2013. április 1., hétfő

Egyszerű püspökkenyér

Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die. (Pilinszky)

Az utóbbi időszak bebizonyította, hogy még a konyhában is vissza lehet fejlődni több évtizedes sütés-főzés után. Legalább is nekem sikerült. Már azt is megkérdőjeleztem, hogy valóban én készítettem-e el a napmátka tűzhelyen korábban szereplő ételeket, vagy az valaki más volt. Tekintve, hogy sejtjeink folyamatosan cserélődnek, már ezt sem tartom kizártnak. Végül is odáig jutottam, hogy már a lehető legegyszerűbb étel kivitelezése is komoly hibalehetőséget tartogatott, kezdtem kételkedni benne, hogy meg tudok-e sütni egyáltalán egy tojást vagy elkészíteni egy egyszerű levest.

A születésnapom táján, amikor anyósom meglátogatott, valamiért annyira felbátorodtam, hogy a kelt, vajas kalácsnak álltam neki, mondván, hogy ennyit igazán megérdemel, és hogy a munka nagyobb részét úgyis a kenyérsütő kelesztőprogramja végzi. Nos, az eredményt nem részletezem, a kelt tészta ugyebár nehezen tűri, ha az ember éppen nincs ott, amikor kellene - a lényeg, hogy azóta ilyesmire nem vetemedem, a hozzánk érkező látogatók kizárólag bolti cuccot vagy legjobb esetben leveles tésztába burkolt akármit kapnak.

A blog olvasói (ha vannak még, szegények) gyakorlatilag hiába várták az újabb farsangi, majd böjti, később a húsvéti fogásokat. Úgy látom, kínjukban elővették a régieket. Köszönet érte!
Az év eleje Apu ápolása mellett megint a határidős munkákkal telt, majd nyelvvizsgára, állásinterjúra készítések következtek, s amikor kissé kiláttunk volna a tavaszi télbe, akkor Apu béna lába fájni kezdett, egyre jobban. Először azt hittük, hogy a februári napsütésben túlzásba vittük a tolószékes sétákat, majd azt, hogy megütötte, de mielőtt a háziorvosunk szabadságra ment, kihívtam, hogy nézze meg, mert a fájdalma nem múlt.

Ő is úgy látta, hogy megüthette, és valahogy elfertőződött a seb, azt javasolta, hogy sebésszel nézessük meg, de amikor érezte, hogy a keringés sincs rendben, végül is a sürgősségire küldött minket. Hú, az klassz hely, már ismerjük, az időtlen várakozás gyakorlóiskolája. A mentő a megígért két óra helyett több mint négy óra alatt ért ki, Apu már nem is akart éjjel bemenni, de ugye ez nem kívánságműsor. Hosszas vizsgálatok után egy sebész is megnézte, aki jelezte, hogy érszűkületről van szó, és mivel járóképtelen embereken nemigen végeznek érműtéti beavatkozást (mivel a rehabilitáció kevésbé lehetséges), így valószínűleg amputálni kell, ha nem bírja már a fájdalmat.

Ez ugye egy kissé sokkolt minket, már arra gondoltam éjjel kettőkor, hogy akkor gyerünk haza, talán mégis próbáljunk meg először valami mást, mit tudom én mit, abrakadabra vagy alternatív vagy bármi. Az ember ilyenkor tök hülyének érzi magát, és joggal, mert hát jó, hogy nem vagyok orvos, de tényleg semmi hasznavehetőt nem tanulhatnánk a suliban x év alatt mondjuk biológia órán, hogy az ember legalább az alapvető betegségeket felismerje, és a lehetséges következményekkel számoljon? Nem először álltam bambán, hogy basszus, már megint nem vagyok képben elemi dolgokkal. És hogy hiába a napi lábtorna, a sok mozgatás, hiába az alaposan (?) átgondolt étrend, itt vagyunk, tessék...
A sebész azért megígérte, hogy másnap reggel egy érsebész doki is ránéz Apu lábára.

Az érsebészeten azután - bár ez az általános sebészet profilja - meglepően sok féllábú emberrel találkoztunk, akik nemigen idősebbek Apunál. Az érsebész orvos azonban - a többi érintett orvossal együtt - jóváhagyta az érműtétet, így Aput Nagycsütörtökön megműtötték (értisztítás, tágítás, ha jól értettem.) Maga a kórházi tartózkodás is jelentett feszültséget bőven, mivel Apu ugye beszélni nem tud, viszont szinte mindent megért, ellátni magát nem tudja, de mindenről megvan a sajátos elképzelése, ráadásul életében nem volt még hosszabb ideig kórházban, és alaptermészetéből nem éppen a nyugalom árad.

(Azon is elgondolkodtam, hogy milyen érdekes: mi eddig azon voltunk, hogy Apu minél kevesebb gyógyszert szedjen folyamatosan, és nagyritkán veszünk be fájdalomcsillapítót, ha muszáj, miközben a tévében ugye 20-30 éves emberkék reklámozzák, hogy ez teljesen természetes, nincs időnk a fájdalomra, arra meg pláne nincs, hogy elgondolkodjunk, mitől fáj. Ezzel szemben a sürgősségin - ahol esetleg indokoltan kérik kínlódó emberek - nem kaphatnak fájdalomcsillapítót, arról csak az az osztály dönthet, ahová a beteget majd valamikor felveszik. Nyilván ennek is van érthető indoka, többet is tudnék mondani, mégis...)

A húsvét így egészen másképp alakult, mint ahogy elterveztük. S bár Aput nem tudtam elvinni a szertartásokra, úgy gondoltam, hogy a távollétéből adódó időben legalább én ott leszek. Ehhez képest úgy megfáztam és belázasodtam (a kórházban nagyjából 30 fok körül fűtenek), hogy napról-napra egyre rövidebb időt tudtam a templomban tölteni, húsvétvasárnap pedig már itthon néztem a vatikáni közvetítést.

Aput holnap várjuk haza. Kértünk "használati útmutatót" a műtét utánra, de még szinte semmit nem tudunk. Majd kihívom a háziorvost, mondjon valamit, és értelmezze a zárójelentést.
A képen látható püspökkenyér a nővéreknek készült ma reggel. Ennyire voltam képes. Azért is írtam, hogy egyszerű, mert kevés dolog van benne. Nekünk ilyenkor tél végén nincs már a fagyasztóban piros bogyós gyümölcs vagy aszalt változat, ilyenkor csak dióbél, narancshéj, mazsola, vanília, néha alma kerül bele. (Ritkán készül, és még ritkábban magunknak, mert a paleoban nincs helye.)
Van, aki a püspökkenyeret csak tojásfehérjével süti. Én elég ritkán főzök, így inkább olyan receptekkel dolgozom, ahol a sárgáját, fehérjét egyenlő arányban használhatom fel. A vaj vagy zsiradék nem alapvető része, én teszek bele, de csak keveset, hogy könnyű maradjon a tészta.

Hozzávalók (egy kisebb formához, 24 szelethez): 16 dkg rétesliszt, 14 dkg cukor / nyírfacukor, 5 tojás, 1kk vaníliakivonat, 5 dkg mazsola, 5 dkg forró vízbe áztatott, majd leszűrt, apróra vágott narancshéj, fél dl rum, 2 dkg vaj, 10 dkg durvára vágott dióbél, csipet só

Elkészítés: A mazsolát rumba áztatjuk. A tojásokat szétválasztjuk. A sárgájukat a puha vajjal és a cukorral, sóval habosra keverjük. A fehérjéket kemény habbá verjük és az előbbi masszába óvatosan beleforgatjuk. Hozzáadjuk a leszűrt mazsolát, a diót, a narancshéjat, a vaníliakivonatot. Kivajazott, kilisztezett formába öntjük. 180 C fokra előmelegített sütőben kb. 30 percig, illetve a tűpróbának megfelelő ideig sütjük.
Hagyjuk langyosra hűlni, majd kiborítjuk a formából. Várjunk vele kissé, míg a felesleges gőz elpárolog, csak utána vágjuk fel.


6 megjegyzés:

duende írta...

Kívánok jobbulást, felépülést édesapádnak, neked pedig további erőt, lendületet és kitartást. Mélyen tisztelem az alázatodat, a teherbírásodat. Anyukám erre szokta mondani volt: "Le a kalappal előtted Lány!" :)
Szép tavaszt kívánok, remélem, most már majdcsak eljő az is...

Turák Kinga írta...

ritkán, de jövök!
jobbulást apudnak, nektek pedig kitartást!!!

María írta...

Apukádnak jobbulást, Neked kitartást kívánok :)!

Bridge írta...

Jobbulást az Apukádnak, neked pedig sok erőt hozzá...

lillacska írta...

ERŐS Ildikó... az Isten áldjon téged!

erős ildikó írta...

Köszönöm Nektek a belátogatást és a jókívánságokat Apu nevében is!