Északfoki kalandozások

Szádvár

Hol is van északfok? Adynak önmagában, nem is csak belül, hanem az önmaga-létben. Nekem meg itt, a határvidéken. A Gömör-Tornai karszton. Földrajzi értelemben is, hiszen a Bódva-völgy egyik települése, Hídvégardó, valóban Magyarország északfoka (legészakibb települése.) Szép ez a nyelv is a magas és alacsony hangrendű párjaival, azt mondja: ardó, ma már azt értjük: erdő.

Minden évben bebizonyosodik, hogy nemcsak az ország nagy, de ez a völgy is olyan hatalmas, hogy marad benne elegendő látnivaló a jövőre nézve is. Idén is válogattunk, ahogy tavaly tettük, a kindulópont megint Miskolc volt (párom édesanyjánál és Laci bácsinál), ennél olcsóbban nemigen lehet talán nyaralni. Íme a részletes programunk:

július 21. Érkezés Miskolcra koradélután, este eszmecsere Géza barátunknál

július 22. Ócskapiacozás a Zsarnain, este Géza barátunknál

július 23. Látogatás a nomádportán, Bódvapart, a faluban a hivatalosan jegyzett 7 gólyafészek felkeresése, adminisztrálása (van-e fészek, fiókák száma, stb.) - innen bicajos túra Szögligetig, majd gyalog fel Szádvárba

Kilátás Szádvárból Szögliget felé

július 24. Miskolci bicajtúra Tapolca felé, bevásárlás - fordítás (mert határidős munkát is hoztam)

július 25. Látogatás barátainknál Miskolc kertvárosában - Lillafüred - Herman Ottó nyaraló, kiállítás, kvíz, könyvvásárlás - paleo helyett retro lángos fokhagymával, tejföllel - Bársonyos forrás - este fordítás

július 26. APEH (mert itt több időm van intézni, mint otthon) - Minorita templom (éppen teljesen be van csomagolva, felújítás alatt, de látogatható) - turkáló (20 Ft-ot nyomott aznap a mérlegen a felső, amit kiválasztottam) - este fordítás

július 27. Vadvirág- és gyógynövényhatározó nap a Sajó partján (sőt: vadalma, szeder és vadszilva is találtatott uzsonnára)

Vasérc tartalmú hasadék Szádvár felé

július 28. Újabb szuperakciós turi - Zsarnai ócskapiac - hazaút (a vasútjegy volt az egész program legdrágább része...)

Hát ennyi fért a bő hétbe, fürödni nem mentünk, de az idő is inkább változékony volt, mintsem meleg, és az Esztramos barlangjait sem néztük meg. Majd. Csináltunk olyan programokat is, amihez látszólag nem lenne muszáj a fővárosból kimozdulni, a hétköznapokban mégsem jut rá idő.

Három grácia a Sajó-parton

Hoztunk viszont az élményeken túl könyveket is magunkkal, az egyik az Avasról szól, a másik egy igen érdekes-értékes szakácskönyv vagy receptgyűjtemény: Tájak, ízek, ételek Borsod-Abaúj-Zemplén megyében.

Szögliget környéke

A könyv első fele néprajzi jellegű, a megye főzési-étkezési kultúrájával ismertet meg jó kis képekkel körítve. A második rész pedig helyi, részben már feledésbe merült, részben ma is ismert ételek receptjeit tartalmazza tájegységenként vagy népcsoport szerinti bontásban: Abaúj-Torna, Bodrogköz, Bódva-völgy, Bükkalja és Dél-Borsod, matyók, Miskolc, nemzetiségek (lengyelek, németek, ruszinok, szlovákok), palócok, Sajó-völgy, Gömör, Tisza mente, Tokaj-hegyalja, Zempléni hegyvidék.

Izgalmas olvasmány, persze már belelapoztam, de a feldolgozása ezután következik, ha jut rá idő. Talán éppen itt a blogon.

Párom maradt a nomádportán, a fürdőszobához vitt járólapokat, ez a munka a következő, és persze tovább írja vidéki blogját az ott töltött napjairól. A másik, tavasszal kinézett ház megvételére és a költözésre egyelőre nem mutatkozik jel, az ingatlanpiac itt teljesen áll, ott viszont egyre több a szlovák érdeklődő. Lesz, ahogyan lesz.
Én természetesen hazajöttem, várnak újra a napi feladatok, s ha jut rá idő, egy-egy programunkról részletesebben, fényképekkel is írok, nem felejtve a gasztro-vonatkozást.

Úton és itthon

Augusztus első hetét hosszas készülődés után aktív pihenéssel tölthettük, testvérem vigyázott Apura és fáradhatatlanul vitte hosszú sétákra. Mi pedig felkerekedtünk és elautóztunk Miskolcra, párom anyukájához és Laci bácsihoz. Ez volt a kiinduló bázis, ahonnan hosszabb-rövidebb utakat tettünk országon belül és túl. Meglátogattuk természetesen a Nomádportát is. Párom ott is maradt egyelőre, a házon vannak javítanivalók.
A fényképezőgép is nála maradt, csak az elkészült fotókat hoztam haza. Így fényképezni mostanában nem fogok, helyette az utazásunk pillanatait szeretném megosztani az Olvasóimmal a közeljövőben. Ezek a pillanatok azonban néha-néha gasztrovonatkozással is bírnak, úgy hiszem.

Megpróbálok majd időrendben haladni. Kiindulásképpen le is írom mindjárt, mikor merre jártunk. A későbbi bejegyzésben pedig jöhetnek a fotók és a részletesebb élménybeszámoló.

júl. 30. szombat - érkezés Miskolcra koradélután
júl. 31. vasárnap - egy nap Komjátiban, a Nomádportán
aug. 1. hétfő - Pingyom
aug. 2. kedd - Miskolc (Szinva, belváros, Avas)
aug. 3. szerda - Komjáti - Tornanádaska - Torna - Tornai vár (Szlovákia) bicajjal
aug. 4. csütörtök -Miskolc - piacozás a Búza téren
aug. 5. péntek - Csanyik bicajjal
aug. 6. szombat - Zsarnai ócskapiac, Kisgergely cukrászda
aug. 7. vasárnap - hazaút vonattal

Vajas-citromos halpástétom

Vízre rajzoltam, homokba írtam
s nem ért csalódás látva, hogy így van.
- Annyi gaztett hagy
mély nyomot...!
maradjak inkább Sekély Titok.

Nem érdekel más - megsúgom nyíltan:
Csak az, hogy jó, hogy játszhatok.
(Fodor Ákos)

Húsvét táján pár napig úton voltunk.
Megünnepeltük Apu névnapját, öcsém közelgő születésnapját, feleségének névnapját, anyósának névnapját, párom édesanyjának és élettársának születésnapjait. Így az április második fele (a bevallások után) a készülődéssel telt, hogy mindenkinek legyen valami apró, és főleg örömteli meglepetés (ami egyáltalán nem könnyű), hogy Apu újabb üllői tartózkodását megszervezzük és ahhoz mindent biztosítsunk, és hogy időben is mindenhol ott tudjunk lenni.
Mi több, a húsvét nekem elsősorban egyházi ünnep, így a szertartásokon is szerettem volna legalább részben ott lenni, ez Apuval együtt sikerült is.
Az utazások előtt (s közben) amúgy is feszült vagyok, ezt még tetézte, hogy kölcsönkértünk egy utánfutót, hogy a Budafokon feleslegessé vált téglákat a nomádportára szállítsuk. Az utánfutó mondjuk jól jött, mert Apu dolgait (napozóágy, kerekesszék, stb.), az ajándékokat és saját felszerelésünket is jobban el tudtuk pakolni, mintha mindent a csomagtartóba kellett volna gyömöszölni. Viszont az autópályán a durrdefekt annyira azért nem esett jól, különösen, hogy még hosszabb út állt előttünk, és a téglákat is világosban akartuk lepakolni.

Szóval a húsvétvasárnap igen sűrűre sikerült, este fél tíz körül érkeztünk meg Miskolcra (az utánfutót immár üresen a nomádportán hagytuk.)
Hétfőn volt egy kis pihenő, illetve temetőbe mentünk, párom nagyszüleinek sírját tettük rendbe. Kedden egy egész napot töltöttünk a nomádportán párom édesanyja és élettársa, Laci bácsi kíséretében. A program a szokásos volt, hiszen a világot egy nap alatt nemigen lehet megváltani. Vagyis ültettünk, locsoltunk, füvet nyírtunk, szellőztettünk, fotóztunk, meglátogattuk ottani ismerőseinket.

Szerdán pótolni kellett a tönkrement kereket, és Laci bácsinak intéztük az internetet, mert ő is szeretne beletanulni. Néhány miskolci barátot is sikerült felkeresni. Csütörtökön pedig - megint csak hosszú úton, a nomádportát és Üllőt is érintve - hazatértünk. Az alapvető szín most az út melletti sárga: a repcemezők ismét virágba borultak. Az idei száraz időjárás is megtévesztő, a Bódva-völgyben még mindig láttunk talajvízzel borított területeket.

Nem volt nagy pihenés, de egy kis változatosság. Apu jól érezte magát Üllőn, de vágyott már haza. Májusban várnak ránk még az SZJA adóbevallások, az iparűzési adó, és több tanítványom is vizsgázik. S persze közben itt van a borecetes receptverseny is. Ilyenkor a kézművesség általában háttérbe szorul.

Pár nap alatt a fügefa nagy leveleket növesztett, s az egy szem fügém is szépen növekszik, no meg a kis növendék-növény. Időközben megérkezett a Peter Beales rózsakatalógus, esténként néha azt nézegetem és terveket szövök.

Apuval a kijárás most kicsit könnyebb, hogy kevesebbet kell öltözködnünk. A társasházban is nagyobb élet van, fúrás-faragás, több néznivalója akad a napozóágyból, mint télen a szobából.

Főzésre most sincs sok időm, de amúgy is könnyű és egyszerű ételeket eszünk. Párom halad tovább a paleolit úton, én meg kísérletezem, mikor mi esik jól. Mostanában halat ennék. Erről jutott eszembe ez a pofonegyszerű és villámgyors pástétom, amit mi még anno Anyu és a nagynéném inkább melegszendvicskrémnek készített, én azonban hidegen is szeretem. Szóval ez amolyan retro étel. E tekintetben nem is autentikus, mert most éppen tonhalból csináltam, de alapvetően olajos szardíniából (pl. kék-sárga dobozos orosz-szovjet) készül. Szeretem az olajos halat, de egy ideje már mindig nehéz. Vagyis megkívánom, de azután nem esik jól. Ennek elkerülésére remek ez a pástétom, sokkal könnyebb, de vigyázat: nagyon eteti magát! Én most teljes kiőrlésű kekszet választottam kísérőül.

Hozzávalók: valamilyen olajos halkonzerv (szardínia/tonhal), a hal súlyának felével egyező mennyiségű puha vaj, citrom

Elkészítés: a halat lecsöpögtetjük, villával összedolgozzuk a vajjal, és nem sajnáljuk a citromlevet belőle.

Évkezdő kutyahideg

Tudom, hogy a télnek is van valami máshoz nem fogható szépsége, mégis nehéz túlélni. Főleg ilyenkor januárban. Ünnepek múltán - bár holnap már kezdődik a farsang - nem marad más, mint a hosszú-hosszú várakozás. Igaz, nyáron is várakoztunk valamire, akkor a kánikulából menekültünk volna, az ősz is olyan átmeneti, s mire a tavasz kialakul, már rohan is tovább...

Nem baj, ebben a négy évszakos mulandóságban mi most mégiscsak a tavasz felé tekintgetünk, várva, hogy kicsit kimozdulhassunk Apuval. Igaz, decemberben is volt kint, de azért a mínuszok mégiscsak a négy fal közé szorították mostanra. Legalább a nappalok hosszabbodnak már.

Én meg szívesebben lennék a négy fal között, mint kint a hidegben, de nem mindig lehet.
Szilveszter napján felkerekedtünk, hogy Miskolcon meglátogassuk párom rokonait, barátait. Apura addig öcsém vigyázott. Egy napot a nomádportán is töltöttünk, sajnos a nagy hó és jég ellenére is látszik a mindenütt ott leselkedő belvíz. A folyók - köztük a Bódva is - magasak és zavarosak. Jég és víz együtt hömpölyög a medrükben.

Az utakon azért jól lehetett közlekedni, leszámítva az erős ködöt. Ajándék-meglepetésünk viszont nem sikerült, hiába telefonáltam le előzőleg, még a fővárosból, mit is szeretnénk. A terv ugyanis az volt, hogy Párom édesanyjának és élettársának a Miskolctapolcai Barlangfürdőbe veszünk belépőjegyet, amit 6 hónapon belül felhasználhatnak. Interneten nem, de a helyszínen meg lehet vásárolni ajándékutalvány formájában - ez volt az ígéret.

Szilveszter napján már nem tudtunk odaérni pénztárzárásig (hisz aznap utaztunk), viszont másnap nyitás után kimentünk. A parkolásért mindenütt fizetni kell, a pénztáraknál pedig olyan sorok álltak, hogy reményünk sem volt.
Így elhatároztuk, hogy 3-án délután térünk vissza, amikor már normális rendben van nyitva a fürdő, és munkanap van. Párom a bicaj mellett döntött, én meg a meleg szobában maradtam. De nem járt sikerrel, mert arról tájékoztatták, hogy éppen január 1-től megszűnt az ajándékutalványként, vagyis az előre megváltható fürdőjegy. (Pedig végre abban reménykedtünk, hogy sikerül valami értelmes-hasznos-örömteli ajándékot is venni az amúgy semmire sem igényt tartó, s mindent továbbajándékozó nyugdíjaspárnak.) Most sem sikerült...

Volt még mosógépjavítás, evés, beszélgetések, és tegnap már haza is jöttünk.
Párom édesanyja most kivizsgálásokra megy kórházba, ránk pedig a munka vár itthon.

Hegyen-völgyön

Jobban emlékszem:
mit éreztem láttán, mint
arra, mit láttam.
(Fodor Ákos)

A hétvégén pár napra kiszabadultunk a fővárosból, Apura ezalatt öcsém vigyázott. S bár én az egész időszakot leginkább átaludtam volna, ehelyett egy-egy napos kirándulást tettünk a nomádportán majd a Bükkben.

Az előbbiről annyit, hogy a Bódva-völgyben még mindig nagyon magas a folyó, és nagy területek vannak víz alatt, ahogy ez a képemen is látható. (Elég, ha összehasonlítjátok ezzel a bejegyzésemmel, és máris kiderül, hogy bizony a fotózott terület is vetést takar.)

Egyelőre nem lesz időm hosszabb bejegyzésre, pedig sok fényképet készítettünk. Bükki kirándulásunk alkalmával Géza barátunk eszembe juttatott egy finom és egyszerű receptet, remélem, az nemsokára felkerülhet ide a blogra.

Addig is, további részleteket az útról párom Komjáti és a Gondolkodom és kihallatszik blogján olvashattok.

Az utazásról - II. rész

Mihelyt nincs többé igényed élvezetre: megtudod a szakadatlan élvezet módját és nem élsz vele.
Mihelyt mindegy, hogy meddig élsz: megtudod a földi örökélet módját és nem élsz vele.
Mihelyt belátod, hogy az emberiséget nem kell boldoggá, békéssé, bölccsé tenni: ennek módját is megtudod és nem élsz vele.
Mindaz, ami legkívánatosabbnak látszik: a legerősebb méreg. A világot pokolra hajítaná. (Weöres Sándor)

Ez az év arról szólt tehát, hogy nem utazunk. Még belföldön sem, és nem nyaralunk a szó általános értelmében, mert most erre nincs lehetőség. Ami egyáltalán nem tragédia, mert volt olyan év is, amikor jöttünk-mentünk, ez most egy ilyen. Egy másmilyen.

A nomádportára sem terveztem utazást, mert nekem busszal-vonattal elég drága, és egy személyben teljesen gazdaságtalan, szinte semmit nem tudok hozni a kötelező csomagjaim mellett.
Azután mégis másképp alakult. Egész pompás kis nyaralás kerekedett, leszámítva azt a bosszúságot, hogy sikerült még néhány ezer forinttal megfejelni a költségeinket egy közlekedési bírság okán, nem vettük észre, hogy párom szüleinek miskolci háza előtt megváltoztak az évtizedes parkolási szabályok. Így másnap reggelre megkaptuk a mikuláscsomagot. Persze hibáztunk, de azért elgondolkodtató ezeknek a bírságoknak a mértéke, ha az ember összehasonlítja a havi keresetével. Mindegy.

Tehát augusztus második felében tanítványaim szerteszéledtek az ország határain belül és kívül, s így pár napra szabad lettem. Párommal megbeszéltük, hogy akkor mégiscsak leutazom. Mindennel együtt olyan hat óra odáig az út, pedig Miskolcon csak fél órát kell várni az átszállásra.

A nomádportán így négy teljes napot tudtam eltölteni, szerdán reggel rögtön kimentünk a dobódéli tóra fürödni. Nagyszerű idő volt, és alig járnak ki emberek a tóhoz (főleg hétköznap), így szinte az egészet mi birtokolhattuk. Nem túl nagy bányató, olyan háromnegyed óra körbeúszni. Olvasnivalót ilyenkor mindig viszünk, általában a Körkép valamelyik kötete kerül a bicaj csomagtartójába, azt hiszem, most a 86-os volt.

A bicaj egyébként rendesen feltörte mindenem, pedig alig mentünk néhány kilométert. Teljesen elszoktam már tőle, mert a fővárosban egy hagyományos, női vázas példányt használok, ami jóval kényelmesebb.
Aznap nem főztem, csak szendvicset ettünk, meg este főtt kukoricát.

Szeretem e hatalmas kert intimitását. Az ember behúzódik az óriás diófa alá, és már nem is bántja a hőség. Bár az is igaz: nem csupán a levelek zizegését hallgatja ilyenkor, vagy a bogarak zümmögését, hanem hétköznapokon - s néha hétvégén is - a fanyűvő láncfűrészek és a fűnyírók hangját.
Az emberek korán kelnek és korán fekszenek - a jószágok és saját igényeik szerint.

Augusztus 20. persze kivétel volt. Az ünnep itt talán még nagyobb jelentőséggel bír, mindig van zenés-táncos program a faluházban, előadások és főzőverseny is.
A jóval nagyobb Bódvaszilas sincs messze: az egyik falu határából látni a másikat. Másfél kilométer. Szilas határában még régi egészkaros sorompó van, fényjelző nélkül.

Aznap rakott tököt csináltam. Kicsit kevés volt a friss tök, ezért került hozzá krumpli és karalábé is. És persze rizs meg pörkölt. Délelőtt kitisztogattuk a hátsó kertben az idén ültetett kis bokraink és fáink (szeder, ribizli, egres, alma, körte, meggy) környékét, párom füvet nyírt. Este kimentünk a határba néhány falubeli ismerőssel a beígért tüzijáték reményében. Végül az elmaradt, de egy jót sétáltunk, beszélgettünk.

A kertünk hátsó része idén takarmánykukoricával van beültetve, az egyik rokon kérte kölcsön a területet. Kétnaponta egy magas utánfutót pakol tele a lekaszált kukoricával, annyit eszik meg náluk a két tehén. Plusz napi 10-10 liter darát. Az állatok cserébe napi 23 liter tejet adnak. Azért nem könnyű így, hogy idén nincs csorda, s mindenki a saját kertjében kényszerül helyet biztosítani a hatalmas állatoknak. Pedig bármennyire nyugodt jószágnak tűnik is a tehén, azért van mozgásigénye, ezt tudom.

Idén sem szűkölködtünk a málnában, a szőlőig most ez az egyetlen gyümölcsünk a kertben. Folyamatosan érik, minden nap fel lehet keresni. Városi csökevény lehet bennem, hogy nem rajongok az átláthatatlan dzsungel-növényekért, amelyek kedvelt búvóhelyei az esetleg lesből támadó csigáknak. De a málna így szereti. Valamit valamiért.
A mosogatás most egy ideiglenes csapról megy a konyhában (tehát folyóvíznél), a (meleg-)vízellátást egyelőre a padláson lévő hordó szolgáltatja.
Sajnos egér most akad, az ottlétem alatt hármat fogtunk.

Pénteken sódert szitáltunk és a beállított ajtókeret oldalait töltöttük ki mészhabarccsal. Aznap karfiolleves, petrezselymes krumpli és rántott csirke volt az ebéd. Süteményt nem csináltam, mert a melegben nem volt rá igényünk.

A szombati nap pihenéssel telt, főznöm nem kellett, olvastunk és hűsöltünk az árnyékban. Délután kimentünk a Bódva-partra, de alighogy letelepedtünk, jött az eső, így visszatértünk a faluba, és párom a zenélőautóból vett jégkrémmel lepett meg.

Este pedig szalonnát, kolbászt és hússzeleteket sütöttünk kint a tűzrakó helyünkön. Vadász (a mellettünk lakó néni fiatal kutyája) ezt nehezen viselte, pedig minden nap kapott ő is valamit.

Párom nagymestere a tűzrakásnak, ezt el kell ismerni. Imádja is. A legkevesebb fával tüzel, nem pernyéz, és másnap szinte semmi nyoma nincs az egésznek. Van türelme hozzá. Nem használunk faszenet meg gyújtófolyadékot, sem grillherkentyűket, megy minden hagyományosan. Az egyetlen civilizált darabunk a párom által zsebtűzhelynek vagy zsebkohónak nevezett kis vasállvány, ami szintén nem létfontosságú, nem is mindig használjuk, viszont eső esetén is mobil: be lehet húzódni vele tető alá. Plusz van egy rácsa is, ez jó a hússzeletekhez. Igaz, a szalonnával most nem volt türelmünk megvárni a parazsat. Éhesek voltunk. Mire végeztünk a sütéssel, el is kezdett esni, és éjjel folyamatosan ömlött.

Másnap reggel is borult volt az idő. Így már nem mentünk át Tornanádaskára nádért (ami a vályoghoz kellett volna), csak összepakoltam és még főztem ebédre egy lecsót.

Párom édesanyjának megígértük, így vasárnap délután autóval bementünk Miskolcra (akkor követtük el a már említett közlekedési szabályszegést.) Az estét Miskolcon töltöttük, felkerestük Géza barátunkat is, aki egyébként a MVK-nál (miskolci bkv) dolgozik, mint mérnök, de hobbija a természetgyógyászat és a zenélés.

Másnap reggel utaztam haza a fővárosba.

Amint látható, nem főztem sokat vagy különleges dolgokat, viszont odafelé azért vittem süteményt - erről szól majd a következő bejegyzés.

Az utazásról - I. rész

Fölemelem egy göröngyét. Olyan ismerős, mint a nagy általánosságok, mint az élet, a halál. Nincs íze, nincs illata. Minden lehetőség benne van. Morzsolgatom, megszagolom. Emlékezem, ismerkedem vele. Ismerjük meg egymást, készüljünk fel a találkozásra. Szokjunk össze, föld. (Márai Sándor)

Húszéves korom körül vágytam arra, hogy utazzak - ahogy valószínűleg mindenki más is -, bár az az időszak nem arról szólt. Jó lett volna külföldre kimenni egy időre, márcsak az angol miatt is. Az utolsó gyerekkori nyaralásra 15 éves koromban került sor, ez még olyan hagyományos, lángosos-fagylaltos két hét volt egy vállalati üdülőben, a Balatonnál. Legközelebb a párommal nyaraltam - véletlenül ismét a Balatonnál - 31 évesen. A tó mellett egyébként rokonaim is élnek, mégsem nőtt igazán hozzám ez a vidék, valahogy elsőre mindig a strandok nyüzsgése, a hangos táskarádiókból ömlő zene, a forró stégeken egymásba lógó plédek (és népek) ugranak be.
Persze azért volt arra sok jó dolog, például naplementekor nagyszerű volt úszni egyet, nézni a fényhidat a rózsaszín vízen, s érezni, ahogy a halak egyre bátrabban előmerészkednek a nappali ricsaj csitultával. A Balaton mellett szórakozóhely is bőven akadt, de valahogy hozzám nem állt közel a diszkók világa. Még ma sem vágyom éjszakai programokra, olyankor inkább pihenek.
Hiába: nappalra vagyok tervezve, még erősen marasztaló barátainktól is búcsút szoktam venni 9 óra után.

Ha visszafelé megyek még egy kicsit az időben, akkor egy másik hely is beugrik: Bükkszék.
Ez a kis palóc falu a gyógyvizéről ismert, bár inkább csak a környéken. Talán 8-9 éves koromig jártunk ide. A fürdő is jó volt persze, meg a mindenféle finomság, a ma már retrokorszakát élő Traubi és a Márka. De a legjobb itt mégis maga a falu volt a kis patakkal, a vízimalommal, a nagy tejeskorsókkal, a tehénszaggal, a kispostával, a vegyesbolttal. Etelka néni háza a nyárikonyhával, a nagy szentképekkel díszített tisztaszobával és a baromfiudvarral. Templom nem volt Bükkszéken, csak a közeli Sirokon.

10 éves lehettem, amikor - ismerősök útján - a családdal és barátokkal az alföldi (kiskunsági) tanyavilágba kezdtünk járni, ez nem annyira nyaralás volt, bár gyerekként kétségtelenül megtaláltuk benne a saját örömünk.
A munkáért cserébe baromfit, zöldséget hoztunk haza. Viszont reggeltől napnyugtáig kint voltunk a végeláthatatlan földeken, többnyire kukoricával és dohánnyal dolgoztunk, ekkoriban még léteztek a tsz-földek, főleg kapálni, fattyazni kellett a nyári hőségben.
Később kukoricát törtünk, krumplit szedtünk, késő ősszel pedig szárat vágtunk, kukoricát morzsoltunk. Ez utóbbi már igazi szórakozásnak számított, hiszen egyáltalán nem volt megerőltető, s közben lehetett beszélgetni. A nagy dohányleveleket pedig hosszú karókra aggatva szárítottuk. Én nem dohányzom, de a száradó dohánynak nagyon kellemes illata volt szemben a nyers zöld növény nehéz szagával.
A tanyán az állatoknak megvolt a maguk helye, napközben viszont szabadon jöttek-mentek köztünk az udvaron a disznók, csirkék és juhok. Kacsa és liba nem volt, a nagyobb állatok (5-6 tehén és 4-5 ló) pedig a tél kivételével folyamatosan kint a legelőn éltek.
Szerettem itt lenni, az számított szabadnapnak, amikor rám és barátnőmre osztották főzést, s így nem kellett kimennünk a forróságba, cserébe 14-16 embert próbáltunk jóllakatni.
A komfortfokozat itt nem érte el a nomádportáét, a konyhában döngölt padló volt és a szokásos vájdlingos mosogatás. A reggeleket és estéket - no meg az ebédidő egy részét - a legelőn töltöttük, ekkor volt a fejés és az itatás. Utána a disznóetetés. A tanyák közt lovaskocsin és kismotoron lehetett közlekedni.
Anyu halálával valahogy ez a korszak is végetért.
A középiskolai évek alatt sokfelé jártam, főleg Magyarországon, az egyházi iskoláknak mindig is megvolt a kapcsolatrendszere, sokat utaztunk, s az ingyen szállás sem jelentett gondot a plébániákon. Igaz, hogy kényelemben nemigen volt részünk, sokszor a hideg betonpadlótól csak a vékony laticel választott el. Alvásra amúgy sem sok idő jutott: volt vagy fél kettő, mire a 42 fős osztály egy lavórban lemosdott (az éjszakába nyúló imaóra után), s reggel fél hatkor jött a zenés ébresztő. Ez utóbbi egyébként egy kedveskedésnek álcázott iszonyú otromba találmány: a hajnalra elgémberedett népeknek hangosan a fülébe gitároznak valami lelkesítő (laudate) nótát az éppen arra beosztottak. Mehettünk tehát énekpróbára a hajnali mise előtt, utána felcihelődés, és következhetett az aznapra beosztott következő 20 település. Nem csoda, hogy senki sem emlékezett élesen: mit hol láttunk.
Igazából arra a nyirkos pinceszállásra emlékszem a legélénkebben, ahol még víz sem volt a környéken. Mivel kizárólag lányokból állt az osztály, a víznélküliség következményeit mindenkinek a fantáziájára bízom. Én mondjuk sem akkor nem vágytam, sem azóta nem vágyom hasonló körülményekre, sem túlélő túrákra, meg egyéb olyan programokra, ahol megmutathatom.
Merthogy nem akarom megmutatni. De az iskola vezetése úgy gondolta, hogy a jövő családanyái mégsem lehetnek valami anyámasszony katonái, tehát ki kell képezni megfelelően őket, felkészíteni az élet megpróbáltatásaira. Természetes módon a tornaórán sem volt felmentés (csak véglegesített), s ha busszal utaztunk, hát azzal sem álltak meg velünk kétóránként, ha éppen arra lett volna szükség.
Külföldre is eljutottunk, az akkori NDK-ba egy hétre, Csehszlovákiába, Jugoszláviába néhány napra. Cserealapon. Később pedig még Ausztriában voltam két napot. Azt hiszem, máshol nem jártam az országhatárokon kívül. Persze belül is van bőven látnivaló, egy élet biztosan kevés hozzá.

Valahogy mégis minden utazás és nyaralás olyan átmeneti volt. Jól emlékszem rá, hogy már kisgyerekként arra vágytam: olyan helyen éljek, ahonnan nem megy nyaralni az ember. Nem arról van szó, hogy ki sem mozdul onnan, hogy nem csinál programot a barátokkal, nem fedezi fel a közeli és távoli környéket. De ezt megteheti másképp is, minthogy a betonrengetegből-aszfaltforróságból egy sok pénzen vásárolt rövidke hétre nyaralni megy. Mert olyan helyen él, ahol jól érzi magát, ahol érzékeli a természet változásait, saját korlátait és szabadságát elfogadható arányban éli meg.

Először úgy gondoltam, ez a hely az Alföldön lesz, ahol van tér, létező fogalom a végtelen. Azután a Mátra-alján is elképzeltem. Ma ez a hely a Bódva-völgy, de lehetne máshol is. Itt van, mert így hozta az élet...
Már egyátalán nem vágyom utazni. A televízió is olyan közelségbe hozott mindent, hogy már szinte nincs vidék, amit a képzelet be ne kalandozhatna, és tudom, hogy kiábrándítóan hangzik, de arra sem vágyom, hogy egyik vagy másik országban megkóstoljam a helyi specialításokat, egyek "igazi" pizzát és gyrost és baklavát, s mind a többit. Ez van.
Inkább országon belül, sőt: régión belül szeretem néhanapján a számomra érdekes vagy éppen kényeztető programokat, s ha jó a társaság.

(A fotókat az elmúlt egy hét alatt csináltam. Majd jön a többi is.)
folyt.köv.

Villámlátogatás a nomádportán

Szombat délután utaztam rokonokkal, és vasárnap délután már jöttem is vissza. Most csak ennyire futotta, mert a mai napon már munka vár idehaza.
Tavaly júliushoz képest még nagyobb dzsungel a kert, továbbra is a tökfélék teremnek a legmegbízhatóbban, mellette van paradicsom, paprika, krumpli, hagymafélék, zöldség. Szép magas a csicsóka. Az uborkát idén nem vakarta ki a vakond, de azért látom, hogy nem tétlenkedik.
Bab kevesebb van, bár a kerítésen a pirosvirágú futó nagyon mutatós.
A gyümölcsfák viszont tényleg nem teremnek, és nemcsak nálunk, a faluban sehol. A szilvafák a tavalyi roskadozó bőség után teljesen üresek, meggy sem volt, sem ringló. Semmi.
Csak szőlő lesz majd. A málna viszont folyamatosan érik, így azért van valamennyi gyümölcskészlet a kertben.
A rövid idő alatt éppen csak körbenéztem, a házban komoly munkálatok folynak, mosogatni már csapról lehet. Párom kibontotta a falat a leendő fürdőszobánk és a hálószoba között, így közelről szemügyre vehettük a vályogtéglákat.
Tettünk egy sétát a Bódva-parton is. A víz először igencsak hidegnek tűnt, de idővel megszokja az ember, sajnáltam is, hogy könyvet, pokrócot nem vittünk.
Ebben a hőségben enni nemigen akartunk, párom kérésére azért vittem perecet (recept később), és a kertünkben már elég nagyra nőtt csemegekukoricákat is letörtem, az volt az ebéd.
S persze sokat fényképeztünk.