2009. február 13., péntek
Ízemlékek az egyszervolt gyermekkorból
ha nem sikoltana
agyamban napra nap
a bizonyosság szava -
hogy többé már soha
nem lehet ugyanaz
(erős ildikó - november blues - részlet)
Volt egyszer egy fiatalasszony s annak sok-sok szép edénye, amiket nagyrészt maga gyűjtött a háztartása számára. Ezek között volt egy hófehér jénai tál is fedővel, az oldalán halovány rózsa mintával. Az asszony nagyon szerette ezt a tálat, ami akkor még különlegességnek számított, nemigen lehetett látni hasonlót, legfeljebb egyszerűbbet. Az ünnepi asztalon ezért mindig főhelyre került a tál, s bár sosem járt mégcsak szídás sem azért, ha valaki véletlenül eltört valamit a családban, azért mégiscsak szerette volna, ha erre a számára kedves darabra különösképpen vigyáznak.
Nem tudom, mikor készíthették ezt a tálat és melyik országban, de még mindig megvan, s a rendszeres használat mellett is sértetlen, akár újkorában. Az asszony - az édesanyám - pedig több mint 20 éve, hogy már csak lélekben lehet velünk.
Rövid volt a gyerekkor, és a konyhában sem figyeltem meg semmit. Viszont hamarabb kellett bepótolni a meg nem tanultakat. Türelem. Anyut ez jellemezte a konyhában mindig. Olyan ételekbe, süteményekbe fogott bele a nyolcórás munka és két gyermek, férj mellett, amit nekem eszembe sem jutna elkészíteni. Ő volt a középpontja minden családi összejövetelnek, ünnepnek, ilyenkor a kicsi lakótelepi lakás megtelt rokonokkal és sokféle finom ennivalóval. Dehogy láttuk át, hogy ez mennyi szervezés és munka, a költségekről nem is beszélve. Pedig a noteszében ott szerepeltek a rendszeres és alkalmi bevételek a tervezett kiadásokkal és ételsorokkal együtt. Anyu hagyományos konyhát vezetett, karácsonyra sütött a fára felakasztható édességeket, finom likőrök készültek, természetesen sajtos, utánozhatatlan mézeskalács és házi csokoládé.
Sokat használta a cseréptálat is (ez is ép még ma is), és sűrű pörkölteket is gyakran főzött.
A tésztát magától értetődő módon kézzel gyúrta, és villámgyorsan metélte vagy kockázta fel.
A kedvünkért sokszor sütött szalmakrumplit, Apunak meg hústekercseket csinált.
A kocsonyából a zöldségeket azon melegen megettük (ma már az is belekerül), a húst pedig forrón kicsontozta, úgy került a tányérokba. A levéről a zsiradékot addig szedegette le, míg makulátlan tisztán merhette a tányérokba. A tálalás nála mindig étvágygerjesztő volt, pedig igencsak helyszűkében lehetett. Mi azonban ezt nem nagyon érzékeltük.
A szombat reggeli piacozást is nagyon szerettem vele. Mindig találtunk valami "kincset", jó vételt, s volt egyfajta hangulata a terepszemlének. Ehhez persze érdemes tudni, hogy a pesterzsébeti piac és csarnok mindig is viszonylag nagy volt, egy órát bőven eltöltöttünk ott, de sokszor talán többet is. Szerettem hallgatni a kofák kínálgatását és nézegetni a sok szépséges és finom portékát.
Nagymamám is főzött ránk, főleg hétköznapokon. A főzelékeket akkor (még) nemigen szerettük, viszont a szerda és péntek az tésztanap volt, tehát bizton számíthattunk a kiadós leves után valami finom kelttésztára vagy gyümölcslepényre. A krumplispogácsa is nagy kedvenc volt, édes lekvárral vagy tejföllel. S persze sok más, ami most eszembe sem jut.
Ezek az ételek többé-kevésbé ma is itt vannak velünk, ahogy Anyu kézzel írt szakácskönyve is, amiben még ennyi év után is rátalálok néha régi-új, ismerős és kipróbálandó ízekre.
A kérdést ezúttal Duendétől kaptam és Dulminának, Vestának, Renátának adom tovább. (És jól látjátok: már csaknem egy hete nem főzök, mert további okosításokra járok, de igyekszem bepótolni majd...)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
9 megjegyzés:
Köszönöm, ez tényleg elgondolkodni való. Egyszer már mintha lett volna ilyesmi VKF-téma (nem mostanában :), de szerintem nekifutok megint.
Köszönöm, Napmátka!
Mintha az én anyumat irtad volna le...:)
Nálunk is mindig készült valamilyen finom házilikőr is, általában meggy, mert az volt sok a hegyen.
És anyu spájza a mai napig tele van finomabbnál finomabb szörpökkel, lekvárokkal és kompótokkal is. Sosem ettünk boltit semmiből.
Ez jó dolog, ha majd ténylegesen vidéken élünk, akkor én is szeretnék sokat-sokat befőzni, eltenni télire. Itt a fővárosban csak ritkán érdemes, nem mindig éri meg. S persze örökké helyszűkével küzdök.
A befőzésekről nem is igen írtam, pedig a paradicsom és a lecsó minden évben program volt, melletük természetesen baracklekvár, ribizliszörp, meggybefőtt. Főként ezek.
Én is köszi!Rengeteget lehetne erről mesélni,én gyorsan leírtam, ami nagyon bevésődött!
Megmelengette a szívemet, amit írtál! :)
Jó volt olvasni!
Nekem teljesen más gyerekkorom volt.
Nem ér megríkatni!
A én drága anyucikám 20 éve ment el örökre...amúgy is elmerengős emlékezős ez a pár nap,most meg még ilyen szépeket is olvasok Tőled....
Köszönöm!
Akkor nem vagyok egyedül...
és nem volt szándékos, de a körkérdésről óhatatlan eszembe jut...
Kedves Napmátka!
Készen vagyok vele!
Megjegyzés küldése