Lassú munkához idő kell, mondaná párom, én meg valószínűleg felkapnám a vizet, mert nem szeretem a lassú munkát, ráadásul az ember ideje annyi mindenre kell. Dehát a konyha bizony olyan hely, ahol lehet pár perc alatt is összedobni valamit, meg hosszú órák alatt is alkotni. Azt sem állítom, hogy a ráfordított idő egyenesen arányos az elkészült étel minőségével. De azért jó, ha néha olyan szerencsések vagyunk, hogy nem számít a főzéssel eltöltött idő. Bevallom, én sültkrumpli függő vagyok. Beérem persze időnként a gyorsétterem agyonsózott rudacskáival, vagy a fagyasztóból hirtelen megsütött változatokkal is, zacskós csipsszel csak végső esetben. Ha azonban nem feltétel, hogy pár perc alatt meglegyen, akkor inkább a hagyományos változatnál maradok, aminek elkészítéséhez persze idő kell.
Az embernek jobb esetben nem kell a krumpliágyásnál kezdeni a műveleteket, elég, ha megpucolja a biztosan-elég-lesz mennyiséget, vagyis az elegendőnél kicsit többet. Nem áztatgatja, hanem a kívánt formára vágja, és először is megfőzi, méghozzá enyhén sós vízben, és nem egészen puhára, hogy ne essen szét majd a sütésnél. Főzés után leszűrjük, hagyjuk teljesen leszáradni, kicsit hűlni, majd elkezdhetjük a sütést, én kukoricaolajban szoktam. Kis adagokban, időnként átforgatva sütjük. A kész adagokat nem szalvétára, vagy papírféleségre szedjük, hanem szűrőben, szitában hagyjuk lecsepegni, megszáradni, míg a következő adag sül. Ily módon nem lesz puha, nem töpped össze a krumpli, hanem finom ropogós marad. Ne hagyjuk ki a főzést a folyamatból, mert igazán megéri a rászánt idő! Nagy a különbség.
Nem a lelkiismeretem megnyugtatására, hanem azért eszem nagy adag salátával, gyümölcsökkel, esetleg dinnyével, mert így szeretem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése