Töltött túracipó avagy kettő az egyben – VKF XVI.

Én keveset jártam külföldön, és így közvetlen ízélményeim a magyar konyhából származnak. Ezért a mostani VKF fordulóban is maradtam az ismert talajon, és magyar ízekben, megoldásokban gondolkodtam.

Gourmandula nem is oly könnyű versenyfelhívására abból indultam ki, hogy tulajdonképpen sokféle kedvencünket magunkkal vihetjük a szabadba, csak másképp kell “csomagolnunk”. Tehát süssük bele valamibe, s így megoldott a szállítás is, és az az elvárás is teljesíthető, hogy még a nyári melegben se romoljon meg az étel, sőt: a külleme is megfelelő maradjon. Jöhet bátran a körömpörkölt, gomba- vagy csirkepaprikás, illetve szinte bármi, amit megkívánunk (persze egy kicsit sűrűbb szafttal, rövidebb lével, mint ahogy megszoktuk). A leveles tésztás megoldásról hamar lemondtam, egyrészt, mert nem annyira kreatív, újszerű, másrészt pedig azért, mert az bizony külsőre megsínyli az utaztatást. Ráadásul nem megbízhatóan “zár”. A kelttészta viszont jó választás, és formázni is szebben lehet.

Tehát készítettem hajtogatott-kelesztett cipókat (darabonként 30 dkg réteslisztből, vízből, sóból, élesztővel és kevés kukoricaolajjal), és az utolsó kelesztés előtt tettem bele a tölteléket. Ebből kétféle készült: halászlé rövid lével (kocsonyás állapotban tettem bele, főleg filézett halhúst és csak nagyon kevés szaftot), illetve egy húskrémet állítottam még össze főtt sertéshúsból, fokhagymából, füstölt tarjából, vajból és főtt tojásból, kevés sóval. A fűszerek és a vaj kivételével a hozzávalókat ledaráltam. A képeken ez utóbbi változat látható, ezt szebben lehetett szeletelni, de a halhúsos variáció is finom volt (lehet, hogy legközelebb annak töltelékét is ledarálom). A rendelkezésre álló időből most ennyire futotta, de természetesen sok más is kerülhetett volna még a tésztába.

A formázás során figyeltem rá, hogy a tölteléknek ne legyen esélye a kiútra, a tészta jól zárjon (kevés tojásfehérjével is besegítettem a széleknél és a nem túl mély x-alakú bevágásoknál). Ezután a cipók tovább keltek még másfél órát, és bekerültek a sütőbe. Az elkészült cipókat konyharuhába takarva hűvös helyre tettem, s ki-ki vihette másnap a magáét a tarisznyájában. Nálunk ugyanis olyan, hogy piknik nemigen létezik (csak az evés okán nem megyünk a szabadba - legfeljebb, ha ott főzünk), viszont egy kiadós túra után jólesett a finom ebéd, és mindenki gyomrában elfért az “túracipó”.

(A tálalásról csak annyit mondanék, hogy nekünk tökéletesen megfelelt a tiszta abrosz - amiben szállítottuk az elemózsiát - de vannak pehelykönnyű és szép, egyszerű fatálkáink is, amelyek nem törnek, mi több: harmónikusan illeszkednek a kinti környezetbe.)