2009. február 13., péntek

Ízemlékek az egyszervolt gyermekkorból


ha nem sikoltana
agyamban napra nap

a bizonyosság szava -

hogy többé már soha

nem lehet ugyanaz


(erős ildikó - november blues - részlet)

Volt egyszer egy fiatalasszony s annak sok-sok szép edénye, amiket nagyrészt maga gyűjtött a háztartása számára. Ezek között volt egy hófehér jénai tál is fedővel, az oldalán halovány rózsa mintával. Az asszony nagyon szerette ezt a tálat, ami akkor még különlegességnek számított, nemigen lehetett látni hasonlót, legfeljebb egyszerűbbet. Az ünnepi asztalon ezért mindig főhelyre került a tál, s bár sosem járt mégcsak szídás sem azért, ha valaki véletlenül eltört valamit a családban, azért mégiscsak szerette volna, ha erre a számára kedves darabra különösképpen vigyáznak.

Nem tudom, mikor készíthették ezt a tálat és melyik országban, de még mindig megvan, s a rendszeres használat mellett is sértetlen, akár újkorában. Az asszony - az édesanyám - pedig több mint 20 éve, hogy már csak lélekben lehet velünk.
Rövid volt a gyerekkor, és a konyhában sem figyeltem meg semmit. Viszont hamarabb kellett bepótolni a meg nem tanultakat. Türelem. Anyut ez jellemezte a konyhában mindig. Olyan ételekbe, süteményekbe fogott bele a nyolcórás munka és két gyermek, férj mellett, amit nekem eszembe sem jutna elkészíteni. Ő volt a középpontja minden családi összejövetelnek, ünnepnek, ilyenkor a kicsi lakótelepi lakás megtelt rokonokkal és sokféle finom ennivalóval. Dehogy láttuk át, hogy ez mennyi szervezés és munka, a költségekről nem is beszélve. Pedig a noteszében ott szerepeltek a rendszeres és alkalmi bevételek a tervezett kiadásokkal és ételsorokkal együtt. Anyu hagyományos konyhát vezetett, karácsonyra sütött a fára felakasztható édességeket, finom likőrök készültek, természetesen sajtos, utánozhatatlan mézeskalács és házi csokoládé.
Sokat használta a cseréptálat is (ez is ép még ma is), és sűrű pörkölteket is gyakran főzött.
A tésztát magától értetődő módon kézzel gyúrta, és villámgyorsan metélte vagy kockázta fel.
A kedvünkért sokszor sütött szalmakrumplit, Apunak meg hústekercseket csinált.
A kocsonyából a zöldségeket azon melegen megettük (ma már az is belekerül), a húst pedig forrón kicsontozta, úgy került a tányérokba. A levéről a zsiradékot addig szedegette le, míg makulátlan tisztán merhette a tányérokba. A tálalás nála mindig étvágygerjesztő volt, pedig igencsak helyszűkében lehetett. Mi azonban ezt nem nagyon érzékeltük.
A szombat reggeli piacozást is nagyon szerettem vele. Mindig találtunk valami "kincset", jó vételt, s volt egyfajta hangulata a terepszemlének. Ehhez persze érdemes tudni, hogy a pesterzsébeti piac és csarnok mindig is viszonylag nagy volt, egy órát bőven eltöltöttünk ott, de sokszor talán többet is. Szerettem hallgatni a kofák kínálgatását és nézegetni a sok szépséges és finom portékát.
Nagymamám is főzött ránk, főleg hétköznapokon. A főzelékeket akkor (még) nemigen szerettük, viszont a szerda és péntek az tésztanap volt, tehát bizton számíthattunk a kiadós leves után valami finom kelttésztára vagy gyümölcslepényre. A krumplispogácsa is nagy kedvenc volt, édes lekvárral vagy tejföllel. S persze sok más, ami most eszembe sem jut.
Ezek az ételek többé-kevésbé ma is itt vannak velünk, ahogy Anyu kézzel írt szakácskönyve is, amiben még ennyi év után is rátalálok néha régi-új, ismerős és kipróbálandó ízekre.

A kérdést ezúttal Duendétől kaptam és Dulminának, Vestának, Renátának adom tovább. (És jól látjátok: már csaknem egy hete nem főzök, mert további okosításokra járok, de igyekszem bepótolni majd...)

9 megjegyzés:

Dulmina írta...

Köszönöm, ez tényleg elgondolkodni való. Egyszer már mintha lett volna ilyesmi VKF-téma (nem mostanában :), de szerintem nekifutok megint.

duende írta...

Köszönöm, Napmátka!

Mintha az én anyumat irtad volna le...:)
Nálunk is mindig készült valamilyen finom házilikőr is, általában meggy, mert az volt sok a hegyen.
És anyu spájza a mai napig tele van finomabbnál finomabb szörpökkel, lekvárokkal és kompótokkal is. Sosem ettünk boltit semmiből.

erős ildikó írta...

Ez jó dolog, ha majd ténylegesen vidéken élünk, akkor én is szeretnék sokat-sokat befőzni, eltenni télire. Itt a fővárosban csak ritkán érdemes, nem mindig éri meg. S persze örökké helyszűkével küzdök.
A befőzésekről nem is igen írtam, pedig a paradicsom és a lecsó minden évben program volt, melletük természetesen baracklekvár, ribizliszörp, meggybefőtt. Főként ezek.

Vesta írta...

Én is köszi!Rengeteget lehetne erről mesélni,én gyorsan leírtam, ami nagyon bevésődött!

Palócprovence írta...

Megmelengette a szívemet, amit írtál! :)

Renata Kalman írta...

Jó volt olvasni!

Nekem teljesen más gyerekkorom volt.

Katuska írta...

Nem ér megríkatni!
A én drága anyucikám 20 éve ment el örökre...amúgy is elmerengős emlékezős ez a pár nap,most meg még ilyen szépeket is olvasok Tőled....
Köszönöm!

erős ildikó írta...

Akkor nem vagyok egyedül...
és nem volt szándékos, de a körkérdésről óhatatlan eszembe jut...

Renata Kalman írta...

Kedves Napmátka!
Készen vagyok vele!