2009. augusztus 25., kedd

Az utazásról - I. rész

Fölemelem egy göröngyét. Olyan ismerős, mint a nagy általánosságok, mint az élet, a halál. Nincs íze, nincs illata. Minden lehetőség benne van. Morzsolgatom, megszagolom. Emlékezem, ismerkedem vele. Ismerjük meg egymást, készüljünk fel a találkozásra. Szokjunk össze, föld. (Márai Sándor)

Húszéves korom körül vágytam arra, hogy utazzak - ahogy valószínűleg mindenki más is -, bár az az időszak nem arról szólt. Jó lett volna külföldre kimenni egy időre, márcsak az angol miatt is. Az utolsó gyerekkori nyaralásra 15 éves koromban került sor, ez még olyan hagyományos, lángosos-fagylaltos két hét volt egy vállalati üdülőben, a Balatonnál. Legközelebb a párommal nyaraltam - véletlenül ismét a Balatonnál - 31 évesen. A tó mellett egyébként rokonaim is élnek, mégsem nőtt igazán hozzám ez a vidék, valahogy elsőre mindig a strandok nyüzsgése, a hangos táskarádiókból ömlő zene, a forró stégeken egymásba lógó plédek (és népek) ugranak be.
Persze azért volt arra sok jó dolog, például naplementekor nagyszerű volt úszni egyet, nézni a fényhidat a rózsaszín vízen, s érezni, ahogy a halak egyre bátrabban előmerészkednek a nappali ricsaj csitultával. A Balaton mellett szórakozóhely is bőven akadt, de valahogy hozzám nem állt közel a diszkók világa. Még ma sem vágyom éjszakai programokra, olyankor inkább pihenek.
Hiába: nappalra vagyok tervezve, még erősen marasztaló barátainktól is búcsút szoktam venni 9 óra után.

Ha visszafelé megyek még egy kicsit az időben, akkor egy másik hely is beugrik: Bükkszék.
Ez a kis palóc falu a gyógyvizéről ismert, bár inkább csak a környéken. Talán 8-9 éves koromig jártunk ide. A fürdő is jó volt persze, meg a mindenféle finomság, a ma már retrokorszakát élő Traubi és a Márka. De a legjobb itt mégis maga a falu volt a kis patakkal, a vízimalommal, a nagy tejeskorsókkal, a tehénszaggal, a kispostával, a vegyesbolttal. Etelka néni háza a nyárikonyhával, a nagy szentképekkel díszített tisztaszobával és a baromfiudvarral. Templom nem volt Bükkszéken, csak a közeli Sirokon.

10 éves lehettem, amikor - ismerősök útján - a családdal és barátokkal az alföldi (kiskunsági) tanyavilágba kezdtünk járni, ez nem annyira nyaralás volt, bár gyerekként kétségtelenül megtaláltuk benne a saját örömünk.
A munkáért cserébe baromfit, zöldséget hoztunk haza. Viszont reggeltől napnyugtáig kint voltunk a végeláthatatlan földeken, többnyire kukoricával és dohánnyal dolgoztunk, ekkoriban még léteztek a tsz-földek, főleg kapálni, fattyazni kellett a nyári hőségben.
Később kukoricát törtünk, krumplit szedtünk, késő ősszel pedig szárat vágtunk, kukoricát morzsoltunk. Ez utóbbi már igazi szórakozásnak számított, hiszen egyáltalán nem volt megerőltető, s közben lehetett beszélgetni. A nagy dohányleveleket pedig hosszú karókra aggatva szárítottuk. Én nem dohányzom, de a száradó dohánynak nagyon kellemes illata volt szemben a nyers zöld növény nehéz szagával.
A tanyán az állatoknak megvolt a maguk helye, napközben viszont szabadon jöttek-mentek köztünk az udvaron a disznók, csirkék és juhok. Kacsa és liba nem volt, a nagyobb állatok (5-6 tehén és 4-5 ló) pedig a tél kivételével folyamatosan kint a legelőn éltek.
Szerettem itt lenni, az számított szabadnapnak, amikor rám és barátnőmre osztották főzést, s így nem kellett kimennünk a forróságba, cserébe 14-16 embert próbáltunk jóllakatni.
A komfortfokozat itt nem érte el a nomádportáét, a konyhában döngölt padló volt és a szokásos vájdlingos mosogatás. A reggeleket és estéket - no meg az ebédidő egy részét - a legelőn töltöttük, ekkor volt a fejés és az itatás. Utána a disznóetetés. A tanyák közt lovaskocsin és kismotoron lehetett közlekedni.
Anyu halálával valahogy ez a korszak is végetért.
A középiskolai évek alatt sokfelé jártam, főleg Magyarországon, az egyházi iskoláknak mindig is megvolt a kapcsolatrendszere, sokat utaztunk, s az ingyen szállás sem jelentett gondot a plébániákon. Igaz, hogy kényelemben nemigen volt részünk, sokszor a hideg betonpadlótól csak a vékony laticel választott el. Alvásra amúgy sem sok idő jutott: volt vagy fél kettő, mire a 42 fős osztály egy lavórban lemosdott (az éjszakába nyúló imaóra után), s reggel fél hatkor jött a zenés ébresztő. Ez utóbbi egyébként egy kedveskedésnek álcázott iszonyú otromba találmány: a hajnalra elgémberedett népeknek hangosan a fülébe gitároznak valami lelkesítő (laudate) nótát az éppen arra beosztottak. Mehettünk tehát énekpróbára a hajnali mise előtt, utána felcihelődés, és következhetett az aznapra beosztott következő 20 település. Nem csoda, hogy senki sem emlékezett élesen: mit hol láttunk.
Igazából arra a nyirkos pinceszállásra emlékszem a legélénkebben, ahol még víz sem volt a környéken. Mivel kizárólag lányokból állt az osztály, a víznélküliség következményeit mindenkinek a fantáziájára bízom. Én mondjuk sem akkor nem vágytam, sem azóta nem vágyom hasonló körülményekre, sem túlélő túrákra, meg egyéb olyan programokra, ahol megmutathatom.
Merthogy nem akarom megmutatni. De az iskola vezetése úgy gondolta, hogy a jövő családanyái mégsem lehetnek valami anyámasszony katonái, tehát ki kell képezni megfelelően őket, felkészíteni az élet megpróbáltatásaira. Természetes módon a tornaórán sem volt felmentés (csak véglegesített), s ha busszal utaztunk, hát azzal sem álltak meg velünk kétóránként, ha éppen arra lett volna szükség.
Külföldre is eljutottunk, az akkori NDK-ba egy hétre, Csehszlovákiába, Jugoszláviába néhány napra. Cserealapon. Később pedig még Ausztriában voltam két napot. Azt hiszem, máshol nem jártam az országhatárokon kívül. Persze belül is van bőven látnivaló, egy élet biztosan kevés hozzá.

Valahogy mégis minden utazás és nyaralás olyan átmeneti volt. Jól emlékszem rá, hogy már kisgyerekként arra vágytam: olyan helyen éljek, ahonnan nem megy nyaralni az ember. Nem arról van szó, hogy ki sem mozdul onnan, hogy nem csinál programot a barátokkal, nem fedezi fel a közeli és távoli környéket. De ezt megteheti másképp is, minthogy a betonrengetegből-aszfaltforróságból egy sok pénzen vásárolt rövidke hétre nyaralni megy. Mert olyan helyen él, ahol jól érzi magát, ahol érzékeli a természet változásait, saját korlátait és szabadságát elfogadható arányban éli meg.

Először úgy gondoltam, ez a hely az Alföldön lesz, ahol van tér, létező fogalom a végtelen. Azután a Mátra-alján is elképzeltem. Ma ez a hely a Bódva-völgy, de lehetne máshol is. Itt van, mert így hozta az élet...
Már egyátalán nem vágyom utazni. A televízió is olyan közelségbe hozott mindent, hogy már szinte nincs vidék, amit a képzelet be ne kalandozhatna, és tudom, hogy kiábrándítóan hangzik, de arra sem vágyom, hogy egyik vagy másik országban megkóstoljam a helyi specialításokat, egyek "igazi" pizzát és gyrost és baklavát, s mind a többit. Ez van.
Inkább országon belül, sőt: régión belül szeretem néhanapján a számomra érdekes vagy éppen kényeztető programokat, s ha jó a társaság.

(A fotókat az elmúlt egy hét alatt csináltam. Majd jön a többi is.)
folyt.köv.

10 megjegyzés:

Palócprovence írta...

Nagyon tetszik az írásod! :)Sajnos, nekem még nem sikerült teljesen eljutnom odáig, hogy ne vágyódjak utazni messzi tájakra, de azon vagyok. Hiszen "meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk". Meg ahogy öregszem, egyre jobban fáraszt egy-egy utazás, a járatkimaradások, késések, kényelmetlen szállások és a tömeg. Persze, utólag inkább a jó dolgokra emlékszem...

duende írta...

Ez egy igazi időutazás volt, köszönöm az élményt! :)

Eszembe juttattad a gyerekkori élményeimet. Nekem majdnem mind a Balatonhoz kötődik... Anyuéknak is volt vállalati üdülője, Balatonberényben. Nagyon szerettem azt a helyet. Mindig sok gyerek volt, igy sok élmény is. És maga a víz... Vízparton érzem mindig igazán elevennek magam.
Aztán átszoktunk az északi partra, a Balaton-felvidékre. Csodálatos hely... Mesés. A magyar Toscana, igazi mediterrán vidék. Én ott érzem úgy, hogy onnét nem mennék nyaralni.
Ahova most évről-évre visszajárunk - Ábrahámhegy - az igazi kis gyöngyszem. Nincs a falunak központja sem, olyan kicsi. Sok kanyargós utcája van, szép szőlők és régi házak... dimbes-dombos vadregényes. Klassz hely.

Én is csak egyszer jártam Görögországban. Oda szívesen visszamennék. Nem mondom, hogy higgy nekem, de higgy nekem: a tengert ne hagyd ki... :)
Ha lehetőséged lesz rá, egyszer életedben menj el délnek és nézd meg. Egy csoda. Ha egy jótündér felajánlana egy házat ott, egy percet sem gondolkodnék. Abszolút tudnék ott élni. Mikor átléptük a határt sirógörcsöt kaptam. Azt éreztem: végre itthon vagyok...

Milyen furcsa... Ma gombászni voltunk délelőtt, és ahogy jöttünk haza az autóval a dimbes-dombos vidéken, egyszer csak kibukott belőlem, hogy nem szeretem ezt a vidéket. Az alföld sokkal szebb, tágasabb. Amerre a szem ellát, mindenütt körülvesz a végtelen. Van tér. Itt pedig úgy érzem, megfulladok, szűk és összenyom az, hogy csak a következő dombig látok.

Szóval. Azért ha teheted, utazz, menj, láss. Sok csoda van széles e világon. :)
Megváltoztatja az embert. Tágítja.

duende írta...

Bocs a kisregényért... :))

Makka írta...

Az utazás nélküli utazás iránti szeretetben osztozom veled.
Az Alföld valóban csak olyanoknak való, akik viselni tudják a végtelent, azt, hogy messzire nézhetnek és láthatnak.

Az említett ásatás egyébként az Alföldön volt, Ököritófülpösön.

trinity írta...

Két dolog jutott eszembe:
először az iskolai utazások körülményei.
Nem mondom, hogy az én építőtáboros (igen, nekem még olyan is volt)emlékeim a luxusról szóltak. De ahhoz képest amit leírtál....Elszörnyűlködtem!
Lehet, hogy akkor vették el a kedved az utazástól?

A másik: én is szeretem a saját országom csodáit, szépségeit-de annyira bennem van a mehetnék, annyi mindent szeretnék még élőben, testközelben megtapasztalni...Minél kevesebb épp a realitása a megvalósításnak, annál inkább vágyakozom.

Duendének igaza van: a tengert, legalább egyszer-ne hagyd ki!!! Nem a zsúfolt strandokra gondolok, hanem a kihalt, akár sziklás, akár homokos partokra, ahol érzed a végtelent és az érintetlenséget, a természet erejét..... Csoda egy érzés, hidd el! Persze, utána meg jó hazajönni....

KennyT írta...

What a nice journey!

Jade írta...

Nagyon jo volt olvasni! Nekem is eszembe juttattad a kozepiskolai taborozasokat, a falun, rokonoknal toltott nyararalasokat, ahol a csorda, gulya erkezeset a legelorol a kapuoszlop tetejerol neztem, mert feltem. Ellenben kiprobaltam a fejest... Es eszembe juttattad az istallo, a szena szagat... Koszonom!
Varom a folytatast!

Unknown írta...

Nagyon szép visszaemlékezés. Nem ismerek senkit sem a korosztályodból, akinek hasonló gyerekkora lett volna.
Nekem ndk-beli nagymamám gondolatai jutottak eszembe írásodról, neki volt hasonló gyerekkora, no meg nagyapám korai halála miatt utána sem volt könnyű élete. Öregkorában nyolcvanvalahány évesen megjegyezte, hogy jobb lett volna kevesebbet spórolni, s többet utazni, látni.

Hanczur írta...

Köszönöm, hogy hazajöttél!
Tudom, hogy itt még csak egerek vannak, ők a háziállatok, és már búcsúra készülődik a drótokon a fecskeraj. Gólyát is egyre kevesebbet látni, az esti kelepelés elmarad.
Jó, hogy összetörted a fenekedet a dobódéli úton, és belemásztál velem a hideg vízbe. Örülök, hogy velem ráztad a port a rostán, és hogy tartottad a vedret a malterral, amíg én a széken egyensúlyozva töltöttem ki az ajtófélfa rését.
Köszönöm, hogy főztél nekem, s azt is, hogy kijöttél a zsebkohó mellé szalonnát sütni. Ennek még a szúnyogok is örültek.
Így megint van erőm haladni az ösvényen, s kivárni a következő látogatást.
Köszönöm!

Renata Kalman írta...

Nem szeretném megtörni ezt a frappáns utolsó hozzászólást, valahogy ezzel kerek, de akkor meg nem tudok kommentelni :)

Én nagyon szeretek felfedezni, mászkálni, de a hosszabb kiruccanásokat nem szeretem.
Talán a magam komfortját szeretném áttranszporálni ahova megyek.
Meg ezzel is úgy vagyok, mint a beszélgetésekkel, amikor már átmegy felszínesbe a beszélgetés, illetve ha már magamba szívtam a látnivalókat, akkor nem maradok ott még pluszban...
A napozó nyaralást sem nekem találták ki. Mikor mesélik, hogy 10 nap-két hét a tengerparton, én teljesen komolyan megkérdezem, hogy: és mit csináltál?
-hát strandoltam, napoztam.
Na ez az, amit én nem tudnék elképzelni magamról.

A kimozdulások, engem érdeklő programok viszont vonzanak -jelenleg inkább vonzanának-
Meg szeretem nagyjából tudni, hogy mire számítsak: milyen hely, milyen lehetőségekkel...
A táborok, a másokkal közös nyaralás nálam nem működik, egyszerűen azért, mert hosszabb időn keresztül nincs kedvem, energiám akalmazkodni másokhoz, azt pedig nem várom el, hogy hozzám alkalmazkodjanak.

Voltam koleszos, meg sokáig albérletben lakó, de azt hiszem szívesebben élnék kunyhóban, mintsem még egyszer hasonló helyzetben.