Úrnapja

Csendes, ünnep előtti délután. A mezők üresek már, csak egy kis szél jár a vetések között, s a búzaszálak hajlonganak, igazodnak, mint a katonák a nagy parádé előtt. A kocsik pora leszállt már az út mellé, zörgés nem hallatszik sehol, s a gébicsek elgondolkodva ülnek a kökény ágán, mint a csizmadia a műhely előtt, amikor már letette a kalapácsot. A gyalogúton öregasszony lépeget. Fején fekete kendő, karján kosár, és csak a szoknyája suhog, mert mezítláb van. A kosárban egy kis cukor, egy méter rózsaszín pántlika, a levetett cipők, egy szál gyertya, s a kosáron sötét hárászkendő. Gondolatai mögötte ballagnak, néha le-lemaradnak, aztán újra utána szaladnak, vagy ott maradnak az út mellett, mert az öregasszony már nem törődik velük. Maga elé néz: a pénzre gondol, amit kiadott, ami kevéske megmaradt, hozzáadja, ami otthon van, és haragszik magára, mert még egy pár csirkét be kellett volna hozni eladni, hiszen gondolhatta volna, hogy - így ünnep előtt - jó ára van. Mert drága a cukor, drága a pántlika, drága a... nem, a gyertya nem drága. A gyertyának nincs ára. Az élelem vagy a testi ruha lehet olcsó vagy drága, de a gyertya olyan, mint a köszöntő vagy az imádság, mely semmit sem ér, ha az árát nézi az ember. A szalag pedig szép. Fele Annáé, fele Magdáé. Megint egyformák lesznek. Szőke hajuk megcsillanik, a pántlika ide-oda hajladozik hosszú varkocsukban, mint a rózsa, s az asszonyok összesúgnak egy kis irigységgel: -Az ikrek! Meg kell hagyni, szépen öltözteti őket az öreganyjuk... "Hát még ha szegény anyjuk láthatná ket! Vagy talán látja is? Uram bocsá... persze hogy látja. És láthatja is. Megnézheted a lányaidat, Anna. Jók is, szépek is. Nőnek. Nem rovom fel egy szóval sem, amit rájuk költök, hiszen azért vagyok." Megy az öregasszony súlytalan, egyforma járással. Takácsék behordták már a lucernát; Rovóék be is töltötték a krumplit - szorgalmas emberek voltak világéletükben -, és Borsoséknál még mindig gazban van a kukorica - gondolta közben, de ezek a gondolatok csak átfutottak szemén, mint a tó felett a fodortalan szellő. A nyárfás úton hosszú árnyékot vetettek már a fák, s odalátszott, hogy a falu felett száll a por, s a porból felkanyarog a kémények füstje.

"Két kalács elég lesz meg két tepsi mákos kifli. A húst már megsütötték a lányok és bor is van otthon, ha éppen kellene..." Igen, ez a Banádi Ferkó - a bolond is látja - nagyon odavan Annáért, ámbár hogy miként tudja megkülönböztetni őket, hiszen még is összetéveszti néha a két lányt. Hej, ha egyszerre lehetne férjhez adni ket! Akkora gyertyát gyújtana a Szűz Máriának... Ijedten lebbenti fel a kendőt a kosárról. Uramisten! Csak nem csúszott a cipő a gyertyára? Talán már el is törött? De nem. A szegényes kis öregasszonyos cipők - paraszti kis öregasszonycipők - ott kuporogtak a sarokban, a gyertya pedig fehér selyempapírban a másik oldalon. Na, akkor jól van! A selyempapírt pedig beteszi a sifonérba a lányok inge alá. Szépen csomagolta a boltos a gyertyát, ámbár hiszen újságpapírba is tekerhette volna. A falu már közel jött, és szétterült előtte. Talán felhúzza a cipőket? Fekete szoknyához nem nagyon illik a mezítláb, meg Banádiék el tt is el kell menni; de minek koptassa? Elég baj, hogy télen nem lehet mezítláb járni, még ilyenkor is rongálja a cipőt, amikor nem muszáj. Majd hazamegy szépen a kertek alatt. A nyárfákon a verebek dicsérik az Urat, ám az is lehet, hogy csak a lebukó naphoz imádkoznak. Amilyen pogány népség: kitelik tőlük. Mert a nap már a házak felett pihen, mintha gondolkodna: itthagyja-e azt a szép júniusi világot, s a falu pora és füstje - valószínűleg a sütésfőzés illatai is vörös aranyban ködlenek az ég alján. Az úton kocsi áll. Pallós Vince?... Persze, a Vince. Szürke lova úgy fehérlik a fák közt, mintha inget szárítana valaki. Viszi a leveles ágakat a sátorhoz, ahogy megbeszélték. Asztalt Vincéék adnak, de terítőt ő, és a sátor is az övék, mert az házuk el tt van, amióta az eszét tudja. A terítőt a lányok mosták, napon fehérítették. - Segítek, Vince fiam. -Adjon isten, Vera néném! Nem muszáj. Vince kis baltával csapkodja le a nyárfa ágait, s az öregasszony hordja a kocsira. - Úgy látom, jó időnk lesz. - Nemigen szokott Úrnapján esni. Telik a kocsi. A lovak egykedvűen csapkodnak a legyek felé, néha megrázzák magukat, s a kocsi környéke tele lesz a levágott gallyak könnyes illatával. Alkonyodik már. A rétek párájában már az ünnep készül dik, s a búzamez k nagy országa felett eléje száll a nyárfagallyak fonnyadó kis életének sóhajtása. Aztán megzörrenik a kocsi, pattogni kezdenek a kerekek, s a nyárfák némán állnak, amíg csak hallatszik a zörgés. Nagy csend lesz egy pillanatra, amíg csak suttogni nem kezd koronájukban az esti szél.

Amikor a kocsi átdöcög a faluvégi hídon, már alkonyi párák szállnak a réten, s a kertekben homály van. A kertek a rétre nyúlnak ki, s a hídról végiglátni a kertek alján. Az öregasszony szeme hunyorog, és megáll valahol. Még egyszer jól megnézi, amit lát, nehogy tévedés legyen a dologban, szája keményen összezárul, és azt mondja: - Hát ez így van, Vince. - Ez így, Vera néném. Hogy mindenik másra gondolt, az nem baj. A két ember között békesség van, ünnepvárás, és akármire gondoltak, jól van az úgy nagyon. A házak eleje el van már seperve, a kanász hazahajtott régen, a pornak volt ideje leszállni, s a kis ajtókban áll még itt-ott egy lány a seprűvel, de az is befordul, ahogy elhaladt a kocsi, s odabent megmondja, hogy Pallós Vince vitte az ágakat az ünnepi sátorhoz. - Peti Vera néni ült mellette, de nemigen beszélgettek. - Nem tudom, mit beszélgettek volna. Bezártad a tikokat? Nahát, arra legyen az eszed... Az igazság az, hogy az öregasszony nagyon csendesen ült Vince mellett, s csak házuk el tt szólalt meg: - Tegyél le, Vince, aztán mindjárt küldöm a lányokat segíteni. És csendesen betette maga mögött a kiskaput. A konyhaajtóban megállt, s köszönés helyett azt mondta: - Hívd be Annát! - És leteszi a kosarat. A lány fülig vörös, az öregasszony ezt jól látja, tehát ludas ez is, és kilép a pitvarba, mintha keresne valakit. Ijedtében kezét a mellére szorítja. - Csak ne tekingess, ha jót akarsz. Tudod te, hol van. A többi cemende is a kertek alatt várja az Úrnapját... A pitvar végére suhogva, kipirulva szaladt be Anna. Csak ránézett Magdára, és tudta, hogy baj van. Azt is tudta, mi a baj. Hiszen ezért szaladt. Anna ijedelmét már kint megérezte a kertben, de Ferkó tartóztatta... Az öregasszony bement a szobába, és hallatszott, hogy zárat nyit, csuk, vetkőzik, beszélget magában, a két lány pedig csak állt a konyhaajtóban, szinte megkövülve a félelemtől. Néztek egymásra, és nem szóltak semmit. Olyan egyformák voltak félelmükben is, mint szép fiatalságukban. Mintha egyek lettek volna valamikor, és szétválasztotta ket egy láthatatlan kéz, de testi mozdulataik, örömük és bánatuk felett mintha egy lélek lebegett volna. Egyszerre indultak befelé, és Magda is megnyugodott egy kicsit, mert Anna úgy érezte, nagy baj nem lehet, hiszen odakint a kert végében nem történt semmi. Csak... -Talán én rakom le a levelest a kocsiról?

Az öregasszony ezt úgy mondta, mintha csak magának mondaná, mintha nem is lenne neki két ilyen elvetemült unokája. - Bandi is itt lesz - suttogta Anna. - Tudtam. - A szivart a szoknyák közé tettem. - Akartam is mondani. Vince már leverte a sátorfákat. . -Na, lányok, megsült-e a rétes? -Majd, holnap, Vince bácsi... Ledobáljuk a földre, vagy mindjárt beletűzdeljük? - Minek poroznánk, ugye? Megállnak ezek a sárkányok. Rakják, igazgatják, simogatják az ünnepi sátrat. A zöld gally körülveszi lassan az utca egy kis darabját, s homályos barlangja el tt már elkülönülve jár a hétköznapi élet. Magda körülsepri még a sátrat, Anna a lehullott gallyakat visszadobálja a kocsiba, s amikor egyedül maradnak, sötét már a sátor belseje, és csillagok vannak az égen. Körüljárják a sátrat, igazítanak még, meg-megállnak, és halogatják a bemenetelt. A konyhában sötét van. Máskor ilyenkor már égett a lámpa, de most nem ég. Azt sem tudják, öreganyjuk bent van-e a szobában, vagy itt kint ül a helyén. - Szép lesz a sátor - mondta Magda. Csend. Odatapogatnak a kemencepadkához, és már érzik, hogy az öregasszony látja őket. Ott ül az helyükön. Le sem lehet ülni. Csak állnak. A sötétségben feszes a csend, s felette ijedten röpködnek védekező gondolatok. - Mire vártok? Tán én vessem meg az ágyatokat? Vége. Nem lehet mondani semmit. A harag orsója lassan peregve ereszti utánuk nyúlós fonalát, és nem ereszti el őket reggelig. Ebben álmodnak, erről suhog a párna, ez van sötétbe néző könnyes szemükön, s amikor bebújnak a takaró alá, csak átölelik egymást néma vigasztalással. - Hogy vót a szivar? - Tíz tojásért négyet adott. - Drága. -Az. -De nem baj. - Persze hogy nem. - Bandi itt marad este is. Ezután még a suttogás is elhallgat. A konyhában moccanás sincs, csak az óra jár a szobában, és néha egy légy repül neki halk zümmögéssel az ablaknak. - Hát nem láttátok a kocsit? - Akkor már késő volt. Azt meg nem akartam, hogy Ferkó belépjen a kerítésen.

Az ajtó kinyílott, és az öregasszony is lefeküdt. Nagyot sóhajtott. - Hej, édes jó Istenem, de meg is vertél engem! Így szokott kezdődni. Most jön a temető - gondolták egyszerre mind a ketten, de azért csak elsírták magukat, valahányszor anyjuk meleg árnyékát idézte az öregasszony, és ilyenkor dolgos, tiszta életüket mérhetetlenül szennyesnek érezték. - Szegény jó anyjuk a föld alatt, ezek meg a kertek alá járnak... De hogy kire is ütöttek, azt én meg nem mondhatom. Én nem. Talán az a mennybéli Isten csak a tudója. A lányok szepegtek még egy kicsit, és határozottan érezték, hogy ez a kertbéli dolog végzetes nagy bűn volt. De már meg is nyugodtak egy kicsit. Hogy nagyanyjuk mindkettőjüket egyszerre szidja, azt nem is vették észre, mint ahogy egyszerre születtek, egyszerre kaptak új ruhát, és egyszerre nyílott ki a szívük is két legény felé; igaz, hogy az öregasszony még csak az egyiket tudja. - Hát az én időmben másféle lányok termettek, az szent igaz. Kertbe... kert alá? No, még csak az hiányzott volna. De mi tisztességes lányok voltunk abban az időben. A lányok homályosan érezték, hogy ők bizony nem tisztességesek -ha már öreganyjuk azt mondja , de azt is érezték, hogy a vihar szűnőben van. Még egyszer nekirugaszkodik, aztán vége. - De én már eleget beszéltem nektek - ült fel hirtelen ágyában az öregasszony. - Anyátok nem verhet meg, apátok se, hát megverlek én. Nem nézem, hogy ki látja, ki nem látja; ahol érlek benneteket - kiabált -, tudja meg az egész falu, hogy mifélék vagytok! Ki volt az a tűzrevaló, mi? Anna nem válaszolt. Tudta ezt jól az öregasszony, tudta mindenki. -Nahát, majd én ellátom a baját a te csámpás Ferkódnak. Azt hiszi, mert egyes gyerek, mert nagygazda az apja, mert kényeztették, aztán úgy nőtt, mint a vadszőlő? Egyfi, ebfi! Mit akart veled? - Semmit. Öreganyámmal akart beszélni... - A kert alatt. -Be akart gyünni, de nem engedtem. Én éppen zöldségért voltam... - Ez igaz - mondta csendesen Magda. - Téged meg nem kérdeztelek. Aztán mit akart? - Hogy ne menjünk a korcsmába táncolni, mert ők idegyünnének az onokabátyjával, a Bandival, ha öreganyám megengedné. Beszélgetni. Láttuk mi öreganyámat a Vince bácsi kocsiján, de nem akartunk elbújni, mert Ferkó azt mondta, hogy nem bújik el az Isten elől se. -Istentelen! - mondta az öregasszony, s a Bandi nevezetű Karsai Andrásra gondolt, aki a szomszéd faluban lakott; nénje már férjhez ment, és mindenképpen igen kívánatos legény volt, és vő lehetett. - Magdához jönne? - Magdához.

-Na, majd én a szemébe nézek annak is. Aztán most már aludjatok. Kék pántlikát meg nem kaptam, csak rózsaszínt, de az aztán olyan... Üdvöz légy, Mária, malaszttal vagy teljes... S az öreg fogatlan száj imádsága az óra csendes ketyegésének lépcsőjén bejárta a szobát, és lépdelt felfelé, ahová küldve volt. A kutyák és a kakasok elhallgattak. A kutyák már éjfél előtt megkiáltották az összes híreket, de aztán felkelt a hold, és holt világossága elől árnyékba feküdtek, mert a kutyák csak este vonítanak a holdra, éjfél után soha. A kakasok pedig elhallgattak, mert előrimánkodták a hajnalt, így egyéb tennivalójuk már nem volt. A völgyekben álmosan kúszott még a szürkület, de a dombhátak lomha púpja felett vörösödni kezdett az ég, s az istállók eresze alatt reggeli köszöntőjüket énekelték a fecskék. A rétek harmatosak, s a falu utcáján hűvös szell hordja a kertek illatát. Egy-egy ajtó csikordul, zörrenik egy fejőkanna, csobog a víz, hangosan ásít valaki, s amikor a nap fényessége felvillan a mai világ felett: elhallgat a fecske, kirepülnek a tyúkok az ólból, füstölögni kezdenek a kémények, és a viola illatába kozmás tej tűzhelyszaga vegyül. - Hogy minek adott nektek szemet az Isten, csak azt szeretném tudni! - mondja valaki. - Itt vagytok, és nézitek, hogy fut ki a tej... Reggel van. Az idő szalad a mise felé. Első harangszóra azt mondják az asszonyok: -Jézus Mária! Apátok még mindig a csizmáját pucolja? Eredj az útból, Jóska, mert a mai szent ünnepen pofon váglak. - Felvehetem az új kalapom? - Fel, csak menj már ki a konyhából. Második harangszóra azt mondja a kisebbik lány: - Elszakadt a gyöngyöm... És szedegeti a szétszaladt "gyöngy"-szemeket. Az asszony az ebédet készíti elő, félig fel van már öltözve, és úgy fogja a főzőkanalat, mintha ölni akarna vele. - Krisztusa ne legyen annak a büdös gyöngynek! Szólj a Marinak! - Mari nem ér rá. - Szólj öreganyádnak. - Öreganyám nem látja a cérnát befűzni... De azért harmadik harangszóra már mindenki kész, a gyerekek már a templomban vannak, az anyák most érnek oda, s a tűzhely mellett csak egy-egy öregasszony ül okulával a szemén, vastag imakönyvvel a kezében. A tűz pattanik néha, a lábasokban zümmög a víz, az udvarok csendes ragyogásban nyújtózkodnak, s a templomból kizsong az ének, mintha kézen fogva vezetné végig a falun az orgonaszó. A sátorban csend.

Az énekszó megsimogatja a fonnyadó leveleket, de azok aléltan őrzik a fehér asztalt s a két szál gyertyát, és halk sodródásukban, szomorú zizegésükben mintha suttogás bujkálna. "Szomjas vagyok..." A gyertyatartók csillognak, mert üvegből vannak. Belül valami fényes port fújt rájuk az üvegesmester, amiből ezüstös fényben csillognak. Az öregasszony így is mondta reggel a lányoknak: - Vegyétek el a gyertyatartókat. - Az ezüstöt? -Azt! Az üvegből készült ezüst gyertyatartók kevélyen állnak az árnyékban, és csillognak, és unottan nézik a poros utcát, a kéziszőttes terítőt, a halvány nyárfagallyakat. A gyárat érzik maguk mögött, ahonnét elindultak, az olvasztókemencék pokoli tüzét, a világ sok csillogását, és azt hiszik, értük van minden. Előkelőnek akarnak látszani, pedig csak üresek és törékenyek. A gyertyák még alszanak. Az új gyertyát is megkurtították, hogy ne legyen hosszabb, mint a tavalyi, s az öregasszony otthon maradt, hogy kell időben meggyújthassa ket, ha megszólalnak a harangok, kiárad az utcára az ének, s a nevetések és sírások poros, falusi útján végiglépeget a koldusok testvére. Aki előtt porba hullanak minden királyok. A templomajtó nyitva, az oltár a tömjén lágy ködében úszik, a zászlókat kiemelték már tartóikból, s most indulásra készen rezdülnek meg, mintha kifelé vágynának a napsütésbe. A kóruson fogják már a harangköteleket, s a harangozás élvezettel vegyes tisztségét - Uram, bocsáss meg nekik! - enyhe verekedés előzte meg az orgona mögött. A dulakodás zajtalanul folyt le, de az egyik gyereknek vérzik az orra, a másiknak kabátján nincs egyetlen gomb se, a harmadik pedig fél lábon, de dühös kitartással fogja a legkisebb harang kötelét. A levegőben tartott lábra rálépett valaki, de mozog, így a sérülés csak átmeneti jellegű. A harangozók mögött állnak a pótharangozók, szerényen, mint ahogy az póttagokhoz egyáltalában illik. Az orgona már elhallgatott, az iskolás gyerekek már indulnak kifelé, megmozdult a lányok színes karélya, felállnak a fekete padsorok, felzendül újra az ének, s a zászlók meghajolnak a templomajtóban; selymük lobogására rászáll a nap, s a toronyban ujjongva zendül meg a harangszó. Ekkor gyújtja meg Petiné a gyertyákat. Az sátruk ugyan az utolsó, de ma takarékoskodni nem lehet, s a gyertyák sápadt fénye tűnődve lobog a terítő felett. Az öregasszony bement a házba, s amikor üres lett a sátor, az új gyertya is kinyújtotta lángját és körülnézett a sátorban. - Ünnep van - bólintott a másik felé szerényen, de azzal a tudással, ami olyan régi, mint maga a tűz. - Ünnep - libbent meg a másik, és fényük összefogódzott, és egyek lettek, mint minden tűz a világon.

- Mi is tudjuk, hogy ünnep van - csillant meg az egyik gyertyatartó -, de azért ne folyassátok ránk a viaszt, mert mi tiszták vagyunk és belül ezüst. A kis lángok némán lobogtak, és mindent láttak. - Igen, ezüst - mondták, és hallgatták a harangszót s a harangok zúgása alatt a haldokló nyárfagallyak sírását. - Szomjasak vagyunk! - suttogták. - Éget a nap, és mi meghalunk. - Igen - bólintottak a lángok -, meghalunk és újraéledünk. Elégünk, és valahol újra fellobbanunk. Örök halál nincs. Ekkor egy szőrös, nagy légy zúgott be a sátorba. A patak mellől jött, hol egy döglött békán lakmározott. Hullaszagot hozott, és lábain ragadós papucs volt. - Jaj, csak rám ne szálljon! - ijedt meg az egyik gyertyatartó. - Jaj!... A légy kanyarodott egyet, s odaszállt, ahol a gyertyatartó legszebben csillogott. - Odaszállok, ahová akarok - zümmögte tele szájjal, és lábait kezdte tisztogatni. - Féreg - imbolygott a kis láng. - Hát te mi vagy? - szuszogott a légy. - Egy kis szél és véged, elolvadsz és véged. Örök halál nincs? Láttad volna csak azt a kövér békát! Tegnap még brekegett, és ma beleraktam a pondróimat. -Féreg és ostoba... - Neked repülök, és vége az okosságodnak. -Elpusztulsz. -Ne törődj vele. Előbb pusztulsz te el, de könnyű neked, mert úgyis feltámadsz, én meg visszamegyek a békámhoz. Azzal zúgva nekirepült a gyertyának. A kis láng sercegve felcsapott, s a légy égetten hullott a földre. Fetrengett maga körül, aztán elnyújtózkodott. - Vége - suttogták a levelek -, vége! Talán örökre. - Örökre - nyúlt magasra a két láng -, mert abban hitt... A sátor előtt egy-egy fecske nyilallt el. -Jönnek már, jönnek! - kiáltották. A nyárfagallyak kicsit megnyugodtak, mintha enyhülést ígértek volna a fecskék, de azért visszakívánkoztak a mezők szegélyére, a végtelen országútra, hol szabadon járt a szél, s a forró napok után nagyot ittak az éjszaka hűvösségéből. - Nem látjuk többé anyánkat, a fát, nem látjuk a mezőket, robogó kocsikat, és nem kel fel már nekünk a nap. Jövőre talán fészket rakott volna ránk a sárgarigó vagy a vércse, de mi már nem ringatjuk a fiatalokat. Elmúlunk... - Árnyékot adtunk fáradt embereknek, alattunk ebédeltek az aratók, és mi susogtunk álmot a vándorlegényeknek, akik ott aludtak az árokparton. Mi intettünk először a hazatérőknek, és bennünket látott utoljára a búcsúzók szeme, akik talán soha vissza nem jönnek. - Ma is látnak bennünket és mégis elmúlunk.

- Mi mutattuk a szelet, s árnyékunk megmondta az időt az embereknek. Hangyák jártak rajtunk, s odúnkban a cinke lakott fiaival. És mégis elmúlunk... -Jönnek már, jönnek! - csivitelték a fecskék, és felszárnyaltak az ég felé. - Jönnek, már jönnek! csiripelték a verebek, akik abból éltek, amit mások mondtak, és nagyképűen felfújták magukat, mint akik fontos személyiségek ezen a napon. Az öregasszony benézett a sátorba, hogy rendben van-e minden, és úgy érezte, a sátorban már ünnep van, mert ünnep volt a szívében, és ünnep a gyertyák tüzes dárdájában. A kis lángok mozdulatlanra húzták ki magukat, mintha kovácsolva lettek volna, a levelek elhallgattak, mert a sátrat már körülfogta az ének, a lobogó zászlók, és a kék ég kupolája alatt összefonódva, szétválva, szemek és szívek ablakát verve zúgott a harangszó. S a lángok láttak! Látták a gyerekek együgy botorkálását, tiszta szemükben a csodálkozást, látták a léptek keménységét vagy elesettségét, a fiatalság lüktető szívét s az öregek ráncos arcát; látták az elmúlt napokat, a panaszt, a reményt, a szerelmet, a bánatot; ruhákat és imakönyveket, zászlókat és pántlikákat. És látták a vágyat az ima betűibe s a hit szárnyába kapaszkodva, és tudták, hogy az emberek emberi kicsinyességéért nem haragszik az, Aki semmiért sem haragszik. Lám, az öreg Balog a fiát kívánja, aki kint bolyong valahol a világban, a mesternek még éneklés közben is eszébe jut a lánya, aki az idén érettségizik; Deli Jóska pénzre gondol, hogy lovat vehessen, az öreg Banádi esőt kér, mert a szénáját már behordta, Szabadi Gábor szép időt, mert a szénája még kint van. Banádi Ferkó Annára gondol, mint ahogy Karsai András Magdára, s ez helyénvaló, mert szeretik egymást. Egy kis gyereknek új irka villanik meg a szemén, s egy öregaszszonynak díszes szemfedő - a pénz félre van már téve -, amely alatt nyugodt lesz az álom, és megpihennek végre fáradt tagjai. Mindent láttak a kis lángok. Azt is, amint szétnyílt az emberek sora, és körülállták az Urat, aki egyedülvaló. Ekkor zúgtak legjobban a harangok, mögöttük mégis végtelen lett a csend; a térdek földet érintettek, a szívek Jóságot, a nap ragyogása megreszketett, mintha sóhajtott volna a föld; aranylani kezdett a por, élettel duzzadni a sátor sok holt levele, és ekkor a gyertyák lángjai is meghajoltak, és becsukták fényes szemüket. Aztán kizúdult a harangszó a rétek és erdők világába, áldva, zengve, kérve, mintha Valakit kísért volna. A pitvarokon falnak dőlve alszik a csend. Az ajtófélfákon legyek melegszenek, és kanyarodnak néha egyet nyári jókedvükben, bár a konyhaajtón lepedő lóg, ami elzárja az utat a lakomától. Pedig a lepedő mellett olyan illatok szivárognak ki, hogy a legyek izgatottan pödörgetik lábukat, és élesre tisztogatják szívóikat. Hiszen a lepedő függöny mellett be lehetne éppen repülni, de odabent homály van. Majdnem sötét, ami veszedelmes, s a legyek napimádó rajongásukban sehogy sem értik az embereket. A konyhában csend. A kemence füstös szája tátva gondol a hajnali tűzre és piruló kenyerekre. A fakanalak ernyedten lógnak a tartóban, mint az akasztott ember, a fazekak csíp re tett fél kézzel várják a vizet, hogy mérgesen kisustoroghassák magukat, s a pemet bozontos feje úgy támaszkodik a falhoz, mint egy rosszlány, akit hajnalban rendőrök ugrasztottak ki az ágyból, hogy feleljen meggyilkolt barátjáról. Az edények szárazak már, a falon csillognak a festett tányérok, a tűzhely hamuja alatt álmosan hunyorog a parázs, és kint ünnepi álmát álmodja a nyár. A szobában csend. Az öregasszony ágyán bóbiskol, ünnepi ruhája a széken, ahogy megjött a litániáról, a lányok az ablakot nézik, s öltözködni szeretnének, mert az ablak alatt lassan ellépeget a délután. Lehet, hogy Ferkóék kicsit korábban jönnek... Ferkóék azonban nem jönnek korábban. Az öregek ebéd utáni poharazásban vannak, s a fiatalok a lovakat nézik. Nézik a fenét! Ezzel jöttek ki ugyan, de csak ülnek a zabosládán, és várják, hogy teljen az idő, és várják, hogy mit határoznak odabent az öregek. Bandi ebéd alatt elszólta magát egy kicsit, s most tudják, hogy odabent komolyra fordult a dolog. Ferkó anyja már nem él, Karsai meg csak úgy magában jött át fiával, így tisztán az apákon múlik a dolog. Amikor András kibökte, hogy ők bizony korcsmába nem mennek, az öreg Karsai jól megnézte fiát, aki eddig a korcsmát igen kellemes intézménynek tartotta. - Nem-e? - Nem - mondta Bandi -, annak is véginek kell egyszer lenni. Ferkónak még a talpa is bizsergett, mert tudta, hogy a gyalogút váratlanul beleszakadt az országútba. - De azért csak nem ültök itthon? - Nem hát. - Tán csak nem várnak benneteket valahol? -Talán várnak is... - nevetett Bandi, de a füle elvörösödött, mint aki nekiugrott a gátnak, hát akkor szakadjon az a gát. - Hát mink is jártunk a lányokhoz - mondta az öreg Karsai. - Persze, édesapám is járt édesanyámhoz, aztán el is vette.

A szivarok füstje szép egyenesen szállt a levegőbe, mert nem mozdult senki, s a kérges, nehéz kezek ott pihentek az asztalon. -El. -Meg az én édesanyámat is, Isten nyugosztalja - mondta Ferkó és apjára nézett. - Igaz. - Hát akkor most mi kimegyünk, és megnézzük a lovakat. És most "nézik" a lovakat. Nézik a gerendára rakott fecskefészket, a falnak támasztott vasvillát, a kisborjú szelíd, fiatal szemét, a pókhálós ablakot, a lucernát a saroglyában, a fej széket, az ajtó hasadékán benyilazó napsugarat, csak éppen a lovakat nem nézik, mert már látták őket eleget, hát mit nézzenek rajtuk. -Ezt hát kiköpted! - mondja Ferkó, aki óvatosabb, bár nincs neheztelés a hangjában. -Baj? - Nem baj. Egyszer keresztül kell ugrani, hát mit tanakodjunk az innenső parton. -Nahát. - Mit gondolsz? - Majd megmondják odabent. Odabent már csendben vannak az öregek. Amikor a két legény kiment, sokáig hallgattak. - Hát hiszen tudtunk róla - mondta végül Banádi -, csak kicsit hirtelen gyütt. - Az én fiam ilyen. Ilyen voltam én is. Te jobban ismered a lányokat. Mit tudsz róluk? - Csak jót. Ellenségük se mondhat mást. Jófajta népek. Mást nem tudok róluk. - Aztán fene mutatósak - mosolyog Karsai -, jó szeme van ennek a két bitangnak. - Tizennyolc hold föld - folytatja Banádi. -Meg egy öregasszony. Ketten majd csak bírnak vele... - Feleséged? -Tudod, hogy van az, ahun csak egy gyerek van. Ha a Bandi az ördögök öreganyját hozná, az is a legszebb lenne. Különben is tudja. -Hátakkor? - Te vagy a gazda, hát tőccs, ha nem sajnálod! És most hallgatnak. Komolyan, megelégedetten hallgatnak. Amikor a legények bejönnek, nem kínálják ket borral, csak éppen hogy rájuk néznek. - Tik most elmentek? - Elmennénk. - Hát csak eredjetek. De amikor bezárul az ajtó, utánuk mosolyognak. - Szép lányok, szép lányok azok a Peti lányok, de ezek se utolsók. És összekoccintják a poharakat. Száll a füst, és szétszaladnak a gondolatok.

- Eljár az idő. -El. A régi lakodalomra, az elporló és újranövő életre gondolnak. Elmúlt napokra és emberekre. Sok munkára és kevés pihenésre. - Emlékszel? - Emlékszem. - Én húshagyóra gondolnám - mondja Banádi -, aztán itt nálunk. Közös öröm, közös költség. Egyszerre. Szép lenne az, még beszélnének is róla. Karsai elmosolyodik. -Hát ha elférnénk? Fogy a szivar, fogy a bor, és elfogy lassan a délután is. Elfogy az egész faluban. A gémeskút árnyéka már a szomszédban jár, a tyúkok el rejöttek a kertből, és fél szemmel az eperfára pislognak, mint a fáradt ember az ágyra. A kertekben erősen illatozik a kapor, s egy-egy méh sietve bújja a virágokat, hogy idejébe otthon legyen. A szobában jó szagú csend, jó volt azt a szappant megvenni - gondolja az öregasszony, de nem fogy a bor, s a szó is olyan tétován esik, mert arról úgysem lehet beszélni, amiről kellene. - Nem mentek el táncolni? - Nem - mondják egyszerre négyen is. - Hát akkor egyetek legalább. A lányok sütötték, igaz, jobb is lehetne. Erre muszáj venni, immáron nyolcadszor. - Töltsetek, lányok. Ettek-ittak, aztán csak újra odakovászosodott a hallgatás. Valaki eldobogott az ablak alatt. - A Sánta Kis Miska - mondta Magda, és arra gondolt, öreganyjuk elmehetne már a disznókat megetetni. Összenézett a két lány, és ijedten gondoltak a múló időre; az öregasszonyt meg mintha odaszögezték volna. Hiszen kimehetnének a kertbe is, mégis jobban együtt lehetnének, de azt előbb kellett volna kezdeni. - Elmúlik ez a szép ünnep is - sóhajt az öregasszony. - Kocsival vagytok? - Kocsival - mondja Bandi, és a fogát tudná csikorgatni, ha arra gondol, hogy apja nem mondott se bű-t, se bá-t, és most még panaszkodni se lehet. Ahhoz meg nincs elég sötét, hogy Magda kezét megfoghatná... - Kocsival. Hevertek a lovak egész héten. - Mink már behordtuk a lucernát. Bandi úgy néz Ferkóra, mintha megsértette volna.

"A mennykő ott vágja meg a lucernátokat, ahol van! - gondolja. -Te még tudsz a lucernáról beszélni?" Aztán Magdára néz. A lány nagy kék szeme puhán simogatja a legényt, és Bandi megbékél egy pillanatra. Csak egy kicsit sötétebb lenne... Ekkor megpattanik a kapu. Ki jöhet? - keserednek el a fiatalok. Dobog már a pitvar, az öregasszony kinéz, és ijedt csodálkozással mondja a két legénynek: - Apátok. Csak ülnek. - Szabad. Erre nem számított senki. A lányok arcából elfutott a vér, a legényekében meg mintha túl sok lenne. S lám, az apák már paroláznak Vera nénivel. - Helet az öregeknek - mondja Karsai vidáman, ami azonban szigorú felszólítás, hogy egyedül akarnak maradni. S a fiatalok valami rájuk zuhant kábulatban kibotorkálnak a szobából. Megnyílott az ég. A kertben már kora alkonyat van. Annáék mindjobban előremennek. Magdáék pedig mindjobban lemaradnak. Beszélni pedig nincs miről. A boldogság szétterült, mint a tó tükre, és csak nézik magukat benne. -Tudtátok? - Nem tudtuk - mondja Bandi. - Csak úgy maguktól? - Az én apám ilyen. De jó, hogy ilyen. -Jó. -Én ugyan megmondtam, hogy ide gyüvünk, meg azt is, hogy édesapám is járt édesanyámhoz... -Hogy merted? És Magda keze a legényébe téved. A kert vége azonban közel van. Ott megállnak, és az udvarra néznek, az ajtóra, amely majd megnyílik, és be kell menni. Jaj! Az ajtóból az öreg Banádi int. - Na, gyertek. Most nagyon hosszú a kert, s a cipőkben ólom van. A fák némán állnak, s a tető minden zsindelye külön látszik. Az utcán megy valaki, a szomszéd házon egy macska lépeget. - Na, gyertek, hát én biztassalak benneteket? A szobában homály, az ablaknál az öregasszony sír öreges suttogással. Az asztalnál Karsai áll darabos méltósággal. A lányok feje meghajlik. -Gyerekeim!...

Itt nem pattognak a padok, nem beszélgetnek a képek. Nem dobog a padlás, nem zörren a kilincs, mint ahol emberek laknak. Az ablakok itt befelé néznek, a falak boltívbe borulnak, a padló kő, és a tűzhelyen a világ kezdetétől lobog a láng. Itt a padok nem pihenésre valók, s a zászlók nem harcra lobognak. A lépcsők a végtelenbe emelkednek, útjául élőknek és holtaknak; a padló kő, a korlát vas, itt nem lehet parancsolni, csak kérni, mert itt az Isten lakik. Visszhangos csend. A szentek összeszedték már a délelőtti imádságokat, kívánságokat, vágyakat és kéréseket, s most csak állnak, és saját pártfogoltjaik sorsán gondolkoznak. Bizony, némelyik még a homlokát is ráncolja, csak a Szűzanya derűs, s az anyák végtelen türelmével nézi az innenső világot, pedig ő szenvedett legtöbbet, neki van a legtöbb elesettje, de hiszen tudja, mi az a földön anyának lenni, s nem fárad el soha. Valaki jár a templomban? A léptek úgy csoszognak, mint a suttogás, hiszen mezítláb van az öregasszony. Reszkető kezében gyújtó villan, lángra kap a fehér gyertyaszál, s odaáll a Szűzanya lábához. Az öregasszony térdre hull. - Mária... Szent anyám... édes, égi szent anyánk - motyogja, aztán tele lesz a szája néma, boldog sírással, s könnyei odahullanak a kőpadlóra. A gyertya áhítattal lobog. Most látja csak, hova került. Reszkető révülettel hajol meg az örökmécses felé, aztán felnéz Máriára, le a földön kuporgóra, aztán a kis láng alázatosan a szent asszony szemébe néz. "Istennek szent anyja - lobogja -, látod, ez itt a földön a lábad porát csókolja, téged szeret, de imádkozni nem tud... hadd mondjam hát én el helyette." 

(Részlet Fekete István: Tíz szál gyertya c. könyvéből)


Ez most nem egy igazi gasztrobejegyzés, de azért - ha figyelmesen olvastátok, mégiscsak ott száll a levegőben a sült hús, az ünnepi kalács, a mákoskifli, a rétes és a júniusi kert kaporillatú csendje...

És egy régi recept:
Úrnapi rakott szűzpecsenye

A nyár dícsérete

Az erdő szélétől nem messze egy nagy, csonka fa állt, talán tölgyfa volt valamikor, amelynek három-négy méteres csonkja állt csak, egyetlen ág nélkül. A fát talán villám vágta agyon, s ahogy eltörött, kb. három-négy méter magasan, nagy és mély odú látszott benne.
- Ilyenben költenek a nagy erdei fülesbaglyok - mondtam Bélának, aki azonnal megnyalta a szája szélét, mint mindig, ha valami érdekes vagy alig hihető dolgot hallott.
- Megnézhetem, ha gondolod - mondta Béla -, ámbár ebbe beleesik az eső, hát nem bolond az a bagoly ilyen helyen költeni...
Megjegyzem, a fa talán egy méter átmérőjű és három;négy méter magas lehetett, és egyetlen ág sem volt rajta.
- Nyugodt lehetsz, ha én mondom - intettem fölényesen, abban a hitben, hogy a fa valóban megmászhatatlan. Csalódtam! Béla levetette a kabátját...
- Ne bolondozz! - féltettem ornitológiai nimbuszom, mert abban ugyan nem kételkedtem, hogy Béla - akár egy gorilla felmászik, de abban igenis kételkedtem, hogy az odúban egy-két belehullott falevélen és esetleg hangyákon kívül van valami. Tévedtem...
Béla barátom szuszogva, rettentő erőlködéssel bár, de mászott felfelé, és én az üres odúért már éppen mentegetni akartam magam, amikor erősen verejtékező barátom - lepislogva a mély odúba - ragyogó pofával megszólalt:
- Nyertél, Bőrharisnya!
- Ne viccelj, Béla! Nem szeretem...
- Nyertél, Bőrharisnya! Sajnos nem osztozkodhatunk ...
- Mért?
- Mert csak egy van benne, de egészen anyányi... Bemenjek érte?
- Hát... - vonogattam a vállam, mert a kisbaglyot ugyan szerettem volna, de féltettem barátom, hogy ha leereszkedik az odú fenekére, nem tud kijönni.
Béla erre megvakarta a feje búbját, de aztán eltűnt a vén fa belsejében.
Mi a ménkűt csinálok, ha Béla nem tud kijönni ? - rémüldöztem magamban pár percig, de aztán két kapaszkodó kéz látszott az odú peremén... később egy erőlködéstől vörös, torzonborz fej...
Nem hozza - gondoltam, meglátva a két kapaszkodó, üres kezet. - Nem is bánom. Talán nem is tudtam volna felnevelni... és a bagoly olyan ritka és hasznos madár...
Béla mosolygott, amikor felhúzta magát az odú peremére, és a verejték folyt le az arcán, de - mosolygott.
- Itt van! - mutatott valami nagy gömbölyűségre, ami az inge alatt s a nadrágszíj felett lötyögött. - Itt van, de sietek le, mert nagyon karmolja a hasamat...
Kicsit később már a vállamra állt... aztán tartottam a derekát, s végül csendesen leeresztettem a földre.
Béláról folyt a víz, és inge alól kihúzta a majdnem anyányi erdei fülesbaglyot.
- Béla! - kiáltottam. - Az enyém?
- Hát persze... én nem is tudnám felnevelni, meg aztán sajnálnám is az anyját...
Ezen egy kicsit elgondolkodtam, a kisbagoly pedig csak pislogott, és én is gondolkoztam, de csak rövid ideig, aztán: kabát le, ing le! - vezényeltem magamnak.
Az inget szétterítettem a földön, a kisbaglyot - amelyik nem is volt olyan kicsi - beleültettem az ing közepébe, és négy sarkát összefogva, olyan kényelmes bugyorban ült madaram, hogy egy száll tolla nem törhetett vagy borzolódhatott.
- Mit csinálsz vele? - kérdezte Béla.
- Felnevelem.
- Szép lesz! - vélekedett Béla, de én elgondolkodtam. Jó, jó, felnevelem. És aztán? Van ugyan egy régi kalickánk, ami nem nagy... és aztán? Aztán mit csinálok vele? Nézem?
Megtanítom valamire...
Fütyülni? kajánkodott az a belső Énem. Talán az a bukott valaki, aki sose tett mást, mint kritizált, és ostoba kérdéseket adott fel, amire ő sem tudott volna válaszolni...
Megszelídül, és szabadon eresztem a lakásban.
Húgaid nagyon örülnek majd neki... és anyád is! Az asztalon és székeken... a díványon és „jó atyád" íróasztalán is otthagyja jókora névjegyeit ...
Nagymama Pesten van... kieresztem a kisszobában is...
És nézegetitek egymást?
Béla csak lépegetett mellettem szótlanul, és én jobban szerettem, ha Béla kérdez, és nem az a Valaki, aki bennem van, de nem én vagyok, és egyebet sem tud, csak gáncsolni, kellemetlenségeket jósolni, kéjjel ijesztgetni, s ha megijedtem, vagy röhögött rajtam, vagy egyszerűen nagyszájú, gyáva kutyának nevezett.
Barátaimtól nem akartam megkérdezni, hogy nekik van-e ilyen valakijük, mert talán kinevettek volna, talán nem értettek volna meg, vagy talán letagadták volna.
Ballagtunk tehát szótlanul. A bagoly ült a bugyorban mozdulatlanul, és én legszívesebben visszafordultam volna vele, és visszaeresztettem volna az anyjához. De nem tehettem meg Béla miatt, de magam miatt sem, mert ez a szándékom erőtlen volt, és felötlött bennem az a kérdés is: nem küldhetném-e fel az Állatkertnek?
Ott talán nem lesz rab? - kotyogott megint bele az Illető; ezután már csak annak fogom nevezni, mert eddig is volt ugyan, de mint egy másvalakiről, csak most vettem véglegesen tudomást. Másvalakiről vagy talán egy másik Magamról? Ez írás közben úgyis kiderül. Csak az a furcsa, hogy néha napokig, sőt egy-két hétig is hallgat, én már meg is feledkezem róla, amikor megint csak felbukkan tolakodóan, sőt parancsolni vágyón. És néha parancsol is!
Nem beszéltünk az úton, így elég unalmas volt hazafelé. Ebben az időben még nem volt gyümölcs a fákon, a szőlő is alig virágzott el, tehát ilyen vágyak sem izgattak bennünket; engem egyre a bagoly jövendő sorsa foglalkoztatott, míg Béla szótlanul poroszkált mellettem, mintha megérezte volna a bagollyal vajúdó gondolataimat.
Házunk előtt elbúcsúztunk.
- Ma már nem jövök át - mondta Béla -, fát vágok a mamának.
Én pedig lehetőleg csendesen mentem be kis szobámba. Apám nem volt még otthon, a lányok a konyhában zajongtak, mert a nagy konyhaasztalon szétrakták a babaruhákat, és édesanyát nem zavarták, aki a hálóban horgolt vagy kötött.
A kisbaglyot azután betettem alul az éjjeliszekrénybe, én pedig felszaladtam a padlásra, ahol volt egy üres kalicka. A kalickát elődünk hagyta a padláson, mert erősen rozoga volt már, de elég nagy a bagoly számára. A kisbagoly minden ellenkezés nélkül ment a kalicka legtávolabbi sarkába, és lehunyta szemét.
Úgy gondoltam, ma már nem adok neki enni, és holnap, ha éhes lesz, jobban, hamarabb hozzányúl a nyers húshoz, amit majd hozok neki.
Az anyja félig megemésztett eledellel a begyéből táplálja - szólalt meg bennem az Illető -, nem tudja ez még a nyers húst megemészteni. De nem is nyúl érte... inkább éhen pusztul... Ezt tudhattad volna, mielőtt hazahoztad... Talán tudtad is... akkor meg minek hoztad haza?
Az Illetőnek nem akartam sem göllei, sem kaposvári gorombaságot mondani, mert - furcsa, de így van - az Illető sem ment egy kis gorombaságért a szomszédba, és ezen a téren tudott mindent, amit én tudtam, akár a göllei, akár a kaposi tájszólások szótáráról volt szó...
Ezenkívül úgy éreztem, ezt becsületesen beismerem, hogy az Illetőnek - nevezzük őt jobbik vagy rosszabb Énemnek - mindig legalább annyira igaza volt, mint nekem. Néha nem is haragudtam rá, mert azt mondta ki, amit én gondoltam; néha azonban meg tudtam volna ölni, ilyenkor arra gondoltam: nem lenne ez öngyilkosság? Zavaros állapot volt ez nagyon, bár néha egészen jól elbeszélgettünk egymással.
Mivel azonban az ablakot túl világosnak gondoltam, a kalickát kissé letakartam, amiért később az Illető meg is dicsért, mert beleskelve örömmel láttam, hogy a szép madár elaludt.
Apám késő este jött haza, és úgy éreztem, okosabb, ha elmondom a kisbagoly történetét, azzal a változtatással persze, hogy a bagoly valószínűleg kiesett a fészekből, és úgyis elpusztult volna...
- Volt ott a közelben nagyobb odú vagy olyan öreg fa, aminek széles elágazása közt elfért volna egy fészek? - kérdezte apám.
- Nem volt, de volt egy nagyon öreg facsonk, ami belül üres lehetett.
- Akkor ott van a fészek, ámbár a bagolynak nincs olyan fészke, mint, mondjuk, a cinkének, rigónak vagy vércsének van, ezért költ a templom padláson, toronyban, sziklaüregben vagy vastag fa odvában, ahol tulajdonképpen nincs is fészek. Pár vékony, száraz gally, kevés toll össze vissza, kistányér nagyságban. Oda tojik, és a fiókákat - a nagyobb baglyoknál egy vagy kettő legtöbbször - ott is költi ki. Kár volt a baglyot hazahozni, mert itt csak kínlódik és elpusztul - tette még hozzá -, ezt tudhattad volna. Legokosabb, ha visszaviszed, és otthagyod a földön, a fészek körül. Az anyja majd hazaviszi.
- Megpróbálnám felnevelni... hiszen elég nagy már...
- Mutasd!
Bementünk hát a kisszobába, s a kalickáról levettem a takarót.
- Erdei fülesbagoly. Szép és töretlen a tolla is... De felnevelni? Alig hiszem...
- Gusztiéknál kapnék húst. (Guszti is barátom volt, és apjának nagy hentesüzlete.)
- Nem elég. Csont és toll is kell neki az emésztéshez... Hát... - És apám intett, mint aki nem akarja kedvem rontani, de más dolga is van, mint az én bagolyügyem. Azzal otthagyott.
Én pedig tele voltam jó szándékkal, kétkedéssel, az öreg bagoly fájdalmas, nagy hiányérzetével, hogy hova lett a fia, és akkor este nagyon keservesen aludtam el. S amikor végre elaludtam, tele voltam reménnyel, hogy a kisbaglyot mégis felnevelem, és tele voltam kétkedéssel, hogy nem tudom felnevelni, és ott pusztul el szemem láttára abban a ronda rozsdás kalickában.
Az ablakot nyitva hagytam, a lámpát eloltottam. (Akkor még nem volt villany a házunkban.) És álmodtam összevissza mindenről, csak éppen a kisbagolyról nem. 
Később - nem tudom én, hány óra lehetett - mintha gyermeksírásra ébredtem volna fel. Hideg borzongás futkosott a hátamon és a hónom alatt, mert az a nyöszörgés szólt tovább, megszakítva és újrakezdve, mert - végre megértettem - a kisbagoly sírt, hívogató, segélykérő, halk nyöszörgéssel a nyitott ablakban, abban a rozsdás kalickában.
Nem! - kiáltott bennem a bocsánatkérés, a Jó és a Szeretet. - Nem! A kisbagolynak nem szabad meghalni! Mennyi idő lehet? Meggyújtottam a gyertyát.
Az óra négy órát mutatott, és túl az ablakon, a keleti égen mintha megrebbent volna már a virradat.
És öltözködtem kapkodva, és elszakadt a cipőfűzőm, és káromkodtam, mint az öregbéres Göllében. Aztán szégyelltem magam, mintha most ezt azonnal, de rögtön meg kellene gyónni, mert ha nem, hát a kisbaglyot nem tudom visszaadni az anyjának.
Az utcák vályújában még sötét volt, de fent a felhők mintha lassan mozogtak volna észak felé. A katonakórház parkjában csekcsekelt egy feketerigó, valahol egy vonat jött vagy ment, ezt nem lehetett pontosan tudni, de a sorompó már nyitva volt, és a Béla király utcából hamarosan befordultam a szőlők közé, amely útba, amely a Szentpáli-erdőbe vezetett. Itt újra majdnem teljesen sötét volt még, és amennyire láthattam, az ég ismét teljesen beborult. Nem tudom, mennyi idő lehetett, amikor az erdő alá értem, de a szemerkélő eső elállt, s itt már lassítottam eszeveszett rohanásomat, mert az a csonka, öreg fa nem volt ugyan messze az erdő szélétől, de jóval beljebb, a szétszórt nagy bokrok között, a dombhajlásban.
Aztán odaértem.
Itt már csendesen jártam a gyalogúton, ami ázott is volt egy kicsit, és az öreg, csonka fától tíz-tizenöt lépésre, egy másik nagy fa tövében kieresztettem a kisbaglyot.
Először nem akart kimenni. Rám nézett, és nem a nyitott ajtóra.
- Eredj ki, szamár! - mérgelődtem, és megbillentettem a kalickát, hogy arra dőljön, amerre az ajtó van. - Na látod! - örültem, mert kis rabom kibújt az ajtón, egy másik nagy fa tövének vetette hátát, fújt, és nagyon ellenségesen nézett rám. - Jó, jó - mondtam -, igazad van, ha haragszol, de ha a mamád eljön érted, talán én boldogabb leszek, mint te. 
És a kisbaglyot otthagyva, majdnem szaladtam tíz lépést, ahol már sűrű bokrok voltak, ahonnét elbújva talán láthatom az eseményeket, ha ugyan egyáltalán lesznek események...
Beülve a sűrű bokrok közé, jól odaláttam kis rabomra, akit szabaddá tettem, bár - hátát nekivetve a vén fának - olyan csodálatosan bele süllyedt a vén tölgy rücskös oldalába, hogy újra és újra meg kellett keresnem. De eltűntem én is a bokrok között, hogy engem is nagyon kellett volna keresni.
Szent Hubert! - fohászkodtam. - Vadászok és vadak védőszentje, kérlek, igazítsd el ennek a kis szamárnak a dolgát, igazítsd el ennek a nagy szamárnak is a dolgát, hogy mind a ketten megnyugodjunk, nem is beszélve az anyáról, aki a fene tudja, hol kujtorog az erdőben, vagy már
alszik abban a mély odúban, ahonnét Béla, illetve Kondoray Béla I. osztályú gyorsvonati főmozdonyvezető fia az én ostoba és becstelen tanácsomra elrabolt...
Egyelőre azonban nem történt semmi.
A kisbagoly fája talán tíz lépésre lehetett attól a csonktól, amelynek odvában szegény kis rabom született, de ha az anya nem jön. egyedül még vissza sem tudom tenni a fészekbe.
Közben megint megeredt az eső, ez engem elkeserített. Persze nem magamért, bár nekem sem volt melegem, hanem ha a kisbagoly elázik, esetleg nem kell az anyjának, vagy agyon is hűtheti magát.
Az eső azonban - hála isten!, sóhajtottam - elállt, de jött az erdőőr, mégpedig kutyával. Most már aztán nem is tudtam, melyik szenthez folyamodjak védelemért, részint a magam, részint pedig kisbaglyom számára. Ha a kutya szimatot kap a kisbagolytól: vége van; és ha szimatot kap tőlem, és felfedez, hajnalok hajnalán a bokrok között bujkálva, én kapok - nem ugyan szimatot, de egy-két olyan nyaklevest, hogy...
De Szent Hubert résen volt, mert tudta, hogy nem járok tilosban.
Az öreg erdőőr éppen csak nem horkolt menet közben - bár a pipa füstölgött a szájában -és a vén vizsla nagy fülei olyan bánatosan lógtak, mintha két barna rongydarab lógott volna pofája két oldalán.
És mentek, mendegéltek, mint a mesében Jancsi és Juliska, és szépen eltűntek balról a fák között és túl a kis dombhajláson. Közben valami furcsa hangot is hallottam, amiről nem tudtam, micsoda, de annyira el voltam foglalva az erdőőr és a kutya távozásával, hogy csak most figyeltem fel rá, amikor ismét visszafordultam a kisbagoly felé - ami nem is volt olyan kicsi, hiszen majdnem galamb nagyságú volt, de úgy összeolvadt a vén fa sötétbarna kérgével s a sok lehullott falevéllel, hogy alig lehetett megtalálni, sőt - egyáltalán nem lehetett megtalálni! Elment volna? És ha elment, hova mehetett, hiszen a mozgására csak odanéztem volna...
S ekkor újra az a furcsa hang, s ekkor megláttam a kisbaglyot, amint a vastag avarban totyogott pár lépést a csonka, vastag fa felé, de aztán megállt, és megint megszólalt azon a különös sziszergő hangon, amivel a ragadozó madarak kisfiai - majdnem egyformán - enni kérnek.
Nem is baj - gondoltam -, ha az a csavargó anyád ott van valahol a környéken, csak meghallja... és esetleg, ha van szíve, csak segít rajtad valahogy...
És ekkor megdobbant a szívem boldog, nagy dobbanással, mert újra hallatszott az az előbbi hang, ami nem a kisbagoly hangja volt, és én végre felemeltem a fejem, s a letört, nagy fa odvának szélére néztem, ahol...
igen... ott ült az öreg bagoly, és totyogó kisfiát szólongatta; az visszasiránkozott, s ekkor világosodott meg, hogy az öreg bagoly jól lát engem, s csak azt várja, hogy menjek a fenébe, és a többi már az ő dolga.
Így volt.
A sűrű bokrok közt felmásztam a domb felé - alig maradt rajtam nadrág, de végül mégiscsak kiértem -, s amikor visszafordultam, az öreg bagoly már nem ült a csonk szélén, hanem a fiát etette a földön,- mert egy kis szünet után megint hallottam a kisbagoly rimánkodását, majd anyja valami furcsa válaszát.
Közben reggelre derült az ég és az erdő. A felhők elvékonyodtak, szétszóródtak, a nap ködös ágya egyetlen ragyogás lett, és csupa madárfütty lett az erdő visszhangos mélysége.
És tele lett fénnyel és ragyogással és valami puha jóval a szívem, de nem csordult ki, mert vittem magammal hazafelé. Otthon már reggelinél ült a család, és apám úgy nézett rám, amitől máskor megijedtem volna.
- És te?
- Visszavittem a kisbaglyot az anyjának. Úgy éreztem, hogy minél előbb vissza kell vinnem...
Apám arca megenyhült, de nézett, hogy folytassam.
És én elmondtam egészen részletesen, és befejeztem azzal, hogy úgy hagytam ott, hogy az anyja éppen etette. Hogy aztán tovább mit csinál vele, nem tudom.
- Nem hinném, hogy felviszi az odúba - magyarázta apám szeretettel, szinte vidáman. - Ha megetette, elcsalja valami nagyobb bokorhoz, amelynek ágai közel vannak a földhöz, és előtte ugrálva megmutatja, hogy kell egy-egy ággal mindig följebb ugrani. És a fióka követi, amíg csak teljes biztonságban nem érzi magát olyan vastag ágon, amin kényelmesen le is ülhet, tehát nem fárad el... Az anya aztán ott eteti még egy két napig, s akkor már repülni fog. Esetlenül persze, de a földre nem száll, és sűrűn megpihen. És egy hét múlva már a vadászattal is megpróbálkozik, de az anyja ez idő alatt is eteti. Aztán lassan elszakadnak a szálak, s a fióka másfél hónap múlva már saját számára vadászik, persze lehetőleg nem a szülők vadászterületén.
Csend volt az asztal felett, amikor apám felkelt.
- Kísérj ki - mondta, s én mentem vele a kapuig, ahol megállt, elő vette pénztárcáját, és egy ötkoronást nyomott a markomba. - Ezt az öreg bagoly küldi, s arra költöd, amire akarod.

Ezt a jelenetet sokáig őrizgettem gondolataim között, amíg csak emlékké
nem lett, hogy éljen, amíg én élek.

(Fekete István: Ballagó idő, részlet)

Ma kitakarítottam a kis teraszunkat. Ez örömet ad, jó ránézni. Felcipeltem az Ozora nevű rózsámat is a lépcső mellől, mert idén valahogy nem szereti a lenti helyét. Pedig tavaly tele volt virággal, esővizet, tápot is kap. Idén is jól indult, de azután csak elszáradtak a virágai, még mielőtt kinyíltak volna. Talán fent jobb helye lesz, kevesebb a tűző napfény. Én sem szeretem a nyári hőséget, nehezen bírom. Mintha a fejemen keresztül lecsapolnák összes energiámat, és csak nyamvadt mása vagyok ilyenkor magamnak. De szeretem a színes gyümölcsöket, a fanyar meggyet, ribizkét, az egrest, a málnát, az édes barackot, nem is szólva a dinnyéről...
És nagyon szeretem a kovászos uborkát is. Semmi nem hűsít úgy, mint annak a leve. Szóval vannak jó dolgok a nyárban. De azért ne főzzetek most! Inkább - ha tehetitek - olvassatok a fák hűs árnyában. A bográcsolás még ráér, az aszalótálcákat is elég lesz később előkészíteni, és a friss, kistökkel készült lecsó is kivárja a sorát. Elhozza a nyár azt is...

4 hetes rózsamacerátum (avagy fűszerolaj)

Május vége felé kezdtem készíteni illatos rózsasziromból macerátumot, vagyis olajos kivonatot. Ezt gondolhatnánk afféle olcsó és kiadós rózsaolaj utánzatnak, de méltánytalanok lennénk mind a macerátummal, mind a valódi rózsaolajjal szemben. Hiszen a kettő teljesen más dolog. A rózsaolaj (és a rózsavíz) természetesen lepárlással készül, méghozzá igen nagy mennyiségű rózsasziromból. A macerátum esetében pedig a kiválasztott olajba tesszük a rózsaszirmokat, és a nap segítségével nyerjük ki belőle az ízt és az illatot az olaj (és a magunk) számára.

A macerátumokat elsősorban a kézműves kozmetikumokban használják fel. De én semmi akadályát nem látom, hogy pl. a napon készült rózsakivonathoz vagy a fűszerolajokhoz hasonlóan használjuk a konyhában, ételeink elkészítéséhez is. Annál is inkább, mivel ez is egy fűszerolaj tulajdonképpen, ha nem is a szó hagyományos értelmében. Szerintem izgalmas salátaönteteket, olaj alapú mártásokat készíthetünk vele, és tehetjük süteménybe is, bár az utóbbinak erősebb (és édes) ízt ad a már említett rózsakivonat.

Ami a szirmokat borító olajat illeti, már írtam, hogy fontos a jó választás. A rózsa mellé nekem passzol a szőlőmag-, a barackmag- vagy a mandulaolaj, persze pénztárcától is függ. Az olaj kezdetben semleges vagy olajszagú, de ahogy múlnak a hetek (és jó esetben süt a nap), úgy veszi át a szirmok illatát. Most, 4 hét elteltével az olajnak határozottan erős, rózsaillata van, a színe viszont kevésbé változott, kicsit sötétebb.

Két üveggel is készítettem, az egyikbe 1 napig, a másikba két napig szárított szirmok kerültek. (Teljesen friss szirmokkal nem célszerű kísérletezni a nagyon magas nedvességtartalom miatt.) A két üveg küllemében jelentős az eltérés, és az első üveget (amibe a frissebb szirom került) gyakrabban kellett kitörölgetnem, hogy a lecsapódott párát eltávolítsam. De az olaj illata mindkettőben azonos (amennyire ez az orrunkkal megállapítható.) A képen az az üveg látszik, amibe a két napos, szikkadtabb szirmok kerültek.

4-6 hét elteltével a macerátumot átszűrjük, és a tiszta olajat hűvös, fénytől védett helyen tároljuk. Ha tovább szeretnénk gazdagítani az ízét, akkor tehetünk bele kettévágott vaníliarudat, vagy fahéjat, esetleg más (lehetőleg szárított) fűszereket. Ezeket az olajhoz adhatjuk már a folyamat elején (vagyis a szirmokkal együtt), de beletehetjük a már átszűrt olajba is. A lehetőségeink határtalanok, viszont kell hozzá jó minőségű olaj, és néhány maréknyi erős illatú, nem permetezett rózsaszirom (legjobb a damaszkuszi, de mást is használhatunk.)
Azt is megtehetjük, hogy a 4-6 hét elteltével nem szűrjük át az olajat, hanem összeturmixoljuk a szirmokkal együtt. Ez esetben viszont tartsuk a hűtő oldalában az így készült macerátumot, mert könnyebben és gyorsabban romolhat.

Hozzávalók és elkészítés
Az olajos kivonat vagy macerátum elkészítéséről és az előzményekről ITT írtam.

Ne feledjétek, hogy bizonyos rózsafajok hosszan és többször is virágoznak, idén még bőven van lehetőség macerátum készítésére. Én egy részét házi kozmetikumokba, más részét konyhai célokra tervezem felhasználni.

Gyümölcslekvár (nyírfacukorral)

Nem szoktam befőzni. Anyu, Nagyi még sokat főzött be annak ellenére, hogy egyiküknek sem volt kertje. Én nem sok értelmét látom, két okból sem. Az egyik, hogy itt a fővárosban nekünk sincs önálló kertünk (a közös társasházi kert lehetőségei korlátozottak), a piacon megvenni a hozzávalókat pedig ritkán gazdaságos. Régebben jártunk szedd magad programokra, de ez ma Apu betegsége miatt nemigen lehetséges.
Nomádportánk kertjében ugyan sok minden megterem, de messze van, ritkán jutok oda, így inkább párom édesanyjára bízom a termények felhasználását.
A másik ok az, hogy elég kevés befőttet, lekvárt eszünk. Szörp sem fogy. Én ezekből is csak a frisset szeretem, a sokévest nem. Igyekszünk mindent frissen fogyasztani, tavaly például  harminc kiló sárgabarackot kaptam tanítás fejében, s hát bizony abból sem főztünk be egy szemet sem. Megettük, ahogy volt. Azokban a hetekben legalább kevesebbet vagy alig költöttünk friss gyümölcsre, pedig ez teszi ki a heti bevásárlásunk legnagyobb részét.

A főzési, étkezési szokások változnak, mi abban hiszünk, hogy az élő sejtekből álló táplálék (nyerskonyha) fontos szerepet játszik az egészségünkben, így nem ragaszkodunk ahhoz, hogy a nem éppen olcsó gyümölcsökből télre rakjuk meg a kamrát. A kamrát egyébként virtuálisan kell elképzelni, mert ilyenünk itt a fővárosban nincs, nem is nagyon lenne hely, ahová pakolhatnánk az üvegeket.
A befőzés során az élő sejtek elpusztulnak, a gyümölcs kémhatása megváltozik, a hasznos tápanyagok egy része átalakul, lebomlik. E tekintetben mindegy, hogy öt percig vagy egy órán át forraljuk az alapanyagokat. Tehát maradunk a gazdaságosabbnak tűnő idénygyümölcsnél, télen legfeljebb eszünk mást. Öreg, ráncos, vermelt almát, meg az akkor is megfizethető kínai kelt.

Ami mégis kivételnek számít, az a paradicsom és a lecsó. Ezek megint bázisanyagok, vagyis valamilyen más főzet hasznos alapjai, szeretem, ha ebből van télen is. Paradicsomból nemcsak passzírozva vagy ívólének, hanem aszalva is, olajban. És persze egy-egy viráglekvár, amiről már eleget szóltam a blogon, csak úgy, ízesítőnek, vagy ha ünnepi alkalomra kell összedobni desszertet. No meg a házi ételízesítő, az is jól jön.
Párom édesanyjától pedig megkapjuk azt a pár üveg gyümölcslekvárt, ami még elfogy.

Ami ezen kívül van, az a néha napi nekilendülés, amikor mégis (be)főzök valamit, de többnyire nem télre, csak úgy, pár üveggel, mint most ezt a könnyű, nyáreleji, savanykás gyümölcslekvárt.

A befőzés szakértője számomra egyébként Dulmina, aki nagy tapasztalattal és gondossággal, gazdaságosan és sok esetben cukor és tartósítószer nélkül főz be, alapvetőnek tartom a receptjeit, eljárásait. Különös figyelemre méltók a natúrbefőttjei.

Mi nem fogyasztunk egy jó ideje répacukrot, így nálunk is a cukor nélküli vagy a kevés nyírfacukrot tartalmazó receptek jöhetnek szóba. A nyírfacukor nem olcsó, de nálunk másfél év alatt fogyott el egy kiló úgy, hogy főleg alkalmi desszertekbe került, mást nem édesítünk.
Amúgy a cukor arányát a gyümölcslekvárokban amúgy is nyugodtan csökkenthetjük, legfeljebb hosszabb lesz a sűrűsödési idő, és némiképp súlyt veszítünk a párolgással. No meg persze nem lesz olyan édes a végeredmény.

A mézet is szeretem (egyesek szerint paleo, mások szerint nem, szerintem meg finom, ráadásul természetesebb, mint más édesítők), de az befőzéshez nem minden eljárásban használható.
A zseléket, zselésítőket - állaguk miatt még nem tudtam igazán megszokni, megszeretni, inkább használok almát is a sűrítéshez, melynek igen gazdag a pektintartalma.

Ebbe a könnyű nyári lekvárba most rebarbara, eper, sárgabarack és természetesen alma került, mert ezek voltak kéznél, de lehetett volna cseresznyét, meggyet is adni hozzá. Szépen megmaradt a színe, úgy értem, ha nyersen összeturmixolnám ezeket a hozzávalókat, akkor is ezt a színt kapnám nagyjából.

Hozzávalók (kb. 2-3 normál méretű befőttes üveghez): 1,5 kg gyümölcs (ennek a fele nálam rebarbara, a többi eper, sárgabarack és alma), 15 dkg nyírfacukor, 2 dl víz 

Elkészítés: A megmosott rebarbara végét és levelét eltávolítottam, és kb. fél centis darabokra vágtam. A többi gyümölcsöt is megtisztítottam és feldaraboltam. A gyümölcsöket egy nagyobb lábosba öntöttem, rá a vizet és a cukrot. Időnként kevergetve kb. 45 perc alatt közepesen sűrűre, de darabosra főztem. Azon forrón kiforralt üvegekbe töltöttem, majd az üvegeket lezártam, fejreállítottam 15 percre, végül száraz gőzben hagytam kihűlni.


Megjegyzés: én szeretem a szaftos, darabos lekvárokat, de akit zavar, az eltávolíthatja előzőleg a gyümölcsök héját, vagy főzheti még puhábbra, esetleg össze is turmixolhatja üvegezés előtt. Én ez utóbbi eljárást legfeljebb a viráglekvároknál alkalmazom.
Fenti lekvár lehet gasztroajándék is (ez esetben innen választhatunk hozzá illő üveget) vagy helyet kaphat a paleolit konyhában.

Rózsafagylalt többféleképpen

Különleges alkalmakra, egy egyszerű, mindennapi és mégis különleges virágból, rózsából készíthetünk fagylaltot. Én a virágfagylaltokat saját készítésű lekvárokból készítem, idén itt az első alkalom a rózsalekvár felhasználására.
Fagylaltot alapvetően háromféle módon szoktam készíteni, vagyis főzöm (tojássárgával), vagy tojás és főzés nélkül csak felvert tejszínbe keverem az ízesítőket, és persze egy ideje jelen vannak a tejtermék és répacukor nélkül készülő paleolit változatok, például ez a mostani is, kókusztejjel.

Mivel sokan a hagyományosabb ízeket kedvelik, alább mindhárom készítési módot leírom, ezúttal rózsára alkalmazva, sőt a rózsasörbet receptjét is, a könnyebb, tiszta ízek kedvelőinek.

FAGYLALT RECEPTJEIM
Fontos megjegyzések: 
A rózsalekvár beszerezhető, de el is készíthetjük ilyenkor, ha van illatos, nem permetezett rózsánk (recept itt). Arra azonban figyelni kell, hogy minden lekvár más és más, nemcsak színében, de állagában, ízében, édességében. Éppen ezért az alábbi receptek kiegészíthetők további fűszerekkel (pl. fahéj, narancshéj, vanília, citromfű) vagy éppen elhagyható a hozzáadott cukor / méz. Sőt, ha nagyon híg a lekvárunk, használhatunk kevesebb folyadékot, vagy szűrjük át a lekvárt.


Ötlet: mindegyik recept hozzávalóit - ha van otthon - kiegészíthetjük 4-5 csepp rózsaesszenciával, 1 tk rózsakivonattal vagy 1-2 evőkanál rózsalikőrrel (ha csak felnőttek fogyasztják majd), és a kész fagylaltot díszíthetjük kandírozott rózsaszirmokkal.

1) Főzött fagylalt hagyományos és paleolit változatban

A) Hagyományos főzött rózsafagylalt

Hozzávalók: 6 ek rózsalekvár, 3 tojássárgája, 3 ek cukor, 5 dkg vaj, 250 ml tejszín, 100 ml tej

Elkészítés: A vajat egy mélyebb tűzálló tálban vízgőz felett felolvasztjuk, majd egyenként, óvatosan belekeverjük a tojássárgákat. Hozzáadjuk a tejet, a cukrot, és addig főzzük folyamatosan kevergetve, míg krémes állaga lesz, és megjelennek az első hólyagok a felszínén. Utána azonnal félrehúzzuk a tűzről, hogy a tojás ne csomósodjon össze. Belekeverjük a rózsalekvárt. A tejszínt habbá verjük, és a már kihült tojásos alaphoz adjuk óvatosan beleforgatva, hogy ne törjön össze a hab. A fagylaltot megfelelő kerek, fedeles tárolóedényben mélyhűtőbe tesszük, majd félóránként (4-5 alkalommal) robotgéppel összekeverjük. Így egységes, krémes állagot kapunk jegesedés nélkül akkor is, ha nincs fagyigépünk. Természetesen géppel is készíthető.

B) Paleolit főzött rózsafagylalt

Hozzávalók: 6 ek rózsalekvár, 3 tojássárgája, 3 ek nyírfacukor, 5 dkg jászvaj, 100 + 300  ml kókusztej

Elkészítés: a hagyományos változattal megegyezően kezdjük, a a tojásos alaphoz  a főzés során 100 ml kókusztejet adunk.
A maradék (300 ml) kókusztejet előzőleg hűtőbe tesszük legalább 6 órára, hogy még sűrűbb legyen, és a zsírosabb része a vizes résztől elváljon.Utána sűrű szitán átszűrjük, a kicsöpögő vizes részt félretesszük további konyhai célokra, a sűrű kókusztejet és a rózsalekvárt pedig a már kihűlt tojásos alapba keverjük robotgéppel vagy habverő kanállal, hogy levegős legyen. A hűtésnél a hagyományos recept szerint járunk el.

2) Egyszerű, tejszínes rózsafagylalt tojás és főzés nélkül

Hozzávalók: 250 ml tejszín, ízlés szerint kb. 6 ek rózsalekvár

Elkészítés: A tejszínt felverjük, majd a folyamat vége felé hozzáadjuk a rózsalekvárt. A fagylaltot megfelelő kerek, fedeles tárolóedényben mélyhűtőbe tesszük, majd félóránként (4-5 alkalommal) robotgéppel összekeverjük. Így egységes, krémes állagot kapunk jegesedés nélkül akkor is, ha nincs fagyigépünk. Természetesen géppel is készíthető.

3) Egyszerű paleolit rózsafagylalt főzés nélkül (a képen)

Hozzávalók:  400 ml sűrű kókuszej, kb. 6 ek rózsalekvár (2 ek olvasztott, langyos jászvaj - elhagyható)

Elkészítés: A kókusztejet előzőleg hűtőbe tesszük legalább 6 órára, hogy még sűrűbb legyen, és a zsírosabb része a vizes résztől elváljon. Utána sűrű szitán átszűrjük, a kicsöpögő vizes részt félretesszük további konyhai célokra, a sűrű kókusztejbe pedig belekeverjük a rózsalekvárt (és a jászvajat.) A fagylaltot kerek, fedeles tárolóedényben mélyhűtőbe tesszük, majd félóránként (4-5 alkalommal) robotgéppel átkeverjük.

4) Rózsasörbet
A sörbetek tisztábban adják vissza a felhasznált növény (itt: rózsa) ízét, mivel vízzel és nem tejjel készülnek. A méz - szerintem - jobban illik hozzájuk, ha egyáltalán szükséges a további édesítés. Ez ízlés dolga.

Hozzávalók: 8 ek sűrű rózsalekvár, 4 dl víz vagy rózsatea (készítése lejjebb), 1 tk citromlé (próbáljuk ki narancslével is, még különlegesebb!), 1 ek méz

(Rózsatea készítése: 100g rózsasziromból rózsateát főzünk. Ez úgy készül, hogy 1/2 liter vizet felforralunk, elzárjuk a gázt, beledobjuk a rózsaszirmokat és lefedve kihűlésig állni hagyjuk, majd leszűrjük. Ha nincs ennyi szirmunk, kevesebből is készíthetjük, legfeljebb nem lesz olyan intenzív íze.)

Elkészítés: A hozzávalókat összekeverjük, A sörbetet kerek, fedeles tárolóedényben mélyhűtőbe tesszük, majd félóránként (4-5 alkalommal) robotgéppel összekeverjük, elkerülve a túlzott jegesedést.


Ami a virágos fagylaltokat, sörbeteket illeti, gazdag, fűszeres íze miatt még az orgonát és a bodzát tudom ilyen célra ajánlani. Megfelelő módon csomagolva és szállítva akár gasztroajándék is lehet.

Remélem, mindenki talál magának kedvére való alapanyagot és receptet.

Zöld és piros - nyárközép képekben

Férfi (felcsillanó szemekkel): Torta!!!
Nő (kedvesen tompítva a kitörő lelkesedést): Csak vizet kellett adni a porhoz. Nem bonyolítom túl a dolgokat.

Ezt a pár mondatot Apunál csíptem el minap, egész véletlenül, egy amerikai filmből. Arra gondoltam, hogy mostanában nálam is készült pár étel így, például a lecsós-padlizsános vajbab, ahol is némi frissen főzött zöldbabhoz adtam egy üveg (tavalyi) padlizsános lecsót. Kész is volt az ebéd pikk-pakk. Hasonló elven különböző rizs-alapú ételek is készültek, a munka és az Apuval való séta mellett mondjuk csak klónozásommal lehetne esetleg bonyolultabb dolgokat előállítani hétköznap.

De azért van egy s más. Beindult a piros projekt, vagyis paradicsomot, kápiapaprikát aszalok, ugyanis többet kaptam (ajándékba), mint amennyi elfogy, vagy befér a hűtőbe. Ez még ugyan nem a paprika-paradicsom szezonja, az aszaláshoz meg kifejezetten vacak az idő, de máshoz nem volt most kedvem, így előkaptam az aszalógépet addig is, míg nem süt a nap (már hazahoztam a nomádportáról.)

A fügefánk is igen jól érzi magát, mondjuk ha nem veri el a nyári jégeső, vagy nem jön zord ősz, egész komoly termésre számíthatunk már idén. A piciny fa négy vékonyka ágán már most 60-70 fügekezdemény van, kisebbek, nagyobbak, és egyre csak jönnek újabbak. Fotózni elég nehéz, valahogy nem tudom egyben levenni, vagy csak sziluettben. De azért többet mutat, mint az áprilisi állapota, amikor is párom egyszerűen csak botnak nevezte friss szerzeményünket.

Apunak egyelőre szobafogság van az állandósult esőfelhők miatt. Emlékeztettem is, hogy Medárd napján esett, ami persze nem derítette jókedvre. Viszont ma autókázott velünk Soroksárra, az egyik ügyfelemhez. Egyáltalán nem egyszerű őt az autóba beültetni és kivenni, mert elég szűk a hely, ketten alig férünk hozzá. Nem arra tervezték, hogy kerekesszékkel odaálljunk az ajtóhoz és ki-beemeljünk valakit. A kocsiba ülni is fárasztó lehet, de most jól elnézelődött. Erzsébeten mentünk keresztül, ahol több, mint 30 évig laktunk, újra megnézhette a régi háztömböt. Neki nagy dolog egy ilyen kimozdulás a mindennapos környezetéből.

Nyaralás nincs tervben, legfeljebb egy hét Miskolcon vagy a nomádportán, ha addig öcsém tud vigyázni Apura. Talán augusztusban. De egyelőre a nyári tanítás mellett itt a negyedéves könyvelés is, így konyhai projekt legfeljebb akkor lesz, ha már kimenekülnék az angol és a számok birodalmából. Valami friss, könnyű, savanykás gyümölcslekvárt azért szeretnék...

2011.07.02. (utóirat)
Ma párom hősiesen megvédte a fügetermést. Amikor meghallottam a jégesőt, szaladtam ki, hogy megnézzem, mi lesz. Ekkor ő már ott állt a fa tövében egy nagy esernyővel a kezében, azt tartotta a lomb (és a feje) fölé, míg a borsószemnyi jegek sűrűn hullottak. A kis fának is van előnye. Kár, hogy nem fotóztam le. Szerencsére a jégeső nem tartott sokáig.

Öntött rozskenyér és kakukkfüves paradicsomvaj

Ez a kenyér nem annak indult, ami lett, a véletlen és türelmetlenségem szüleménye. Igazából egész önálló kenyérke, amint azt mindjárt olvashatjátok itt lejjebb.
Szóval nem egészen ezt akartam, a legutóbbi gyökérkenyérből terveztem egy újabb változatot azzal a különbséggel, hogy rozslisztet is használok, és a megkelt tésztát majd nem liszten, hanem olajon formázom. El is indult a dolog lassú kelesztéssel, hideg hozzávalókkal reggel 9-kor. Tudtam, hogy koradélutánig nem jutok hozzá a sütéshez, így a kenyérsütő géppel végigment a dagasztóprogram, majd hagytam állni benne kb. délután kettőig. Addigra azonban eléggé elfáradtam, és nem is éreztem magam jól, így sok kedvem nem volt a folytatáshoz.

Alaposan letisztítottam a munkafelületet, a sütő is bemelegedett 270 fokra. Csakhogy a tészta alá elfelejtettem olajat önteni, és sebtében száraz kézzel kezdtem volna dolgozni vele. Innen kezdve megpecsételődött a projekt sorsa, a nagyon lágy tésztát nemigen lehetett sem az asztaltól, sem a mancsomtól elválasztani (mit tesz egy kis figyelmetlenség.) Lehetett volna persze tovább ügyeskedni vele, de meguntam aznapra a kenyérsütögetést. Így a tésztát egyszerűen csak átnyaláboltam a sütőpapírral kibélelt tepsibe, belöktem a sütőbe (előzetes bespriccelés, gőzképzés nélkül), azután nekiálltam, hogy eltüntessem figyelmetlenségem tésztamaradványait.

Őszintén szólva a kenyér további sorsa már nem nagyon érdekelt, nagyjából 20 perc múltán azért visszavettem 220 fokra a sütőt, és még kb. 15 percet sütöttem. Ellenőriztem a színét, megkopogtattam az alját. Fogjuk rá. Végül csak kitámasztottam a sütő ajtaját és bent hagytam kihűlni a kenyeret. Este erőt vettem magamon, és egy konyharuhába csavartam, hátha jó lesz másnap.
A kenyér nem állt bosszút, megformázta önmagát, és gőz meg miegyéb nélkül - alkalmazkodva az adott feltételekhez - megsült. Másnap, amikor felvágtam, már egészen elégedett voltam vele.
El is neveztem öntött kenyérnek, mert legközelebb minden teketória nélkül csak beöntöm majd a sütőlemezre a megkelt tésztát (persze kevésbé hanyagul mint most.)

És akkor a paradicsomvajról. Nem én találtam ki a nevét. Miután már százszor átlapoztam egyik régi (egyébként péksüteményes) szakácskönyvemben a mit kenjünk a kenyerekre oldalakat, most valahogy megálltam itt. Pofonegyszerű recept, és mivel én egyébként is nagyon szeretem a vajat (amit nem mellesleg a Testkontroll és a Paleolit is tolerál, mivel leginkább zsír), kíváncsi voltam, milyen elegyet alkot paradicsompürével. A kakukkfű adott volt a receptben, megtartottam. Finom volt, de azt hiszem, így egy kissé az édeskés felé megy el az íz, legközelebb őrölt erőspaprikát és petrezselymet rakok bele inkább (kakukkfű helyett.)

Amúgy nem sokban tértem el az eredeti recepttől, de cukrot nem tettem bele, és több paradicsompürét használtam. Ez utóbbi most konzerv volt, de ősz elején majd kipróbálom friss püréből. És azt hiszem, egy kis aszalt paradicsom (aprítva) is jó lehet még bele.

Öntött rozskenyér
Hozzávalók: 25 dkg fehér rozsliszt, 25 dkg Graham liszt, 7 g szárazélesztő, 400 ml hideg víz, 2tk só, 1tk barnacukor, 3 ek hidegen sajtolt olaj

Elkészítés: A tészta hozzávalóit pillanatok alatt egynemű masszává dolgozzuk, vagy a kenyérsütő dagasztóprogramjára bízzuk. Nagyon lágy tésztát kapunk. Kb. 4-5 órát lassan kelesztjük (vagyis nem kell meleg helyre tenni.) Ezután a sütőt 270 fokra előmelegítjük, egy tepsit sütőpapírral kibélelünk. A tésztát egy olajos spatula (lapátka) segítségével összeszedjük és a tepsire öntjük nagyjából cipót formázva. 270 fokon 20 percig sütjük, majd 220 fokon további kb. 15 percig, illetve amíg megsül. Fakanállal kitámasztott sütőben hagyjuk kihűlni.
(Én általában több konyharuhába tekerve szoktam tárolni később a kenyereket.)

Kakukkfüves paradicsomvaj
Hozzávalók: 12,5 dkg vaj, 4 ek paradicsompüré, kevés só, frissen őrölt zöldbors, 1 tk aprított kakukkfű

Elkészítés: A lágy vajat összekeverjük a többi hozzávalóval és fogyasztásig behűtjük.

Gyökérkenyér

az élő, míg él:
vágyik, szerez, elhasznál,
kidob és újra
vágyik, szerez, elhasznál
az élő, míg él

Fodor Ákos: Circus Maximus

Olyan meleg van ismét, hogy épp itt az ideje bekapcsolni a sütőt... Nem, az az igazság, hogy elfogyott a kenyér itthon, s mivel mostanában nem lényegi része a táplálkozásunknak, gondoltam - még az ünnep előtt -, legfeljebb sütök valamit, ha szükség lenne rá.
Először csak valami ropogósat akartam, lehetne mondjuk megint vakvarjú (kenyérlángos), de azután engem is elkapott újra a rusztikus trend, és eszembe jutott a gyökérkenyér.

Csakhogy a gyökérkenyerek nagy része a gyönyörű és ropogós kérget, könnyű bélzetet a késleltetett kelesztési technikától nyeri el, aminek egyébként én is lelkes híve vagyok, de most nem akartam ennyi időt szánni a dologra. Néha napokig is elpepecselek, máskor azonnal szeretném a végeredményt.

Ma az utóbbi eset állt fenn. Ráadásul - valljuk be őszintén - a késleltetett kelesztéssel sülő kenyerek fehér lisztből az igaziak. Én viszont már igencsak rászoktam, hogy keverjem a liszteket, amitől persze a bélzet kissé sűrűbb lehet - hacsak nem segítünk ezzel-azzal a dolgon. Én egy teáskanál nádmelaszos barnacukorral, nagyon laza, szinte folyós tésztával, és - a teljes kiőrlésű liszt miatt - egy picivel több élesztővel igyekeztem elérni a megfelelő eredményt.
(Megjegyzem, így is kevesebb élesztőt használok, mint amennyi általában a receptekben vagy az élesztő csomagolásán szerepel, mivel nem az a célom, hogy gyorsan felfújjam a tésztát.)

Egy szó mint száz, elméletben már elkészült a kenyerem, kiszámoltam az arányokat (a főzéshez gyakran jól jön a matek), nem volt más hátra, mint a megvalósítás. A nyár a kelesztésre mindig rásegít, még ha a sütésre nem is a legkellemesebb időszak.

Hozzávalók: 25 dkg Graham liszt, 25 dkg rétesliszt, 400 ml langyos víz, 2 tk só, 1 tk barnacukor (méz is lehet), 1 ek hidegen préselt olaj, 7 g száraz élesztő

Elkészítés: A hozzávalókat egy tálban összedolgozzuk (igen ragacsos tészta), de még egyszerűbb, ha a kenyérsütő gép dagasztó programjára bízzuk. 2 órát kelesztjük. Utána egy erősen lisztezett deszkára öntjük, lazán áthajtogatjuk, majd 4 részre osztjuk. Mindegyik részből egy-egy hosszúkás rudat formázunk, és mielőtt a sütőpapírral bélelt tepsire fektetnénk, először a két végét ellentétes irányban megcsavarjuk. Így kapjuk a kívánt formát.
A sütőt 270 fokra előmelegítjük, majd többször - az üvegajtóra és az égőre vigyázva - bespricceljük, hogy gőz keletkezzen a sütőtérben. A kenyereket kb. 20 percig sütjük.

Nagyon szép, könnyű, levegős bélzete lesz. Én sötétedés előtt lettem vele kész, így felvágni igazán csak később lehetett szépen, akkor viszont már a fotózáshoz nem volt elég a fény. Ezért a bélzetet csak a frissen sült kenyeret kettétörve, még gőzölgő-nedvesen tudtam megörökíteni.

A kenyereket persze lehet mindennel ízesíteni, gazdagítani. Én általában nem teszek bele semmi pluszt, mert így mindenhez passzol.

Kaptam egy nagyon kedves meghívást június 26-ára, Csömörre. Én most - Apu miatt - nem tudok menni, de Nektek örömmel ajánlom.

Áfonyás

Idézet helyett ma
ezt a rövid novellát ajánlom szívesen a figyelmetekbe.

Kivételesen egy egészen hagyományosnak mondható recept következik, vagyis olyasmi, ahol nem kerültem ki semmilyen alapanyagot. Nem is szabad (lehet) belőle sokat enni, egy-egy kis darabot délutánonként. (Ebből biztosan nem lesz rendszer.)

1. rész: Ágyban
Pár napja átböngésztem néhány tetszetős receptet Kinder Pingui ügyben. Ez az egyik bolti csoki, amit én is szeretek, hasonló változatok közelébe sem jönnek, mert ugye éppen a részleteken múlik minden, a hasonlóság pont ezért nem elég. Igaz, én is csak hasonlót akartam először (később más lett belőle), és persze egyszerűt, ha már édességet készítek - ami a konyhánkban ritkán fordul elő manapság -, legalább ne pepecseljek sokáig vele. A tiltott listáról egyértelműen bekerül a tejszín (nem növényi, nem flakonos, nem csökkentett zsírtartalmú, nem édesített.) Kell még egy jó sötét tésztalap, amihez most vagy a tojásmentes változatomat fogom használni, de azt nehezebb szeletelni, tölteni, különösen, ha vékonyra sütjük a tésztát. Vagy jöhet a jól bevált csokoládés-vizes piskóta.

Nem szeretnék zselatint, se zseléfixet, se egyéb kondicionáló valamit bele, nem feltétlenül muszáj magasnak vagy rendezettnek lennie (bár ez utóbbi elvárás is megoldható egy éjszakás várakoztatással.) Nyilván szebben lehet vágni-szeletelni a zselatinosat, de nekem jobb lesz így. Cukrot megint mellőzhetjük (nem is tudom, mikor volt utoljára itthon), jó lesz egy kis méz. Viszont kell ropogós keserűcsoki, magas zsírtartalmú kakaópor. A csokit végül is nem muszáj megolvasztanom, rá is forgácsolhatom, törhetem a tetejére, a lényeg az íz-összhatás. Poharas desszert sem kizárt.

Továbbá legyen benne egy adag bogyós gyümölcs (áfonya?), ami abszolút nem lenne tartozéka, de nyáron nagyon kívánom. A piskótába egy kis alkohol? Meggondolandó. Azt hiszem, ez sem autentikus, de nem is árt. Talán a borókapálinka jobban menne az áfonyához, de most szilva van a nomádportáról, mondjuk a gyümölcsök színe körülbelül egyezik. Paleo változat e sütiből kizárva, mert bár elképzelhető lenne egy sok tojásos, kakaós piskóta kevés zabliszttel vagy őrölt mandulával, a tejszínt ezúttal nem szívesen cserélném valami kókusztejes vagy növényi (ingyom-bingyom adalékokat meg guargumit tartalmazó) cuccra. Ennyi. Jöhet az anyagbeszerzés, kivitelezés. Bűntudat? Hm, meglátjuk. A zsírtartalom miatt nincs, inkább hogy keverem a fehérjét és a szénhidrátot, és tejterméket használok. Mondjuk, hogy csak egy kis adagot csinálok. Ámbátor, ha lúd...

2.rész: Boltban
Ma sikerült beszereznem néhány dolgot, ami nem volt itthon, de a terv része. Így vettem egy tábla 75%-os étcsokoládét. Erről jut eszembe, hogy hétfőn majdnem elgyengültem, amikor tudatosult, hogy a Királyi Pál utcában éppen a Rózsavölgyi csokoládébolt előtt haladok el. Bementem és körülnéztem, de volt erőm nem vásárolni, csak néhány ajándékötletet gyűjtöttem be. Valamiért azt gondoltam, hogy a Rózsavölgyi csokoládébolt a Ferenciek terén van, a Párizsi udvar közelében. De nem. Viszont a műhelyről tudom, hogy itt van nálunk, a budafoki Rózsavölgyben.
Vissza az anyagbeszerzéshez. Kívánságom teljesült, ugyanis nagyon szép áfonyát kaptam csökkentett áron. A többi dolog is megvan, kezdődhet az alkotás...

3. rész: Konyhában
Majdnem minden terv szerint. Új hozzávalókkal bővítettem a kört, úgy mint dió (mert az szinte mindig van itthon) és sűrített tej. Igen, ez utóbbiban van bizony cukor is, de csupán a sütemény tetejére kerül. Ami a diót illeti, durvára vágva a tészta tetejére szórtam sütés előtt. Idén valószínűleg nem lesz diótermésünk, mert lefagyott a nomádportán. A meggy is. Viszont a fügém idehaza nagyon lelkes. 22 kis új kezdeményt számoltam meg rajta, amiből őszre lehet valami. Szépen belombosodott a kis fa, és talán a helyét is szereti (nemrégen végre elültettük.)
A süteményre visszatérve, végül egy harmadik piskótaváltozatot sütöttem (bár helyesebb a kevert tészta megnevezés.) És a csokoládét mégiscsak megolvasztottam...

Hozzávalók:
A tésztához: 5 dkg teljes kiőrlésű búzaliszt, 20 dkg rétesliszt, 5 dkg sötét hollandi kakaópor, 25 dkg méz, fél tk só, fél tk szódabikarbóna (vagy sütőpor), 2 ek szilvapálinka, 1 tk vaníliakivonat, 2 dl tej, 20 dkg vaj, 2 tojás, 6-8 szem dió
A krémhez: 2,5 dl tejszín, 25 dkg áfonya
A bevonathoz: 10 dkg keserű csokoládé (nálam 75%-os)
A tetejére: kb. 50 g sűrített tej (tubusos, édes)

Elkészítés: A sütőt 180 C fokra előmelegítjük.
A tésztát értelemszerűen készítjük, a tojásokhoz adjuk a puha vajat. (Akinek sok türelme van, az a sárgáját kikeverheti a vajjal habosra, a fehérjét meg majd legutoljára habbá verve forgathatja a masszába. Nekem ennyi türelmem mostanában nincs. Tehát a folyékony-puha hozzávalókhoz adom a szárazabbakat.) Jöhet a méz, a szódabikarbónával, sóval és kakaóval elkevert liszt kisebb adagokban, közben a tej, a vaníliakivonat, a pálinka, hogy könnyebb legyen simára keverni. Végül a durvára vágott dióbél (ami a képen egyáltalán nem látszik, de azért benne van.)

Egy normál méretű (tehát a sütőt kitöltő) tepsit kivajazunk, lisztezünk, vagy sütőpapírral beborítjuk. Ráöntjük a tésztamasszát és egyenletesen eloszlatjuk. Kb. 25 perc alatt készre (tűpróbáig) sütjük. Hagyjuk egy kicsit a kitámasztott sütőben kihűlni, majd kivesszük, és egészen szobahőmérsékletre hűtjük.

A tejszínt kemény habbá verjük. A kihűlt tésztalapot két egyforma téglalapra osztjuk. Az egyikre rákenjük a tejszín 2/3 részét, majd rárakosgatjuk az áfonyát. A maradék tejszínt rákenjük, és befedjük a másik tésztalappal. Hűtőbe tesszük.
A csokoládét gőz felett megolvasztjuk, majd a sütemény tetejét bevonjuk vele. Ismét visszatesszük a hűtőbe, lehetőség szerint egy egész éjszakára. Tálalás, szeletelés előtt meglocsoljuk sűrített tejjel.

Másnap már nagyon szépen lehet szeletelni (de én a kép készültekor nem törekedtem erre), zselatin, habfix nélkül is megáll krém. Ünnepi alkalmakra süssük tortaformában!

Nyári ételeink (sütve-párolt karaj zöldségekkel)

Mért van az, hogy a
rosszra bőven jut szavunk;
a jóra: alig?
(Fodor Ákos)

Megint itt van a tobzódás időszaka, még ha ez a nyár nem is akar igazán nyár lenni - ezidáig. A gyümölcs is kevesebb, cseresznyefánk szomorú képet nyújt.
Azért mégis sokféle zöldség hozzáférhető. Legutóbbi bejegyzésemben már írtam róla, miképpen próbáljuk (sokadszorra) átalakítani az étkezésünket.

A cukrot, a tejtermékeket a vaj kivételével elhagytuk, délig eddig is gyümölcsöt ettünk - tehát ez nem újdonság. Ami viszont a főétkezést illeti, próbáljuk magunkat ahhoz tartani, hogy minél több friss (tehát nem főzött/sütött, stb.) élelmiszert - főleg zöldséget - fogyasszunk.
Így az alap néhány hete a saláta. Nem is igazán saláta, csak sok-sok összevágott, összekevert friss zöldség, amit persze lehet fűszerezni később, meglocsolni citrommal vagy egy kevés hidegen sajtolt olajjal.

Erre kerülnek azután a további kulináris élvezetek - persze mértékkel, és egy étkezés alkalmával legfeljebb egyféle, hogy lehetőség szerint a szénhidrátokat és a fehérjéket ne keverjük jobban, mint ahogy a természet teszi.
Tehát a salátára vagy egy szelet sütve párolt hús kerül (aminek levét átszűrve lefagyasztom más ételek készítéséhez), vagy egy-két főtt tojás, gyakran pedig halféle. Ezek párom nyerő párosításai.

Én többnyire a szénhidrát felé megyek, vagyis a salátámhoz sütőben sült krumplit, vajas pirítóst vagy tésztát eszem.

Zsírt és vajat továbbra is használunk mértékkel, hüvelyeseket is eszünk, főzelékfélét (majd inkább ősszel), levesfélét, köztük húslevest is.
Sok, a blogomon szereplő recept ad ötleteket ehhez a típusú étkezéshez is, így például a grillezett zöldségfélék (padlizsán, cukkini) is asztalra kerülnek, csak nem joghurtos öntettel. Ugyanígy a krumplis ételek zöme.

A pörkölt nehezebb ügy, mert ahhoz kívánja az ember a szénhidrátot, valamilyen gabona-alapú köretet. Azt hiszem, nem fogjuk teljesen kizárni, legfeljebb ritkábban esszük.

A tésztafélék, péksütemények most kicsit visszaszorultak, próbálunk kevesebb gabonát fogyasztani, és a teljes kiőrlésű lisztet gyakran zabbal, kukoricaliszttel keverem.

Ezek a törekvések persze nincsenek bebetonozva, előfordul, hogy idő híján vagy más okból nem tartunk be minden lefektetett elvet, de amikor nincs akadálya, akkor ebben az irányban haladunk.

Sütve-párolt karaj zöldségekkel

Hozzávalók (10 szelethez): kb. 60-70dkg sertés rövidkaraj csont nélkül, kb. fél dl hidegen préselt olaj, 2 nagy sárgarépa, két közepes vöröshagyma, 3-4 gerezd fokhagyma, só, frissen őrölt bors

Elkészítés: A húst megtisztítjuk, és éles késsel kb. 1-1,5 cm vastag szeletekre vágjuk. Nem klopfoljuk ki. Egy ecset segítségével mindkét oldalát átkenjük olajjal és a szeleteket egy tányérra helyezzük.
Egy serpenyőt alaposan felforrósítunk (lehet grillserpenyő is), tehetünk bele egy pici olajat is, de ne sokat. A hússzeleteket pár perc alatt minden oldalról átsütjük majd egy tűzálló tálba szedjük.
Figyeljünk rá, hogy a sütés magas hőfokon történjen, így nem távozik folyadék a szeletekből, de ne égessük meg!
A répát, hagymafélét tisztítsuk meg, vágjuk nagyobb darabokra, és tegyük a hús közé. Sózzuk, borsózzuk, majd öntsük fel a tepsit annyi nem hideg vízzel, amely ellepi a szeleteket. A megmaradt kevés olajat is ráönthetjük. Fólia alatt, 180 fokon két órát pároljuk a sütőben.
(A levét ne felejtsük eltenni - jól jöhet még!)

Én sokkal jobban szeretem így a húsokat, mint hirtelen sütve.
(A Blogger egész kellemes újdonságokkal szolgál mostanság, kézműves lapom megjelenését is sikerült vele egy kicsit megújítani.)