az ördögök öreganyját hozná, az is a legszebb lenne. Különben is tudja. -Hátakkor? - Te vagy a gazda, hát tőccs, ha nem sajnálod! És most hallgatnak. Komolyan, megelégedetten hallgatnak. Amikor a legények bejönnek, nem kínálják ket borral, csak éppen hogy rájuk néznek. - Tik most elmentek? - Elmennénk. - Hát csak eredjetek. De amikor bezárul az ajtó, utánuk mosolyognak. - Szép lányok, szép lányok azok a Peti lányok, de ezek se utolsók. És összekoccintják a poharakat. Száll a füst, és szétszaladnak a gondolatok.

- Eljár az idő. -El. A régi lakodalomra, az elporló és újranövő életre gondolnak. Elmúlt napokra és emberekre. Sok munkára és kevés pihenésre. - Emlékszel? - Emlékszem. - Én húshagyóra gondolnám - mondja Banádi -, aztán itt nálunk. Közös öröm, közös költség. Egyszerre. Szép lenne az, még beszélnének is róla. Karsai elmosolyodik. -Hát ha elférnénk? Fogy a szivar, fogy a bor, és elfogy lassan a délután is. Elfogy az egész faluban. A gémeskút árnyéka már a szomszédban jár, a tyúkok el rejöttek a kertből, és fél szemmel az eperfára pislognak, mint a fáradt ember az ágyra. A kertekben erősen illatozik a kapor, s egy-egy méh sietve bújja a virágokat, hogy idejébe otthon legyen. A szobában jó szagú csend, jó volt azt a szappant megvenni - gondolja az öregasszony, de nem fogy a bor, s a szó is olyan tétován esik, mert arról úgysem lehet beszélni, amiről kellene. - Nem mentek el táncolni? - Nem - mondják egyszerre négyen is. - Hát akkor egyetek legalább. A lányok sütötték, igaz, jobb is lehetne. Erre muszáj venni, immáron nyolcadszor. - Töltsetek, lányok. Ettek-ittak, aztán csak újra odakovászosodott a hallgatás. Valaki eldobogott az ablak alatt. - A Sánta Kis Miska - mondta Magda, és arra gondolt, öreganyjuk elmehetne már a disznókat megetetni. Összenézett a két lány, és ijedten gondoltak a múló időre; az öregasszonyt meg mintha odaszögezték volna. Hiszen kimehetnének a kertbe is, mégis jobban együtt lehetnének, de azt előbb kellett volna kezdeni. - Elmúlik ez a szép ünnep is - sóhajt az öregasszony. - Kocsival vagytok? - Kocsival - mondja Bandi, és a fogát tudná csikorgatni, ha arra gondol, hogy apja nem mondott se bű-t, se bá-t, és most még panaszkodni se lehet. Ahhoz meg nincs elég sötét, hogy Magda kezét megfoghatná... - Kocsival. Hevertek a lovak egész héten. - Mink már behordtuk a lucernát. Bandi úgy néz Ferkóra, mintha megsértette volna.

"A mennykő ott vágja meg a lucernátokat, ahol van! - gondolja. -Te még tudsz a lucernáról beszélni?" Aztán Magdára néz. A lány nagy kék szeme puhán simogatja a legényt, és Bandi megbékél egy pillanatra. Csak egy kicsit sötétebb lenne... Ekkor megpattanik a kapu. Ki jöhet? - keserednek el a fiatalok. Dobog már a pitvar, az öregasszony kinéz, és ijedt csodálkozással mondja a két legénynek: - Apátok. Csak ülnek. - Szabad. Erre nem számított senki. A lányok arcából elfutott a vér, a legényekében meg mintha túl sok lenne. S lám, az apák már paroláznak Vera nénivel. - Helet az öregeknek - mondja Karsai vidáman, ami azonban szigorú felszólítás, hogy egyedül akarnak maradni. S a fiatalok valami rájuk zuhant kábulatban kibotorkálnak a szobából. Megnyílott az ég. A kertben már kora alkonyat van. Annáék mindjobban előremennek. Magdáék pedig mindjobban lemaradnak. Beszélni pedig nincs miről. A boldogság szétterült, mint a tó tükre, és csak nézik magukat benne. -Tudtátok? - Nem tudtuk - mondja Bandi. - Csak úgy maguktól? - Az én apám ilyen. De jó, hogy ilyen. -Jó. -Én ugyan megmondtam, hogy ide gyüvünk, meg azt is, hogy édesapám is járt édesanyámhoz... -Hogy merted? És Magda keze a legényébe téved. A kert vége azonban közel van. Ott megállnak, és az udvarra néznek, az ajtóra, amely majd megnyílik, és be kell menni. Jaj! Az ajtóból az öreg Banádi int. - Na, gyertek. Most nagyon hosszú a kert, s a cipőkben ólom van. A fák némán állnak, s a tető minden zsindelye külön látszik. Az utcán megy valaki, a szomszéd házon egy macska lépeget. - Na, gyertek, hát én biztassalak benneteket? A szobában homály, az ablaknál az öregasszony sír öreges suttogással. Az asztalnál Karsai áll darabos méltósággal. A lányok feje meghajlik. -Gyerekeim!...

Itt nem pattognak a padok, nem beszélgetnek a képek. Nem dobog a padlás, nem zörren a kilincs, mint ahol emberek laknak. Az ablakok itt befelé néznek, a falak boltívbe borulnak, a padló kő, és a tűzhelyen a világ kezdetétől lobog a láng. Itt a padok nem pihenésre valók, s a zászlók nem harcra lobognak. A lépcsők a végtelenbe emelkednek, útjául élőknek és holtaknak; a padló kő, a korlát vas, itt nem lehet parancsolni, csak kérni, mert itt az Isten lakik. Visszhangos csend. A szentek összeszedték már a délelőtti imádságokat, kívánságokat, vágyakat és kéréseket, s most csak állnak, és saját pártfogoltjaik sorsán gondolkoznak. Bizony, némelyik még a homlokát is ráncolja, csak a Szűzanya derűs, s az anyák végtelen türelmével nézi az innenső világot, pedig ő szenvedett legtöbbet, neki van a legtöbb elesettje, de hiszen tudja, mi az a földön anyának lenni, s nem fárad el soha. Valaki jár a templomban? A léptek úgy csoszognak, mint a suttogás, hiszen mezítláb van az öregasszony. Reszkető kezében gyújtó villan, lángra kap a fehér gyertyaszál, s odaáll a Szűzanya lábához. Az öregasszony térdre hull. - Mária... Szent anyám... édes, égi szent anyánk - motyogja, aztán tele lesz a szája néma, boldog sírással, s könnyei odahullanak a kőpadlóra. A gyertya áhítattal lobog. Most látja csak, hova került. Reszkető révülettel hajol meg az örökmécses felé, aztán felnéz Máriára, le a földön kuporgóra, aztán a kis láng alázatosan a szent asszony szemébe néz. "Istennek szent anyja - lobogja -, látod, ez itt a földön a lábad porát csókolja, téged szeret, de imádkozni nem tud... hadd mondjam hát én el helyette." 

(Részlet Fekete István: Tíz szál gyertya c. könyvéből)


Ez most nem egy igazi gasztrobejegyzés, de azért - ha figyelmesen olvastátok, mégiscsak ott száll a levegőben a sült hús, az ünnepi kalács, a mákoskifli, a rétes és a júniusi kert kaporillatú csendje...

És egy régi recept:
Úrnapi rakott szűzpecsenye

A nyár dícsérete

Az erdő szélétől nem messze egy nagy, csonka fa állt, talán tölgyfa volt valamikor, amelynek három-négy méteres csonkja állt csak, egyetlen ág nélkül. A fát talán villám vágta agyon, s ahogy eltörött, kb. három-négy méter magasan, nagy és mély odú látszott benne.
- Ilyenben költenek a nagy erdei fülesbaglyok - mondtam Bélának, aki azonnal megnyalta a szája szélét, mint mindig, ha valami érdekes vagy alig hihető dolgot hallott.
- Megnézhetem, ha gondolod - mondta Béla -, ámbár ebbe beleesik az eső, hát nem bolond az a bagoly ilyen helyen költeni...
Megjegyzem, a fa talán egy méter átmérőjű és három;négy méter magas lehetett, és egyetlen ág sem volt rajta.
- Nyugodt lehetsz, ha én mondom - intettem fölényesen, abban a hitben, hogy a fa valóban megmászhatatlan. Csalódtam! Béla levetette a kabátját...
- Ne bolondozz! - féltettem ornitológiai nimbuszom, mert abban ugyan nem kételkedtem, hogy Béla - akár egy gorilla felmászik, de abban igenis kételkedtem, hogy az odúban egy-két belehullott falevélen és esetleg hangyákon kívül van valami. Tévedtem...
Béla barátom szuszogva, rettentő erőlködéssel bár, de mászott felfelé, és én az üres odúért már éppen mentegetni akartam magam, amikor erősen verejtékező barátom - lepislogva a mély odúba - ragyogó pofával megszólalt:
- Nyertél, Bőrharisnya!
- Ne viccelj, Béla! Nem szeretem...
- Nyertél, Bőrharisnya! Sajnos nem osztozkodhatunk ...
- Mért?
- Mert csak egy van benne, de egészen anyányi... Bemenjek érte?
- Hát... - vonogattam a vállam, mert a kisbaglyot ugyan szerettem volna, de féltettem barátom, hogy ha leereszkedik az odú fenekére, nem tud kijönni.
Béla erre megvakarta a feje búbját, de aztán eltűnt a vén fa belsejében.
Mi a ménkűt csinálok, ha Béla nem tud kijönni ? - rémüldöztem magamban pár percig, de aztán két kapaszkodó kéz látszott az odú peremén... később egy erőlködéstől vörös, torzonborz fej...
Nem hozza - gondoltam, meglátva a két kapaszkodó, üres kezet. - Nem is bánom. Talán nem is tudtam volna felnevelni... és a bagoly olyan ritka és hasznos madár...
Béla mosolygott, amikor felhúzta magát az odú peremére, és a verejték folyt le az arcán, de - mosolygott.
- Itt van! - mutatott valami nagy gömbölyűségre, ami az inge alatt s a nadrágszíj felett lötyögött. - Itt van, de sietek le, mert nagyon karmolja a hasamat...
Kicsit később már a vállamra állt... aztán tartottam a derekát, s végül csendesen leeresztettem a földre.
Béláról folyt a víz, és inge alól kihúzta a majdnem anyányi erdei fülesbaglyot.
- Béla! - kiáltottam. - Az enyém?
- Hát persze... én nem is tudnám felnevelni, meg aztán sajnálnám is az anyját...
Ezen egy kicsit elgondolkodtam, a kisbagoly pedig csak pislogott, és én is gondolkoztam, de csak rövid ideig, aztán: kabát le, ing le! - vezényeltem magamnak.
Az inget szétterítettem a földön, a kisbaglyot - amelyik nem is volt olyan kicsi - beleültettem az ing közepébe, és négy sarkát összefogva, olyan kényelmes bugyorban ült madaram, hogy egy száll tolla nem törhetett vagy borzolódhatott.
- Mit csinálsz vele? - kérdezte Béla.
- Felnevelem.
- Szép lesz! - vélekedett Béla, de én elgondolkodtam. Jó, jó, felnevelem. És aztán? Van ugyan egy régi kalickánk, ami nem nagy... és aztán? Aztán mit csinálok vele? Nézem?
Megtanítom valamire...
Fütyülni? kajánkodott az a belső Énem. Talán az a bukott valaki, aki sose tett mást, mint kritizált, és ostoba kérdéseket adott fel, amire ő sem tudott volna válaszolni...
Megszelídül, és szabadon eresztem a lakásban.
Húgaid nagyon örülnek majd neki... és anyád is! Az asztalon és székeken... a díványon és „jó atyád" íróasztalán is otthagyja jókora névjegyeit ...
Nagymama Pesten van... kieresztem a kisszobában is...
És nézegetitek egymást?
Béla csak lépegetett mellettem szótlanul, és én jobban szerettem, ha Béla kérdez, és nem az a Valaki, aki bennem van, de nem én vagyok, és egyebet sem tud, csak gáncsolni, kellemetlenségeket jósolni, kéjjel ijesztgetni, s ha megijedtem, vagy röhögött rajtam, vagy egyszerűen nagyszájú, gyáva kutyának nevezett.
Barátaimtól nem akartam megkérdezni, hogy nekik van-e ilyen valakijük, mert talán kinevettek volna, talán nem értettek volna meg, vagy talán letagadták volna.
Ballagtunk tehát szótlanul. A bagoly ült a bugyorban mozdulatlanul, és én legszívesebben visszafordultam volna vele, és visszaeresztettem volna az anyjához. De nem tehettem meg Béla miatt, de magam miatt sem, mert ez a szándékom erőtlen volt, és felötlött bennem az a kérdés is: nem küldhetném-e fel az Állatkertnek?
Ott talán nem lesz rab? - kotyogott megint bele az Illető; ezután már csak annak fogom nevezni, mert eddig is volt ugyan, de mint egy másvalakiről, csak most vettem véglegesen tudomást. Másvalakiről vagy talán egy másik Magamról? Ez írás közben úgyis kiderül. Csak az a furcsa, hogy néha napokig, sőt egy-két hétig is hallgat, én már meg is feledkezem róla, amikor megint csak felbukkan tolakodóan, sőt parancsolni vágyón. És néha parancsol is!
Nem beszéltünk az úton, így elég unalmas volt hazafelé. Ebben az időben még nem volt gyümölcs a fákon, a szőlő is alig virágzott el, tehát ilyen vágyak sem izgattak bennünket; engem egyre a bagoly jövendő sorsa foglalkoztatott, míg Béla szótlanul poroszkált mellettem, mintha megérezte volna a bagollyal vajúdó gondolataimat.
Házunk előtt elbúcsúztunk.
- Ma már nem jövök át - mondta Béla -, fát vágok a mamának.
Én pedig lehetőleg csendesen mentem be kis szobámba. Apám nem volt még otthon, a lányok a konyhában zajongtak, mert a nagy konyhaasztalon szétrakták a babaruhákat, és édesanyát nem zavarták, aki a hálóban horgolt vagy kötött.
A kisbaglyot azután betettem alul az éjjeliszekrénybe, én pedig felszaladtam a padlásra, ahol volt egy üres kalicka. A kalickát elődünk hagyta a padláson, mert erősen rozoga volt már, de elég nagy a bagoly számára. A kisbagoly minden ellenkezés nélkül ment a kalicka legtávolabbi sarkába, és lehunyta szemét.
Úgy gondoltam, ma már nem adok neki enni, és holnap, ha éhes lesz, jobban, hamarabb hozzányúl a nyers húshoz, amit majd hozok neki.
Az anyja félig megemésztett eledellel a begyéből táplálja - szólalt meg bennem az Illető -, nem tudja ez még a nyers húst megemészteni. De nem is nyúl érte... inkább éhen pusztul... Ezt tudhattad volna, mielőtt hazahoztad... Talán tudtad is... akkor meg minek hoztad haza?
Az Illetőnek nem akartam sem göllei, sem kaposvári gorombaságot mondani, mert - furcsa, de így van - az Illető sem ment egy kis gorombaságért a szomszédba, és ezen a téren tudott mindent, amit én tudtam, akár a göllei, akár a kaposi tájszólások szótáráról volt szó...
Ezenkívül úgy éreztem, ezt becsületesen beismerem, hogy az Illetőnek - nevezzük őt jobbik vagy rosszabb Énemnek - mindig legalább annyira igaza volt, mint nekem. Néha nem is haragudtam rá, mert azt mondta ki, amit én gondoltam; néha azonban meg tudtam volna ölni, ilyenkor arra gondoltam: nem lenne ez öngyilkosság? Zavaros állapot volt ez nagyon, bár néha egészen jól elbeszélgettünk egymással.
Mivel azonban az ablakot túl világosnak gondoltam, a kalickát kissé letakartam, amiért később az Illető meg is dicsért, mert beleskelve örömmel láttam, hogy a szép madár elaludt.
Apám késő este jött haza, és úgy éreztem, okosabb, ha elmondom a kisbagoly történetét, azzal a változtatással persze, hogy a bagoly valószínűleg kiesett a fészekből, és úgyis elpusztult volna...
- Volt ott a közelben nagyobb odú vagy olyan öreg fa, aminek széles elágazása közt elfért volna egy fészek? - kérdezte apám.
- Nem volt, de volt egy nagyon öreg facsonk, ami belül üres lehetett.
- Akkor ott van a fészek, ámbár a bagolynak nincs olyan fészke, mint, mondjuk, a cinkének, rigónak vagy vércsének van, ezért költ a templom padláson, toronyban, sziklaüregben vagy vastag fa odvában, ahol tulajdonképpen nincs is fészek. Pár vékony, száraz gally, kevés toll össze vissza, kistányér nagyságban. Oda tojik, és a fiókákat - a nagyobb baglyoknál egy vagy kettő legtöbbször - ott is költi ki. Kár volt a baglyot hazahozni, mert itt csak kínlódik és elpusztul - tette még hozzá -, ezt tudhattad volna. Legokosabb, ha visszaviszed, és otthagyod a földön, a fészek körül. Az anyja majd hazaviszi.
- Megpróbálnám felnevelni... hiszen elég nagy már...
- Mutasd!
Bementünk hát a kisszobába, s a kalickáról levettem a takarót.
- Erdei fülesbagoly. Szép és töretlen a tolla is... De felnevelni? Alig hiszem...
- Gusztiéknál kapnék húst. (Guszti is barátom volt, és apjának nagy hentesüzlete.)
- Nem elég. Csont és toll is kell neki az emésztéshez... Hát... - És apám intett, mint aki nem akarja kedvem rontani, de más dolga is van, mint az én bagolyügyem. Azzal otthagyott.
Én pedig tele voltam jó szándékkal, kétkedéssel, az öreg bagoly fájdalmas, nagy hiányérzetével, hogy hova lett a fia, és akkor este nagyon keservesen aludtam el. S amikor végre elaludtam, tele voltam reménnyel, hogy a kisbaglyot mégis felnevelem, és tele voltam kétkedéssel, hogy nem tudom felnevelni, és ott pusztul el szemem láttára abban a ronda rozsdás kalickában.
Az ablakot nyitva hagytam, a lámpát eloltottam. (Akkor még nem volt villany a házunkban.) És álmodtam összevissza mindenről, csak éppen a kisbagolyról nem. 
Később - nem tudom én, hány óra lehetett - mintha gyermeksírásra ébredtem volna fel. Hideg borzongás futkosott a hátamon és a hónom alatt, mert az a nyöszörgés szólt tovább, megszakítva és újrakezdve, mert - végre megértettem - a kisbagoly sírt, hívogató, segélykérő, halk nyöszörgéssel a nyitott ablakban, abban a rozsdás kalickában.
Nem! - kiáltott bennem a bocsánatkérés, a Jó és a Szeretet. - Nem! A kisbagolynak nem szabad meghalni! Mennyi idő lehet? Meggyújtottam a gyertyát.
Az óra négy órát mutatott, és túl az ablakon, a keleti égen mintha megrebbent volna már a virradat.
És öltözködtem kapkodva, és elszakadt a cipőfűzőm, és káromkodtam, mint az öregbéres Göllében. Aztán szégyelltem magam, mintha most ezt azonnal, de rögtön meg kellene gyónni, mert ha nem, hát a kisbaglyot nem tudom visszaadni az anyjának.
Az utcák vályújában még sötét volt, de fent a felhők mintha lassan mozogtak volna észak felé. A katonakórház parkjában csekcsekelt egy feketerigó, valahol egy vonat jött vagy ment, ezt nem lehetett pontosan tudni, de a sorompó már nyitva volt, és a Béla király utcából hamarosan befordultam a szőlők közé, amely útba, amely a Szentpáli-erdőbe vezetett. Itt újra majdnem teljesen sötét volt még, és amennyire láthattam, az ég ismét teljesen beborult. Nem tudom, mennyi idő lehetett, amikor az erdő alá értem, de a szemerkélő eső elállt, s itt már lassítottam eszeveszett rohanásomat, mert az a csonka, öreg fa nem volt ugyan messze az erdő szélétől, de jóval beljebb, a szétszórt nagy bokrok között, a dombhajlásban.
Aztán odaértem.
Itt már csendesen jártam a gyalogúton, ami ázott is volt egy kicsit, és az öreg, csonka fától tíz-tizenöt lépésre, egy másik nagy fa tövében kieresztettem a kisbaglyot.
Először nem akart kimenni. Rám nézett, és nem a nyitott ajtóra.
- Eredj ki, szamár! - mérgelődtem, és megbillentettem a kalickát, hogy arra dőljön, amerre az ajtó van. - Na látod! - örültem, mert kis rabom kibújt az ajtón, egy másik nagy fa tövének vetette hátát, fújt, és nagyon ellenségesen nézett rám. - Jó, jó - mondtam -, igazad van, ha haragszol, de ha a mamád eljön érted, talán én boldogabb leszek, mint te. 
És a kisbaglyot otthagyva, majdnem szaladtam tíz lépést, ahol már sűrű bokrok voltak, ahonnét elbújva talán láthatom az eseményeket, ha ugyan egyáltalán lesznek események...
Beülve a sűrű bokrok közé, jól odaláttam kis rabomra, akit szabaddá tettem, bár - hátát nekivetve a vén fának - olyan csodálatosan bele süllyedt a vén tölgy rücskös oldalába, hogy újra és újra meg kellett keresnem. De eltűntem én is a bokrok között, hogy engem is nagyon kellett volna keresni.
Szent Hubert! - fohászkodtam. - Vadászok és vadak védőszentje, kérlek, igazítsd el ennek a kis szamárnak a dolgát, igazítsd el ennek a nagy szamárnak is a dolgát, hogy mind a ketten megnyugodjunk, nem is beszélve az anyáról, aki a fene tudja, hol kujtorog az erdőben, vagy már
alszik abban a mély odúban, ahonnét Béla, illetve Kondoray Béla I. osztályú gyorsvonati főmozdonyvezető fia az én ostoba és becstelen tanácsomra elrabolt...
Egyelőre azonban nem történt semmi.
A kisbagoly fája talán tíz lépésre lehetett attól a csonktól, amelynek odvában szegény kis rabom született, de ha az anya nem jön. egyedül még vissza sem tudom tenni a fészekbe.
Közben megint megeredt az eső, ez engem elkeserített. Persze nem magamért, bár nekem sem volt melegem, hanem ha a kisbagoly elázik, esetleg nem kell az anyjának, vagy agyon is hűtheti magát.
Az eső azonban - hála isten!, sóhajtottam - elállt, de jött az erdőőr, mégpedig kutyával. Most már aztán nem is tudtam, melyik szenthez folyamodjak védelemért, részint a magam, részint pedig kisbaglyom számára. Ha a kutya szimatot kap a kisbagolytól: vége van; és ha szimatot kap tőlem, és felfedez, hajnalok hajnalán a bokrok között bujkálva, én kapok - nem ugyan szimatot, de egy-két olyan nyaklevest, hogy...
De Szent Hubert résen volt, mert tudta, hogy nem járok tilosban.
Az öreg erdőőr éppen csak nem horkolt menet közben - bár a pipa füstölgött a szájában -és a vén vizsla nagy fülei olyan bánatosan lógtak, mintha két barna rongydarab lógott volna pofája két oldalán.
És mentek, mendegéltek, mint a mesében Jancsi és Juliska, és szépen eltűntek balról a fák között és túl a kis dombhajláson. Közben valami furcsa hangot is hallottam, amiről nem tudtam, micsoda, de annyira el voltam foglalva az erdőőr és a kutya távozásával, hogy csak most figyeltem fel rá, amikor ismét visszafordultam a kisbagoly felé - ami nem is volt olyan kicsi, hiszen majdnem galamb nagyságú volt, de úgy összeolvadt a vén fa sötétbarna kérgével s a sok lehullott falevéllel, hogy alig lehetett megtalálni, sőt - egyáltalán nem lehetett megtalálni! Elment volna? És ha elment, hova mehetett, hiszen a mozgására csak odanéztem volna...
S ekkor újra az a furcsa hang, s ekkor megláttam a kisbaglyot, amint a vastag avarban totyogott pár lépést a csonka, vastag fa felé, de aztán megállt, és megint megszólalt azon a különös sziszergő hangon, amivel a ragadozó madarak kisfiai - majdnem egyformán - enni kérnek.
Nem is baj - gondoltam -, ha az a csavargó anyád ott van valahol a környéken, csak meghallja... és esetleg, ha van szíve, csak segít rajtad valahogy...
És ekkor megdobbant a szívem boldog, nagy dobbanással, mert újra hallatszott az az előbbi hang, ami nem a kisbagoly hangja volt, és én végre felemeltem a fejem, s a letört, nagy fa odvának szélére néztem, ahol...
igen... ott ült az öreg bagoly, és totyogó kisfiát szólongatta; az visszasiránkozott, s ekkor világosodott meg, hogy az öreg bagoly jól lát engem, s csak azt várja, hogy menjek a fenébe, és a többi már az ő dolga.
Így volt.
A sűrű bokrok közt felmásztam a domb felé - alig maradt rajtam nadrág, de végül mégiscsak kiértem -, s amikor visszafordultam, az öreg bagoly már nem ült a csonk szélén, hanem a fiát etette a földön,- mert egy kis szünet után megint hallottam a kisbagoly rimánkodását, majd anyja valami furcsa válaszát.
Közben reggelre derült az ég és az erdő. A felhők elvékonyodtak, szétszóródtak, a nap ködös ágya egyetlen ragyogás lett, és csupa madárfütty lett az erdő visszhangos mélysége.
És tele lett fénnyel és ragyogással és valami puha jóval a szívem, de nem csordult ki, mert vittem magammal hazafelé. Otthon már reggelinél ült a család, és apám úgy nézett rám, amitől máskor megijedtem volna.
- És te?
- Visszavittem a kisbaglyot az anyjának. Úgy éreztem, hogy minél előbb vissza kell vinnem...
Apám arca megenyhült, de nézett, hogy folytassam.
És én elmondtam egészen részletesen, és befejeztem azzal, hogy úgy hagytam ott, hogy az anyja éppen etette. Hogy aztán tovább mit csinál vele, nem tudom.
- Nem hinném, hogy felviszi az odúba - magyarázta apám szeretettel, szinte vidáman. - Ha megetette, elcsalja valami nagyobb bokorhoz, amelynek ágai közel vannak a földhöz, és előtte ugrálva megmutatja, hogy kell egy-egy ággal mindig följebb ugrani. És a fióka követi, amíg csak teljes biztonságban nem érzi magát olyan vastag ágon, amin kényelmesen le is ülhet, tehát nem fárad el... Az anya aztán ott eteti még egy két napig, s akkor már repülni fog. Esetlenül persze, de a földre nem száll, és sűrűn megpihen. És egy hét múlva már a vadászattal is megpróbálkozik, de az anyja ez idő alatt is eteti. Aztán lassan elszakadnak a szálak, s a fióka másfél hónap múlva már saját számára vadászik, persze lehetőleg nem a szülők vadászterületén.
Csend volt az asztal felett, amikor apám felkelt.
- Kísérj ki - mondta, s én mentem vele a kapuig, ahol megállt, elő vette pénztárcáját, és egy ötkoronást nyomott a markomba. - Ezt az öreg bagoly küldi, s arra költöd, amire akarod.

Ezt a jelenetet sokáig őrizgettem gondolataim között, amíg csak emlékké
nem lett, hogy éljen, amíg én élek.

(Fekete István: Ballagó idő, részlet)

Ma kitakarítottam a kis teraszunkat. Ez örömet ad, jó ránézni. Felcipeltem az Ozora nevű rózsámat is a lépcső mellől, mert idén valahogy nem szereti a lenti helyét. Pedig tavaly tele volt virággal, esővizet, tápot is kap. Idén is jól indult, de azután csak elszáradtak a virágai, még mielőtt kinyíltak volna. Talán fent jobb helye lesz, kevesebb a tűző napfény. Én sem szeretem a nyári hőséget, nehezen bírom. Mintha a fejemen keresztül lecsapolnák összes energiámat, és csak nyamvadt mása vagyok ilyenkor magamnak. De szeretem a színes gyümölcsöket, a fanyar meggyet, ribizkét, az egrest, a málnát, az édes barackot, nem is szólva a dinnyéről...
És nagyon szeretem a kovászos uborkát is. Semmi nem hűsít úgy, mint annak a leve. Szóval vannak jó dolgok a nyárban. De azért ne főzzetek most! Inkább - ha tehetitek - olvassatok a fák hűs árnyában. A bográcsolás még ráér, az aszalótálcákat is elég lesz később előkészíteni, és a friss, kistökkel készült lecsó is kivárja a sorát. Elhozza a nyár azt is...

Téli utazás (és egy rövid recept)

a Bódva völgye 2013 december végén

Jobban emlékszem:
mit éreztem láttán, mint
arra, mit láttam.
(Fodor Ákos)

...és hogy a recept se maradjon el:
Minap a világhálón szemem elé került egy palacsinta liszt nélkül. Nyomban átalakítottam, és este ezzel űztem el az éhséget, csak úgy, töltelék nélkül.

Hozzávalók: 3 tojás, 4 és fél dkg fehér tönkölyliszt, 1 nagyobb, közepesen érett banán, 50 ml ásványvíz, 2 tk méz, csipet só

Elkészítés: A hozzávalókat egynemű folyadékká turmixoljuk. Kevés zsiradékon, forró serpenyőben süthető, nem tapad le, picit talán nehezebb megfordítani (ha nagyobbakra sütjük), mint a hagyományost, de azért megoldható, illetve feldobni is lehet.

Ünnep

Lekvár, üveg: Erősné Gajdos Csilla, SzentLászlóTárnics
Fénykép: Erős László, dieBombus Photography


Kedves Olvasóim!

Köszönöm, hogy tavaly is belátogattatok a Napmátka tűzhelyre receptekért, olvasnivalóért vagy csak egy-egy ajándékötletért.

Az elmúlt év sok nehézséget hozott, Apu négyszer volt hosszabb-rövidebb ideig kórházban, kétszer műtötték, de akadtak azért fényes, örömteli pillanatok is. A konyhában kevés időt töltöttem, ritkán fényképeztem, még ritkábban lett belőle bejegyzés. Kicsit kísérleteztem a tönkölybúzával. Viszont volt elég munka és időnként Borsodba is elutazhattunk. Párom a jó idő nagy részét a Nomádportán töltötte, és télre zöldséget, gyümölcsöt, sütőtököt, csicsókát, krumplit, hagymát, s persze diót hoztunk haza saját termésből, nyulat és kacsát pedig ajándékba kaptunk.

Ami e blog sorsát illeti, az is igaz, hogy a más teendők rovására kiharcolt kis szabadidőt inkább kézimunkázásra és nem sütés-főzésre fordítottam. Ez ugyan a kézműves oldalamon egyáltalán nem látszik. Kevés dolog készült el, viszont páromnak befejeztem a több mint két éve megígért, elkezdett mellényt, és fonalak helyett jó néhány kötős-horgolós könyvet is vettem, amelyekből folyamatosan tanulok új technikákat, illetve olvasom, nézegetem esténként, miként változott a kötés szerepe ruházkodásunkban az 1900-as évektől.

Sok-sok terv születik közben a fejemben, persze kérdés, mennyit sikerül belőle megvalósítani később.
A vidékre költözésünk ügye továbbra is nyitott, de azt hiszem, közismert, mennyire nehéz mostanában ingatlant eladni. Meglátjuk, mit hoz a jövő.
Idei első bejegyzésemben idegen tollakkal ékeskedem, a képen látható kökénylekvár sógornőm munkája, a fotót pedig testvérem készítette.Viszont: megenni mi fogjuk! (legalábbis egy részét...)

Kívánok áldott új esztendőt mindenkinek!

Idézet helyett pedig ezúttal egy kis ajánló (amit már e-mailben is többeknek elküldtem):

Móricz Zsigmond: Az utolsó betyár (hangoskönyv)
Ghymes - Tánc a hóban és egy kicsit másképp

Adventi kalendárium

szentlaszlotarnics.blogspot.com

Szórd szét kincseidet - a gazdagság legyél te magad.  

Nyűdd szét díszeidet - a szépség legyél te magad. 

Feledd el mulatságaidat - a vígság legyél te magad.  

Égesd el könnyeidet - a bölcsesség legyél te magad. 

Pazarold el izmaidat - az erő legyél te magad.  

Oltsd ki lángjaidat - a szerelem legyél te magad. 

Űzd el szánalmaidat - a jóság legyél te magad.  

Dúld fel hiedelmeidet - a hit legyél te magad. 

Törd át gátjaid - a világ legyél te magad.  

Vedd egybe életed - halálod - a teljesség legyél te magad.

(Weöres Sándor  - Tíz lépcső)

Életünk egyik legszebb, legfontosabb része a készülődés. Időből mindenkinek kevés van, éppen ezért nincs értékesebb ajándékunk.
Megpróbálok én is az időmből adni valamit, és az előttünk álló advent idején összegyűjteni azokat az ünnepváró ötleteket, programokat, olvasni-, hallgatni- és látnivalókat, recepteket, amelyek a készülődés minden napjára adhatnak valamit. 

Ha bejöttök ide, ebben a bejegyzésben az adventi időszak kezdetétől, vagyis december 2. napjától kezdve minden nap találtok egy-egy virtuális ablakot, vagyis egy-egy linket, amely valamilyen apró meglepetést rejt. Régi kincseket, amelyekről jó lesimítani a port, és újakat, amelyeket talán öröm felfedezni. A válogatás - ahogy megszoktátok - csakis a saját szájízem szerint...
A korábbi "ablakokat" sem lakatolom le, így az itt bővülő listát lehet majd böngészni később is, ahogy az időtök engedi.

Akkor hát kezdődhet az ablaknyitogatás:

December 2. Advent első vasárnapja  (Ez az első ablak egy olyan helyre nyílik, ahol lehet ajándékokat is keresgélni, de egyszerűen nézelődni is jó. Nemrégiben hívta fel rá a figyelmem egy kedves ismerős.)
December 3. hétfő ( Hallgatni, nézni, bekapcsolódni... újra és újra...) és még:
2012. december 4. Duna TV - Kultikon 22:30
(ismétlés: december 5. 1:45, 8:10, Duna World: 8:40, 16:45).
December 4. kedd (Itt már jártam, jól éreztem magam. Ha tehetitek, Ti is látogassatok el ide, aktív kikapcsolódás, pihenés és még ajándékötletet is kaphattok.)
December 5. szerda (Ma mindent a szemnek és a szájnak..., a magyar manufaktúrák közül az egyik kedvencem..., nem olcsó, de ilyesmit nem is veszünk naponta, csakis különleges alkalmakra.)
December 6. csütörtök - Mikulás (Szent Miklós ünnepén játsszatok, segítsetek együtt a gasztroblogerekkel!)
December 7. péntek (Jó őket nézni...)
December 8. szombat (Idén én is megpróbálkoztam hasonlóval, hazai alapanyagokból, csakis a család és ismerőseink örömére. Karácsony előtt már nem javaslom, hogy nekifogjatok, mert nem lesz csomagolható az ünnepig, és van más dolgunk is. De jövőre már kikísérletezheti ki-ki a maga receptjét...)

December 9. Advent második vasárnapja (Ma gyertek, és nézzetek egy kicsit be hozzánk!)
December 10. hétfő (Az advent, mint a készülődés ideje, egyben tisztulási, bűnbánati, böjti időszak is. 
Egy régi, sokat forgatott könyvből választottam mára egy részletet.)
December 11. kedd (Ma egy aprócska faluba hívlak Titeket, a festői Cserhát vidékére, azon belül is egy magyar vállalkozást ajánlok a figyelmetekbe. Személyes kapcsolatom a vidékkel, hogy nemcsak jártam erre, de az egyik legkedvesebb barátom is a szomszédságban él a családjával.)
December 12. szerda (Nem oly régen az az örömteli megtiszteltetés ért, hogy a csodálatos fotókat készítő Balogh Ágota engem is felkért a közreműködés táncára, és megszületett ez az inspiráló, igazán téli magazin. Talán nem szembetűnő, de a szöveges részek linkeket is tartalmaznak, amelyekre kattintva további ötletekre találtok.)
December 13. csütörtök (Vannak, akik hisznek az életben és az élet gazdagságában, s az ő ládájuk sohasem üres. Kahlil Gibran)
December 14. péntek (Már sokan hallottak Róluk, hétvégén egy kicsit részletesebben is bemutatkoznak.) 
December 15. szombat (Nem minden készíthető el az ünnep előtt pár nappal, de azért találtok olyan gasztroajándékokat itt a blogon, ami még belefér az időbe és a lehetőségekbe. Ugyancsak érdemes az "advent", az "ünnep" vagy a "karácsony" szavakra keresni további receptötletekért. A mai link mögött rejlő süteményt pedig szeretettel ajánlom szentestére is, addig még minden hozzávalót be lehet szerezni.)

December 16. Advent harmadik vasárnapja (Hadd ajánljam ma ismét figyelmetekbe mindig tevékeny sógornőm munkáit, amelyekből az ünnepekre készülő italokhoz is méltó csomagolást választhattok.)
December 17. hétfő (Retro ízek külhonból, akár a karácsonyi fogásokhoz is...) 
December 18. kedd (Meggyőződésem, hogy a tehetségkutatók által most már tömegesen termelt énekesek közül nagyon kevésnek sikerül majd hosszabb ideig megmaradnia a pályán. Csakis azoknak, akik az éneklésen túl mást is tudnak. Talán neki igen... A YouTube-on van a dalból reklám nélküli verzió is, de ez az előadás nekem jobban tetszett, mint a hivatalos videóklip.) 
December 19. szerda (Egy ideje kevéssé tudok részt venni a bloggertársak kezdeményezéseiben, de szívesen ajánlom mindenki figyelmébe...) 
December 20. csütörtök (Egy interjú...)
December 21. péntek (Ez a könyv időről időre előkerül az életünkben. Idén Apunak is felolvastam. Nem volt könnyű... Ha van időtök, vegyétek elő, ha még nincs meg, értékes ajándék lehet magatoknak, szeretteiteknek!) 
December 22. szombat (Egy kis inspiráció - párom munkái) 

Az adventi naptár 23-án már egy új bejegyzéssel zárul majd.


Kívánok Mindenkinek áldott adventet!

szentlaszlotarnics.blogspot.com