Őszi napok kint és bent

célon-túl futok.
Tudok élni nélküle,
de nem szeretek.

(Fodor Ákos: A Győzelem)

Kérdeztetek Apuról, hát írok egy kicsit róla is:

Végre itt az igazi ősz, reggel csípős, délután napos, melengető, jólesik odakinn. Persze minden számítógépes munka a lakáshoz kötött, de Apu miatt is kell szünetet tartani benne.

Bár régebben hajnalok hajnalán kelt, neki most 9-kor indul a nap, addigra mi már reggeliztünk, az ő reggelije is elkészült, párom már dolgozik, én meg az első angolórán túl vagyok.
Reggel egészen jókedvű, főleg ha süt a nap. Az ágya közel van a nagyablakhoz, így láthatja, milyen idő várja odakint. Már amennyire lát. Sajnos az egyik szemére nem. Ez is a szélütés hozománya.
A reggeli készülődés a legjobb részidők mellett is több, mint fél óra - mosakodunk, öltözködünk - most már egyre melegebben.
A reggelihez odakint a kertben keresünk egy napos helyett, a kerekesszékben ülve bal kézzel eleszegeti a kisasztalon mellétett, apróra vágott gyümölcsöket.
Míg eszik, ki tudom szellőztetni a szobáját, rendbeteszem az ágyat, meglocsolom a növényeit. Jöhet a napozóágy. Ennek is egyre nehezebb napos helyet találni, az árnyékok ilyenkor már hosszúra nyúlnak. De legalább még kint lehet lenni. Reggeli után ugyanis ez a program: nézelődés a napozóágyból. Néha egy-egy házbéli szomszéd feltűnik, és jó reggelt kíván. Ő persze nem tud válaszolni, mégis szereti, ha mozognak körülötte, beszélnek hozzá. Ez bizony munkanapokon ritkán adatik meg: mindenki megy a dolga után. Én is. Jönnek a délelőtti órák, néha azért ki tudunk menni együtt még az ebéd előtt. Ilyenkor vissza a kerekesszékbe, fel az övtáskát, túracipőt, s jöhetnek a budafoki lejtők-emelkedők. Megyünk együtt kisboltba, gyógyszertárba, postára. Vasárnap meg borotválkozás és templom a program - inkább délelőtt, amikor még kevésbé fáradt.

A legtöbb mozdulatot, emelést megtanultam egyedül végezni. Párom szívesen segít, de én akartam így, hogy legalább egyikünk szabad legyen, ha intézni kell valamit. Imi most amúgy is korán reggel jár el dolgozni, én a magam munkáját jobban tudom Apu napirendjéhez igazítani.
Pontban délben ebéd - ez fontos. Bár a betűk világa sajnos már ismeretlen, a számokat és az órát jól felismeri, így minden megszokott időpont betartása lényeges. Ilyen szempontból a mindennapi élet realitása távol áll már tőle. Az ebéd alatt a déli krónika szól, majd - ha lehet - vissza a kertbe.

Amíg óráim vannak, nem maradhat a kerekesszékben, mert a féloldali bénulás miatt ülve fél-egyórán túl már erős fájdalmai vannak. Inkább fekszik. Így viszont kipihentebb azokra az időszakokra, amikor tudok egy kicsit vele lenni. Ilyenkor megint beülünk a székbe, jöhet egy pohár sör, délutáni rágcsálnivaló, én meg olvasok neki. Vagy elnézi, amíg teregetek. Nem túl változatos program, persze. Este fél hétkor tévéhíradó - vacsorával összekötve az ágyban. Előtte persze megint mosdás, öltözködés. Párom csinált neki egy praktikus kisasztalt, ami feltehető az ágyára is. Igaz: négy asztalt is használunk: egy könnyűt a kerekesszék mellé, amit a kertbe is hurcolunk, egy alacsonyabbat a napozóágyhoz, a konyhaasztalánál ebédel, s végül a vacsora a már említett csinálmányon. No persze az ágya mellett is van egy asztal...
Az ágyat béreljük, elektromos - így könnyen állítható a párnarész is - de az emelések, fordítások nagy részét nem úszom meg. Azért már megszoktuk valamelyest.
Sajnos a tévézés Apu szeme miatt ritkán lehet program, pedig a téli szobafogság alatt lehet, hogy jó lenne. Párom megjavított neki egy nagyobb képernyős készüléket. Lefekvés után inkább a hangoskönyvek kerülnek elő, fél 10 körül pedig lámpaoltás. Nekünk kicsit később: először könyvelés, óravázlatok.

Szeptember elején volt egy kerti összejövetelünk. Az idő sem volt barátságos, fárasztó is volt neki, de ott akart lenni végig, hol ülve, hol fekve - ott is volt közöttünk. Legjobban persze az zavarja, hogy nem beszélhet, ez még a fizikai fájdalomnál is rosszabb. Nincs olyan állapotban, hogy rehabilitációs programokban részt vehetne, kocsiban utaztatni meg nem egyszerű dolog. De nincs is türelme a gyakorláshoz, sokszor dühösködik, de mégsem engedhetem, hogy kapkodjunk. Amit legjobban utál, az talán a közös tornánk (a gyógytornászt már kidobta), valamikor estefelé az ágyban. Persze már nagyon sokszor elmondtam neki, miért nem hagyhatjuk el. Néha meg is érti.

Október elején egy hetet öcséméknél töltött, Üllőn. Mi pár dolgot elintézhettünk, neki meg jutott egy kis változatosság.

A mai sünis fotókat neki köszönhetem. Délután egy járókelő vette észre az utcánkban az apró állatkát, a mi kertünkből mászott ki a kiskapu alatt. Ezen nem is csodálkoztam, mert mindig is voltak nálunk sünök, jó ideje esténként a sötétben egy nagyobb és egy kisebb sünnel találkozom. Párom szerint egy hím és egy nőstény. Ez az apróság azonban jóval kisebb náluk, öklömnyi, ráadásul nappal is mutatkozik - ebből arra következtettem, hogy talán a kicsinyük. A kis állatot betereltem a kertbe, az orgonabokor sötétje alá. Apu nem láthatta, mert a kertkapu igen távol van onnan, ahol ő feküdni szokott.

Mégis, egy negyedóra múlva, amikor felolvastam neki, ő jelezte, hogy ott a fűben...
Alig lehetett látni (régen volt fűnyírás), ráadásul igencsak terepszínű az őszi avarban. Apu mégis észrevette a fél szemével. Ekkor már szaladtam a fényképezőgépért, a süni megvárt és a fotózást is jól tűrte. Remélem, óvatlansága mellett is hosszú élete lesz a kertünkben.

Legközelebb már - gasztrobloghoz híven - recepttel jelentkezem.