Vajas-citromos halpástétom

Vízre rajzoltam, homokba írtam
s nem ért csalódás látva, hogy így van.
- Annyi gaztett hagy
mély nyomot...!
maradjak inkább Sekély Titok.

Nem érdekel más - megsúgom nyíltan:
Csak az, hogy jó, hogy játszhatok.
(Fodor Ákos)

Húsvét táján pár napig úton voltunk.
Megünnepeltük Apu névnapját, öcsém közelgő születésnapját, feleségének névnapját, anyósának névnapját, párom édesanyjának és élettársának születésnapjait. Így az április második fele (a bevallások után) a készülődéssel telt, hogy mindenkinek legyen valami apró, és főleg örömteli meglepetés (ami egyáltalán nem könnyű), hogy Apu újabb üllői tartózkodását megszervezzük és ahhoz mindent biztosítsunk, és hogy időben is mindenhol ott tudjunk lenni.
Mi több, a húsvét nekem elsősorban egyházi ünnep, így a szertartásokon is szerettem volna legalább részben ott lenni, ez Apuval együtt sikerült is.
Az utazások előtt (s közben) amúgy is feszült vagyok, ezt még tetézte, hogy kölcsönkértünk egy utánfutót, hogy a Budafokon feleslegessé vált téglákat a nomádportára szállítsuk. Az utánfutó mondjuk jól jött, mert Apu dolgait (napozóágy, kerekesszék, stb.), az ajándékokat és saját felszerelésünket is jobban el tudtuk pakolni, mintha mindent a csomagtartóba kellett volna gyömöszölni. Viszont az autópályán a durrdefekt annyira azért nem esett jól, különösen, hogy még hosszabb út állt előttünk, és a téglákat is világosban akartuk lepakolni.

Szóval a húsvétvasárnap igen sűrűre sikerült, este fél tíz körül érkeztünk meg Miskolcra (az utánfutót immár üresen a nomádportán hagytuk.)
Hétfőn volt egy kis pihenő, illetve temetőbe mentünk, párom nagyszüleinek sírját tettük rendbe. Kedden egy egész napot töltöttünk a nomádportán párom édesanyja és élettársa, Laci bácsi kíséretében. A program a szokásos volt, hiszen a világot egy nap alatt nemigen lehet megváltani. Vagyis ültettünk, locsoltunk, füvet nyírtunk, szellőztettünk, fotóztunk, meglátogattuk ottani ismerőseinket.

Szerdán pótolni kellett a tönkrement kereket, és Laci bácsinak intéztük az internetet, mert ő is szeretne beletanulni. Néhány miskolci barátot is sikerült felkeresni. Csütörtökön pedig - megint csak hosszú úton, a nomádportát és Üllőt is érintve - hazatértünk. Az alapvető szín most az út melletti sárga: a repcemezők ismét virágba borultak. Az idei száraz időjárás is megtévesztő, a Bódva-völgyben még mindig láttunk talajvízzel borított területeket.

Nem volt nagy pihenés, de egy kis változatosság. Apu jól érezte magát Üllőn, de vágyott már haza. Májusban várnak ránk még az SZJA adóbevallások, az iparűzési adó, és több tanítványom is vizsgázik. S persze közben itt van a borecetes receptverseny is. Ilyenkor a kézművesség általában háttérbe szorul.

Pár nap alatt a fügefa nagy leveleket növesztett, s az egy szem fügém is szépen növekszik, no meg a kis növendék-növény. Időközben megérkezett a Peter Beales rózsakatalógus, esténként néha azt nézegetem és terveket szövök.

Apuval a kijárás most kicsit könnyebb, hogy kevesebbet kell öltözködnünk. A társasházban is nagyobb élet van, fúrás-faragás, több néznivalója akad a napozóágyból, mint télen a szobából.

Főzésre most sincs sok időm, de amúgy is könnyű és egyszerű ételeket eszünk. Párom halad tovább a paleolit úton, én meg kísérletezem, mikor mi esik jól. Mostanában halat ennék. Erről jutott eszembe ez a pofonegyszerű és villámgyors pástétom, amit mi még anno Anyu és a nagynéném inkább melegszendvicskrémnek készített, én azonban hidegen is szeretem. Szóval ez amolyan retro étel. E tekintetben nem is autentikus, mert most éppen tonhalból csináltam, de alapvetően olajos szardíniából (pl. kék-sárga dobozos orosz-szovjet) készül. Szeretem az olajos halat, de egy ideje már mindig nehéz. Vagyis megkívánom, de azután nem esik jól. Ennek elkerülésére remek ez a pástétom, sokkal könnyebb, de vigyázat: nagyon eteti magát! Én most teljes kiőrlésű kekszet választottam kísérőül.

Hozzávalók: valamilyen olajos halkonzerv (szardínia/tonhal), a hal súlyának felével egyező mennyiségű puha vaj, citrom

Elkészítés: a halat lecsöpögtetjük, villával összedolgozzuk a vajjal, és nem sajnáljuk a citromlevet belőle.

Az utazásról - II. rész

Mihelyt nincs többé igényed élvezetre: megtudod a szakadatlan élvezet módját és nem élsz vele.
Mihelyt mindegy, hogy meddig élsz: megtudod a földi örökélet módját és nem élsz vele.
Mihelyt belátod, hogy az emberiséget nem kell boldoggá, békéssé, bölccsé tenni: ennek módját is megtudod és nem élsz vele.
Mindaz, ami legkívánatosabbnak látszik: a legerősebb méreg. A világot pokolra hajítaná. (Weöres Sándor)

Ez az év arról szólt tehát, hogy nem utazunk. Még belföldön sem, és nem nyaralunk a szó általános értelmében, mert most erre nincs lehetőség. Ami egyáltalán nem tragédia, mert volt olyan év is, amikor jöttünk-mentünk, ez most egy ilyen. Egy másmilyen.

A nomádportára sem terveztem utazást, mert nekem busszal-vonattal elég drága, és egy személyben teljesen gazdaságtalan, szinte semmit nem tudok hozni a kötelező csomagjaim mellett.
Azután mégis másképp alakult. Egész pompás kis nyaralás kerekedett, leszámítva azt a bosszúságot, hogy sikerült még néhány ezer forinttal megfejelni a költségeinket egy közlekedési bírság okán, nem vettük észre, hogy párom szüleinek miskolci háza előtt megváltoztak az évtizedes parkolási szabályok. Így másnap reggelre megkaptuk a mikuláscsomagot. Persze hibáztunk, de azért elgondolkodtató ezeknek a bírságoknak a mértéke, ha az ember összehasonlítja a havi keresetével. Mindegy.

Tehát augusztus második felében tanítványaim szerteszéledtek az ország határain belül és kívül, s így pár napra szabad lettem. Párommal megbeszéltük, hogy akkor mégiscsak leutazom. Mindennel együtt olyan hat óra odáig az út, pedig Miskolcon csak fél órát kell várni az átszállásra.

A nomádportán így négy teljes napot tudtam eltölteni, szerdán reggel rögtön kimentünk a dobódéli tóra fürödni. Nagyszerű idő volt, és alig járnak ki emberek a tóhoz (főleg hétköznap), így szinte az egészet mi birtokolhattuk. Nem túl nagy bányató, olyan háromnegyed óra körbeúszni. Olvasnivalót ilyenkor mindig viszünk, általában a Körkép valamelyik kötete kerül a bicaj csomagtartójába, azt hiszem, most a 86-os volt.

A bicaj egyébként rendesen feltörte mindenem, pedig alig mentünk néhány kilométert. Teljesen elszoktam már tőle, mert a fővárosban egy hagyományos, női vázas példányt használok, ami jóval kényelmesebb.
Aznap nem főztem, csak szendvicset ettünk, meg este főtt kukoricát.

Szeretem e hatalmas kert intimitását. Az ember behúzódik az óriás diófa alá, és már nem is bántja a hőség. Bár az is igaz: nem csupán a levelek zizegését hallgatja ilyenkor, vagy a bogarak zümmögését, hanem hétköznapokon - s néha hétvégén is - a fanyűvő láncfűrészek és a fűnyírók hangját.
Az emberek korán kelnek és korán fekszenek - a jószágok és saját igényeik szerint.

Augusztus 20. persze kivétel volt. Az ünnep itt talán még nagyobb jelentőséggel bír, mindig van zenés-táncos program a faluházban, előadások és főzőverseny is.
A jóval nagyobb Bódvaszilas sincs messze: az egyik falu határából látni a másikat. Másfél kilométer. Szilas határában még régi egészkaros sorompó van, fényjelző nélkül.

Aznap rakott tököt csináltam. Kicsit kevés volt a friss tök, ezért került hozzá krumpli és karalábé is. És persze rizs meg pörkölt. Délelőtt kitisztogattuk a hátsó kertben az idén ültetett kis bokraink és fáink (szeder, ribizli, egres, alma, körte, meggy) környékét, párom füvet nyírt. Este kimentünk a határba néhány falubeli ismerőssel a beígért tüzijáték reményében. Végül az elmaradt, de egy jót sétáltunk, beszélgettünk.

A kertünk hátsó része idén takarmánykukoricával van beültetve, az egyik rokon kérte kölcsön a területet. Kétnaponta egy magas utánfutót pakol tele a lekaszált kukoricával, annyit eszik meg náluk a két tehén. Plusz napi 10-10 liter darát. Az állatok cserébe napi 23 liter tejet adnak. Azért nem könnyű így, hogy idén nincs csorda, s mindenki a saját kertjében kényszerül helyet biztosítani a hatalmas állatoknak. Pedig bármennyire nyugodt jószágnak tűnik is a tehén, azért van mozgásigénye, ezt tudom.

Idén sem szűkölködtünk a málnában, a szőlőig most ez az egyetlen gyümölcsünk a kertben. Folyamatosan érik, minden nap fel lehet keresni. Városi csökevény lehet bennem, hogy nem rajongok az átláthatatlan dzsungel-növényekért, amelyek kedvelt búvóhelyei az esetleg lesből támadó csigáknak. De a málna így szereti. Valamit valamiért.
A mosogatás most egy ideiglenes csapról megy a konyhában (tehát folyóvíznél), a (meleg-)vízellátást egyelőre a padláson lévő hordó szolgáltatja.
Sajnos egér most akad, az ottlétem alatt hármat fogtunk.

Pénteken sódert szitáltunk és a beállított ajtókeret oldalait töltöttük ki mészhabarccsal. Aznap karfiolleves, petrezselymes krumpli és rántott csirke volt az ebéd. Süteményt nem csináltam, mert a melegben nem volt rá igényünk.

A szombati nap pihenéssel telt, főznöm nem kellett, olvastunk és hűsöltünk az árnyékban. Délután kimentünk a Bódva-partra, de alighogy letelepedtünk, jött az eső, így visszatértünk a faluba, és párom a zenélőautóból vett jégkrémmel lepett meg.

Este pedig szalonnát, kolbászt és hússzeleteket sütöttünk kint a tűzrakó helyünkön. Vadász (a mellettünk lakó néni fiatal kutyája) ezt nehezen viselte, pedig minden nap kapott ő is valamit.

Párom nagymestere a tűzrakásnak, ezt el kell ismerni. Imádja is. A legkevesebb fával tüzel, nem pernyéz, és másnap szinte semmi nyoma nincs az egésznek. Van türelme hozzá. Nem használunk faszenet meg gyújtófolyadékot, sem grillherkentyűket, megy minden hagyományosan. Az egyetlen civilizált darabunk a párom által zsebtűzhelynek vagy zsebkohónak nevezett kis vasállvány, ami szintén nem létfontosságú, nem is mindig használjuk, viszont eső esetén is mobil: be lehet húzódni vele tető alá. Plusz van egy rácsa is, ez jó a hússzeletekhez. Igaz, a szalonnával most nem volt türelmünk megvárni a parazsat. Éhesek voltunk. Mire végeztünk a sütéssel, el is kezdett esni, és éjjel folyamatosan ömlött.

Másnap reggel is borult volt az idő. Így már nem mentünk át Tornanádaskára nádért (ami a vályoghoz kellett volna), csak összepakoltam és még főztem ebédre egy lecsót.

Párom édesanyjának megígértük, így vasárnap délután autóval bementünk Miskolcra (akkor követtük el a már említett közlekedési szabályszegést.) Az estét Miskolcon töltöttük, felkerestük Géza barátunkat is, aki egyébként a MVK-nál (miskolci bkv) dolgozik, mint mérnök, de hobbija a természetgyógyászat és a zenélés.

Másnap reggel utaztam haza a fővárosba.

Amint látható, nem főztem sokat vagy különleges dolgokat, viszont odafelé azért vittem süteményt - erről szól majd a következő bejegyzés.

Az utazásról - I. rész

Fölemelem egy göröngyét. Olyan ismerős, mint a nagy általánosságok, mint az élet, a halál. Nincs íze, nincs illata. Minden lehetőség benne van. Morzsolgatom, megszagolom. Emlékezem, ismerkedem vele. Ismerjük meg egymást, készüljünk fel a találkozásra. Szokjunk össze, föld. (Márai Sándor)

Húszéves korom körül vágytam arra, hogy utazzak - ahogy valószínűleg mindenki más is -, bár az az időszak nem arról szólt. Jó lett volna külföldre kimenni egy időre, márcsak az angol miatt is. Az utolsó gyerekkori nyaralásra 15 éves koromban került sor, ez még olyan hagyományos, lángosos-fagylaltos két hét volt egy vállalati üdülőben, a Balatonnál. Legközelebb a párommal nyaraltam - véletlenül ismét a Balatonnál - 31 évesen. A tó mellett egyébként rokonaim is élnek, mégsem nőtt igazán hozzám ez a vidék, valahogy elsőre mindig a strandok nyüzsgése, a hangos táskarádiókból ömlő zene, a forró stégeken egymásba lógó plédek (és népek) ugranak be.
Persze azért volt arra sok jó dolog, például naplementekor nagyszerű volt úszni egyet, nézni a fényhidat a rózsaszín vízen, s érezni, ahogy a halak egyre bátrabban előmerészkednek a nappali ricsaj csitultával. A Balaton mellett szórakozóhely is bőven akadt, de valahogy hozzám nem állt közel a diszkók világa. Még ma sem vágyom éjszakai programokra, olyankor inkább pihenek.
Hiába: nappalra vagyok tervezve, még erősen marasztaló barátainktól is búcsút szoktam venni 9 óra után.

Ha visszafelé megyek még egy kicsit az időben, akkor egy másik hely is beugrik: Bükkszék.
Ez a kis palóc falu a gyógyvizéről ismert, bár inkább csak a környéken. Talán 8-9 éves koromig jártunk ide. A fürdő is jó volt persze, meg a mindenféle finomság, a ma már retrokorszakát élő Traubi és a Márka. De a legjobb itt mégis maga a falu volt a kis patakkal, a vízimalommal, a nagy tejeskorsókkal, a tehénszaggal, a kispostával, a vegyesbolttal. Etelka néni háza a nyárikonyhával, a nagy szentképekkel díszített tisztaszobával és a baromfiudvarral. Templom nem volt Bükkszéken, csak a közeli Sirokon.

10 éves lehettem, amikor - ismerősök útján - a családdal és barátokkal az alföldi (kiskunsági) tanyavilágba kezdtünk járni, ez nem annyira nyaralás volt, bár gyerekként kétségtelenül megtaláltuk benne a saját örömünk.
A munkáért cserébe baromfit, zöldséget hoztunk haza. Viszont reggeltől napnyugtáig kint voltunk a végeláthatatlan földeken, többnyire kukoricával és dohánnyal dolgoztunk, ekkoriban még léteztek a tsz-földek, főleg kapálni, fattyazni kellett a nyári hőségben.
Később kukoricát törtünk, krumplit szedtünk, késő ősszel pedig szárat vágtunk, kukoricát morzsoltunk. Ez utóbbi már igazi szórakozásnak számított, hiszen egyáltalán nem volt megerőltető, s közben lehetett beszélgetni. A nagy dohányleveleket pedig hosszú karókra aggatva szárítottuk. Én nem dohányzom, de a száradó dohánynak nagyon kellemes illata volt szemben a nyers zöld növény nehéz szagával.
A tanyán az állatoknak megvolt a maguk helye, napközben viszont szabadon jöttek-mentek köztünk az udvaron a disznók, csirkék és juhok. Kacsa és liba nem volt, a nagyobb állatok (5-6 tehén és 4-5 ló) pedig a tél kivételével folyamatosan kint a legelőn éltek.
Szerettem itt lenni, az számított szabadnapnak, amikor rám és barátnőmre osztották főzést, s így nem kellett kimennünk a forróságba, cserébe 14-16 embert próbáltunk jóllakatni.
A komfortfokozat itt nem érte el a nomádportáét, a konyhában döngölt padló volt és a szokásos vájdlingos mosogatás. A reggeleket és estéket - no meg az ebédidő egy részét - a legelőn töltöttük, ekkor volt a fejés és az itatás. Utána a disznóetetés. A tanyák közt lovaskocsin és kismotoron lehetett közlekedni.
Anyu halálával valahogy ez a korszak is végetért.
A középiskolai évek alatt sokfelé jártam, főleg Magyarországon, az egyházi iskoláknak mindig is megvolt a kapcsolatrendszere, sokat utaztunk, s az ingyen szállás sem jelentett gondot a plébániákon. Igaz, hogy kényelemben nemigen volt részünk, sokszor a hideg betonpadlótól csak a vékony laticel választott el. Alvásra amúgy sem sok idő jutott: volt vagy fél kettő, mire a 42 fős osztály egy lavórban lemosdott (az éjszakába nyúló imaóra után), s reggel fél hatkor jött a zenés ébresztő. Ez utóbbi egyébként egy kedveskedésnek álcázott iszonyú otromba találmány: a hajnalra elgémberedett népeknek hangosan a fülébe gitároznak valami lelkesítő (laudate) nótát az éppen arra beosztottak. Mehettünk tehát énekpróbára a hajnali mise előtt, utána felcihelődés, és következhetett az aznapra beosztott következő 20 település. Nem csoda, hogy senki sem emlékezett élesen: mit hol láttunk.
Igazából arra a nyirkos pinceszállásra emlékszem a legélénkebben, ahol még víz sem volt a környéken. Mivel kizárólag lányokból állt az osztály, a víznélküliség következményeit mindenkinek a fantáziájára bízom. Én mondjuk sem akkor nem vágytam, sem azóta nem vágyom hasonló körülményekre, sem túlélő túrákra, meg egyéb olyan programokra, ahol megmutathatom.
Merthogy nem akarom megmutatni. De az iskola vezetése úgy gondolta, hogy a jövő családanyái mégsem lehetnek valami anyámasszony katonái, tehát ki kell képezni megfelelően őket, felkészíteni az élet megpróbáltatásaira. Természetes módon a tornaórán sem volt felmentés (csak véglegesített), s ha busszal utaztunk, hát azzal sem álltak meg velünk kétóránként, ha éppen arra lett volna szükség.
Külföldre is eljutottunk, az akkori NDK-ba egy hétre, Csehszlovákiába, Jugoszláviába néhány napra. Cserealapon. Később pedig még Ausztriában voltam két napot. Azt hiszem, máshol nem jártam az országhatárokon kívül. Persze belül is van bőven látnivaló, egy élet biztosan kevés hozzá.

Valahogy mégis minden utazás és nyaralás olyan átmeneti volt. Jól emlékszem rá, hogy már kisgyerekként arra vágytam: olyan helyen éljek, ahonnan nem megy nyaralni az ember. Nem arról van szó, hogy ki sem mozdul onnan, hogy nem csinál programot a barátokkal, nem fedezi fel a közeli és távoli környéket. De ezt megteheti másképp is, minthogy a betonrengetegből-aszfaltforróságból egy sok pénzen vásárolt rövidke hétre nyaralni megy. Mert olyan helyen él, ahol jól érzi magát, ahol érzékeli a természet változásait, saját korlátait és szabadságát elfogadható arányban éli meg.

Először úgy gondoltam, ez a hely az Alföldön lesz, ahol van tér, létező fogalom a végtelen. Azután a Mátra-alján is elképzeltem. Ma ez a hely a Bódva-völgy, de lehetne máshol is. Itt van, mert így hozta az élet...
Már egyátalán nem vágyom utazni. A televízió is olyan közelségbe hozott mindent, hogy már szinte nincs vidék, amit a képzelet be ne kalandozhatna, és tudom, hogy kiábrándítóan hangzik, de arra sem vágyom, hogy egyik vagy másik országban megkóstoljam a helyi specialításokat, egyek "igazi" pizzát és gyrost és baklavát, s mind a többit. Ez van.
Inkább országon belül, sőt: régión belül szeretem néhanapján a számomra érdekes vagy éppen kényeztető programokat, s ha jó a társaság.

(A fotókat az elmúlt egy hét alatt csináltam. Majd jön a többi is.)
folyt.köv.

Villámlátogatás a nomádportán

Szombat délután utaztam rokonokkal, és vasárnap délután már jöttem is vissza. Most csak ennyire futotta, mert a mai napon már munka vár idehaza.
Tavaly júliushoz képest még nagyobb dzsungel a kert, továbbra is a tökfélék teremnek a legmegbízhatóbban, mellette van paradicsom, paprika, krumpli, hagymafélék, zöldség. Szép magas a csicsóka. Az uborkát idén nem vakarta ki a vakond, de azért látom, hogy nem tétlenkedik.
Bab kevesebb van, bár a kerítésen a pirosvirágú futó nagyon mutatós.
A gyümölcsfák viszont tényleg nem teremnek, és nemcsak nálunk, a faluban sehol. A szilvafák a tavalyi roskadozó bőség után teljesen üresek, meggy sem volt, sem ringló. Semmi.
Csak szőlő lesz majd. A málna viszont folyamatosan érik, így azért van valamennyi gyümölcskészlet a kertben.
A rövid idő alatt éppen csak körbenéztem, a házban komoly munkálatok folynak, mosogatni már csapról lehet. Párom kibontotta a falat a leendő fürdőszobánk és a hálószoba között, így közelről szemügyre vehettük a vályogtéglákat.
Tettünk egy sétát a Bódva-parton is. A víz először igencsak hidegnek tűnt, de idővel megszokja az ember, sajnáltam is, hogy könyvet, pokrócot nem vittünk.
Ebben a hőségben enni nemigen akartunk, párom kérésére azért vittem perecet (recept később), és a kertünkben már elég nagyra nőtt csemegekukoricákat is letörtem, az volt az ebéd.
S persze sokat fényképeztünk.

Hazaváró

Sok van még bennetek, ami ember, és sok van bennetek, ami még nem ember,
Hanem torz törpe, aki álmában kóborol a ködben, önnön ébredését keresve.
Én most a bennetek lévő emberről fogok beszélni.
Mert nem a ti istenlényetek, sem a ködben tévelygő törpe, hanem ő az, aki a bűnt és a bűnhődést ismeri.
(Kahlil Gibran)

Pénteken, amikor párom másfél hónap után hazaérkezett a nomádportáról, nagyon meleg volt még, igazi kánikula. Ezért késő délutánra hagyta az utazást, este fél tíz körül parkolt be az udvarba.
Mivel ilyenkor már nem szoktunk enni, a melegben meg nem is kívánjuk az ételt, sokkal inkább a folyadékot, koktélparadicsommal és sárgabarackkal készültem. Ez a barack még mindig nem a mi fánkról való, de egy héten belül talán már lesz az is. A gyümölcsfélék mellé csak pár hideg falatot készítettem - a maradék úrnapi hideg szűzpecsenyéből.
Szombatra rizseshúst főztem - egy olyan húsos fogást, amit én is nagyon szeretek, friss fejes salátával. Majd lesz külön bejegyzés arról, hogy nálunk hogyan készül. Az édesség csokoládésörbet volt, az ötletét ezúttal is a Szakácsok könyvéből vettem. (Recept később.)
Estére pedig - eső és hideg ide vagy oda - a szomszédunkkal és ismerősökkel közösen halászlét főztünk odakint. Nem mondom, hogy nem lehetett volna jobb idő, de a teraszra behúzódva már jól esett elfogyasztani a meleg ételt. Sütöttem mellé mandulakrémes-gyümölcsös tekercseket is. Ez is szerepel majd a blogon.
Párom rengeteg friss borsót hozott a nomádportáról, emellett málnát, zöldséget is. Szerencsére málna megint bőségben van, a krumpli is szépen fejlődik, és a Dulminától kapott csicsóka is.
Eper még mindig van, viszont úgy tűnik, idén szinte egyáltalán nem lesz meggy és szilva. Kicsit lehangoló ez a tavalyi bőség után, de az is igaz, hogy alig foglalkoztunk eddig a fákkal.

Napsárga repcemezők és gólya-hír...

Ahogy máskor is, nagyon feszült voltam az utazásunk előtt, ami különböző okokból egyre későbbre tolódott. Végül vasárnap tudtunk elindulni, s párom megint alaposan megpakolta huszonéves autónkat. Így szóba sem jöhetett, hogy egyenesen Miskolcra menjünk édesanyját köszönteni, először a nomádportán pakoltuk le a sok-sok nélkülözhetetlen holmit. Bár lehűlést ígértek - s én (a mindig fázós) még pulcsit, kabátot is betettem -, igazi nyári idő lett. Gyönyörű látványban volt részünk: az út mentén szinte világítottak a sárga repcemezők. Azután a kis falukba beérve vettem észre, hogy bizony már hazaérkeztek a gólyák. Ez a tény persze a vidékieknek nyilvánvaló, én csak most veszem észre... Kíváncsian vártuk, hogy a virágok - köztük az orgona - vajon elnyílt-e már ott is. Saját kertünk bokrát még nem is láttam eddig virágban, a színét is csak találgattam.
Arrafelé minden később nyílik és terem, így az orgonabokrok is még virágban állnak, sőt, van, ahol ki sem nyíltak még teljesen. A miénk egészen sötétlila - ami gyakori arra - és nagyon jó illata van.
Volt még tulipán és gyöngyvirág a kertben, azonban első látásra lenyűgözött a pitypangok vattaernyőinek sokasága. A ház előtti füves rész végig tele volt vele.
Az egresen, a ribizlin már ott vannak az apró kis terméskezdemények, ahogy a meggyfákon is. Párom édesanyja ültetett néhány zöldségfélét a konyhakertben. A saláta, hagyma, kukorica már szépen kibújt. A vadsóska szerencsére szintén kezd terjedni a kertben, bár én a mennyiséggel még nem vagyok elégedett. Lehetne több, bár a Bódva-parton is tudunk gyűjteni. Márciusban ültetett kis gyümölcsfáink és bokraink megmaradtak. Kíváncsi vagyok, hogy a Dulmina jóvoltából kapott csicsóka milyen termést hoz majd...
Citromfű, petrezselyem, csalán szinte egész évben van, minden gondoskodás nélkül is.
Ami kicsit elszomorított, hogy az állomásház tavalyi elbontása után idén a csorda látványáról is le kell mondanunk. Tavaly még reggel és délután is jelezték nekünk a tehenek a "pontos időt", s persze az útvonalukon gyűjthető trágya is hasznos volt. Mára azonban kevesebb a tehén, így a csordás bérét és a legelőbérletet nem tudják összeadni a gazdák. A megoldás az maradt, hogy a viszonylag nagy kertekbe hajtják ki őket (ki-ki a magáét), megerősítik a kerítéseket, s persze mindehhez sokkal több takarmány kell, ezt a falu melletti földeken igyekszik ki-ki megtermelni.
Párom most a nomádportán maradt, hisz az idő már jó, talán fűtenie sem kell már a házban.
Én a munka okán már haza is jöttem. Nem hoztam sok dolgot a vonaton, csupán sóskát és citromfüvet.
(Már sokszor említettem, hogy a határ közelében valahogy kinyílik a táj, mindig jár a tiszta levegő. Próbáltam ezt fotón is megörökíteni, bár csaknem lehetetlen. Az egyik képen a völgy már messziről könnyen felismerhető nevezetességét, az Esztramost láthatjátok. A hegyen régebben mészkőfejtés folyt, belsejében nagyon szép cseppkőbarlang található.)

Tavaszelő a nomádportán

zöld színét már sejti csupán a nap
és nem tudja hogy festék-e gyom
de tavaszidőn oldalába ülnek
szelíd virágok mint egykoron

(erős ildikó - állomás - részlet)

Január első napjaiban jártunk legutóbb a nomádportán. Ma kíváncsian vártam, megjelentek-e a tavasz első jelei itt, az ország hűvös-északi sarkában. Meg bizony. Bár a fák koronája még messziről kopárnak tűnik, azért közelebb lépve már jól láthatók az apró rügyek. A hagymások is előbújtak már. A házban ugyan hideg fogadott, de hamar kiszellőztettünk, beengedtük a meleg napsugarakat. Rendbetettem a konyhát, majd kerti teendőkhöz láttunk. Párom szülei a szőlőmetszésben és a száraz ágak összetakarításában is segédkeztek. Elültettük az új facsemetéinket - körtét és almát, valamint áttelepítettünk a gyümölcsös területére egy kisebb meggyfát és néhány szilvafa hajtást.
Egrest, ribizlit és szedret is ültettünk még - ezekből ugyanis alig volt a kertben. Az új növények tövére pedig tettünk a komposztból.
A padon (vagyis a padláson) lenyűgöző látvány volt a diószőnyeg - miután már hozzászokott az ottani fényviszonyokhoz a szemem. Ismét hoztunk belőle - fogytán a fővárosi készlet.
Amire nem jutott idő: a már vethető konyhakerti zöldségek ültetése. Tudom, hogy itt lenne már az ideje, de mindenre sajnos nem futja egyelőre rövid látogatásaink alkalmával. Mindig egy kis lépést tudunk lépni előre. A faluban felkerestük kedves ismerőseinket, tojásra és tejre nem volt szükségem, viszont frissen köpült vajat hoztunk. Az időjárással is szerencsénk volt, a napsütésben tevékenykedve nem kellett fáznunk.
(A fotókon az Aggteleki-karszt vonulatai láthatók itt-ott, ahogy már említettem, a kertünk végéből is rá lehet látni. Mindig más arcát mutatja, olykor a reggeli ködben sokáig nem is látszik. Érdekes zug az a Bódva-völgy, a turizmus még nem talált rá, így - bár közel fekszik a Nemzeti Parkhoz - jelene kevéssé különbözik a múltjától. Persze itt is van már néhány házban és az önkormányzatnál internet. A határ közeli rész azért is különleges, mert itt már a falvak is mások, nem a főút két oldalára települtek a házak, hanem csak az egyik oldalon helyezkednek el, a másikon a vasút, azon túl a hegyek. Ettől a táj szinte kinyílik, van tér, hosszan ellátni a völgyben. Nekem ez nagyon fontos tényező volt, amikor megvettük a nomádportát, mivel alapvetően inkább az alföldi tájakhoz kötődtem, a hegyes-erdős-árnyékos-körbezárt vidék nem az én világom...
Egyetlen szomorúságom most, hogy a kis állomásházat a falu határában épp ez év elején bontották le. Bár már évek óta zárva volt, azért hozzátartozott mind az vasúthoz, mind a falu "bejáratának" képéhez. Arról nem is beszélve, hogy párom dédszülei éltek abban a házban annak idején, dédapja volt az állomásfőnök.
Milyen sokáig állt az az épület, most meg már nincs szükség rá. Talán a vasút azért még marad... A fenti vers egy másik - gyerekkoromban fontos szerepet játszó - állomásházról született még régebben. Nem tudom, vajon az megvan-e még...)

Fokhagymás kenyérropogós és a komjáti rettenetes

üveg mennybolt szórt színezüst csillagot
vetett a tó vizén kristályos fényhabot

(erős ildikó - káprázat - részlet)

Ennek az egyszerű rágcsálnivalónak az alapötletét A Közös konyha(kert)-ből loptam, ahol a napokban kenyérchips készült. Én a szikkadt kenyérszeletekből hosszúkás rudakat vágtam, majd azokat egy keverőtálba tettem. Ráöntöttem 2 ek fahéjas fűszerolajat (megint újabb felhasználási lehetőség!), és kézzel alaposan összeforgattam. Ezután fél kiskanál sót, kevés porított fokhagymát és frissen őrölt zöldborsot szórtam rá. Ismét összeforgattam, és a fűszerolajjal vékonyan kikent tepsibe fektettem. 200 fokra előmelegített sütőben úgy negyedórácskát sütögettem, egyszer átkevertem, hogy egyenletesen barnuljon.
A napokban kaptunk a nomádporta környékén termő szőlő borából. A savanykás piros nedűt csak komjáti rettenetes néven emlegetik az odavalósiak. Nos ízlés dolga, ki szereti, ki nem. Szerintem ehhez a kenyérropogóshoz éppen jó, noha nem én vagyok az, aki a borokat - szakértelemmel vagy anélkül - képes élvezni...
(Nem bírván betelni a gasztroblog nyújtotta lehetőségekkel, az oldalsávon új rovatot - Vers mindenkinek címmel - indítottam. Kedves kincseimet itt is próbálom másokkal-Veletek megosztani...)

2008 - amire szívesen emlékszem vissza...

....megtenni
amit nem lehet
halandó
csillám-perceket
papírra vetni
bár nem szabad
és nincsenek rá
nagy szavak...

(erős ildikó - pillanatkép - részlet)

Duende küldte nekem a kérdést: mi az az öt dolog, amire szívesen emlékszem 2008-ból? Nos, szerencsés vagyok, amikor azt válaszolhatom, szívesen emlékszem vissza az egész esztendőre. Mindent összevetve jó dolgok történtek velünk, s elkerültek a nagyon rosszak. Gondjaink persze voltak, de megoldhatónak bizonyultak. Azt is mondhatnám: már elégedettek lehetünk, ha ez az év hasonlóképpen alakul, annak ellenére, hogy az ember mindig jobbra-többre vágyik, s kikerülne - ha lehet - minden rosszat. Így legyen! S most jöjjön egy lista (csak ami eszembe jut):
1. Akik olvassák ezt a blogot, már annyit hallhattak vidéki (második) otthonunkról, hogy talán nem okozok meglepetést, ha azt mondom: jó dolog volt 2008-ban, hogy viszonylag sok időt eltölthettünk ott, s már egész komoly saját termést is szüreteltünk. A felfedezés folyamatos, az 1924-ben épült istálló ajtaját megörökítettem Nektek (s persze magamnak). Hát nem csodaszép?
2. Jó volt párommal a környéken bicajos kirándulásokat tenni, vagy megnézni a Felvidék egy részét.
3. Jó volt, hogy elindult a Napmátka tűzhely, s egyre többen látogattatok el hozzám.
4. Jó volt, hogy sokkal több időm jutott bármire (főzésre, kirándulásra, szeretteimre, barátainkra, kézművességre, könyvekre), mint korábban. (Még akkor is, ha ez az állásom elvesztésének "hozománya" volt.)
5. Jó volt olvasni, együtt lenni, meleg ágyba bújni, napon üldögélni, beszélgetni. Jó volt élni 2008-ban.

Én a kérdést Renátának küldöm tovább.

Vidéki pihenő téli ebéddel

Sem napsütés, sem hóesés nem várt minket ma a hegyek között. A tájra téli szürkeség és puha zúzmaratakaró telepedett. Nagyon hideg volt, nemcsak odakint, vidéki házunk is alaposan kihűlt.
Nem is maradtunk sokáig, inkább falubeli ismerőseinket látogattuk meg. Így az ebédünk váratlanul igazi téli fogás lett: egyik kedves rokonunk (akitől korábban a tejtermékeket is beszereztük) ezúttal toros káposztával és meleg teával várt minket. A friss levegőről betérve nagyon jólesett az ebéd, annál is inkább, mert az ízlésem szerint készült: vagyis a káposzta fontosabb szerepet játszott benne, mint a hús vagy bármi más.

Sült gyümölcsrizs egyszerűen

Vendégekre számítottunk kissé bizonytalanul a hétvégén, azonban sem tej, sem liszt nem akadt most a nomádportánkon, így körülnéztem, milyen édességet lehetne készíteni. A tojás és a rizs láttán először nagymamám rizskochja jutott eszembe, amit rendszerint csokoládéöntettel ettünk, azonban a tojástól való viszonylag újkeletű idegenkedésem okán végül mást gondoltam ki.
A rizst vajon kissé megpirítottam, majd vízzel majdnem-puhára főztem. Közben mazsolát és mézet kevertem bele. Édességekbe való fűszereim is a fővárosban maradtak, így csak egy kis vaníliát és citromhéjat tudtam beletenni. Később tepsibe öntöttem és meglocsoltam egy egész narancs levével, megszórtam almadarabokkal. Végül összesütöttem. A kerti citromfű persze nem jutott eszembe. (Csokoládéöntet viszont készült, de a citrusos-gyümölcsös ízvilág miatt inkább anélkül ettük.)

Tejfölös-petrezselymes lilapereszke

Vasárnapi ebédünk kertünk gombáiból készült. Ezúttal csak gyorsan átsütöttem egy kis olajon a felszeletelt lilapereszkét és rengeteg friss petrezselymet adtam hozzá. Kevés pirospaprika, egy kiskanál liszt, só, fehérbors és 3 kanál tejföl került került még a gombához. A mártást tésztával ettük és vajon pirított zsemlemorzsa is járt hozzá. (A szomszédos képen pedig a Bódva-parton gyűjtött csiperke látható.)

A Bódva-part késő őszi kincsei

Szombaton is, vasárnap is kisétáltunk néhány órára a Bódva-partra, ezúttal gombák után keresgélve. Második alkalommal ránk is sötétedett, mégis érdemes volt a fázós-szürke időben kibújni a házból. Nem csak azért mert sok-sok csiperkét szedtünk, amely most felszeletelve szárad a padláson, hanem azért is, mert megcsodálhattuk az ősz tompa-fényes színeit, a ködpárás ligeteket, a sárgászöldre fakult füvet, a bokrok közt bújócskázó napfényt a Bódva fölött. A hegyek szürkés sávja a kékes-rózsaszín égbolttal szinte egybeolvad. Akvarell pasztelszínekben.

Mi újság a nomádportán? - 7.rész

Három hosszú hét elteltével a kert egészen új arcával fogad: levetette ruháit, készülődik a télre. Legutóbb azt nézegettük, mennyi dió akad még a fán a levelek közt, mára sem dió, sem levél nem maradt, csak a hatalmas törzs és korona, az ágak között besüt a nap. A málna már alig-alig érik, pár szemnyi termést találunk naponta. A földben hagyott kevés zöldségféle még terem és a csalánhajtások között újabb és újabb lilapereszkékre akadunk. Még mindig ad a kert. A korábban felszedett burgonyából, hagymából még kikerekedik egy paprikáskrumpli, a gombát pedig ezúttal tejfölösen készítem el. Régen ettünk már ilyet. A délutánokat ezúttal a ködös-szürke Bódva-parton töltjük, gombák után bóklászva, és rácsodálkozva a változás örök-izgalmas, szorongóan-csodás színeire.

VKF XX. - Őszi gazdaleves vadsóskával

Nekem gyakorlatilag nincsenek ilyen-olyan névvel ellátott leveseim, annak ellenére, hogy egy kiadós levesnél (egytálételnél) talán semmit sem értékelek többre. Miért is? Mert általában nem gomba-, borsó-, karfiol-, brokkoli-, zöldbablevest (stb.) főzök, hanem a levesbe gyakorlatilag az kerül bele, ami van otthon vagy amit a kert éppen ad, és így mindenki olyan néven szólítja, amin csak akarja. A lényeg, hogy jó minőségű, friss hozzávalókból készüljön. Most is így történt, semmit nem vettem hozzá. Amit a késő őszi kert nyújtani tudott (s mint látjuk majd, nem is keveset), mindazt beletettem. Azt hiszem, így is rendhagyó lett. Viszont a fotózás sietségünkben már elmaradt (utaztam haza), csak a hozzávalók egy részét örökítettem meg, de kipróbálni így is érdemes.
Tehát került bele:
lila pereszke (képét lásd az eggyel korábbi bejegyzésben), 1 paradicsom
kelbimbó, karfiol, brokkoli, kistök, karalábé, apró krumpli,
bébikukorica (óvatosan vele, mert édeskés)
fűszerek: vadsóska, zellerzöld, petrezselyem, zsenge karalábélevél, fehérbors
(a rántáshoz zsiradék, kevés liszt és pirospaprika, zúzott fokhagyma)
Először a rántást készítettem el, ezúttal egész lazára, világosra, a pirospaprikából is csak egy keveset tettem bele, megfuttattam benne az összetört fokhagymát, majd rádobtam a kisebb darabokra vágott zöldségeket, a brokkoli- és karfiolrózsákat, a kelbimbókat persze egyben adtam hozzá. Kicsit pirultak, majd felöntöttem kevés vízzel, és fehérborrsal, sóval ízesítettem. A durvára vágott zöldfűszerek felét is hozzáadtam. Itt mondom el, hogy a vadsóskát én inkább vagy salátának, vagy zöldfűszernek használom fel, hagyományosan elkészítve nem szeretem. A levesnek viszont kellemesen savanykás ízt adott. Nem mellesleg a zsengébb karalábélevelekből is aprítok mindig a zöldfűszerekhez. A főzés végén tettem hozzá a felszeletelt lilapereszkét és az apróra vágott paradicsomot. Még egyet forrt, majd a maradék friss zöldfűszerrel meghintve tálaltam.
S még egy adalék mindehhez: ma egy éve, hogy megvettük a nomádportát.

Gombásztunk és gyűjtögettünk

Pénteken felmentünk a falu közelében fekvő fenyves-ligetes területre, ahová a környékről sokan járnak gombászni. Nem kirándulókként, a helybeliek ugyanis mindent sokra értékelnek, amit a természet ad, a gombát rendszeresen begyűjtik, saját céljaikra felhasználják, vagy eladják a városi piacokon. Sokféle gombát találtunk, párom sokkal jártasabb a felismerésükben. Főként nagy őzlábgombát gyűjtöttünk, de találtunk óriás pöffeteget, fenyőtinórut és rizikét is.
Én most nem vágytam sem levesre, sem paprikásra, a gombaértők amúgy is rántani ajánlották az őzlábat és a rizikét. Így szombaton hatalmas adag rántott gomba készült. Vasárnap pedig a kerti lilapereszkét főztem bele egy izgalmas őszi zöldséglevesbe, amelybe karfiol, saját termésű bébikukorica, brokkoli és vadsóska is került.
A gombák mellett csipkebogyót és kökényt is gyűjtöttünk.

Mi újság a nomádportán? - 6. rész

A négy napos hosszú hétvégét ismét vidéki otthonunkban tölthettem. Az ősz színei egyre mélyebbek, a reggelek igencsak csípősek, a kert azonban nem fogy ki a csodákból.
A málna -ha lassabban is- azért folyamatosan érik még.
S az eddig vegetálni
látszó brokkoli és
kelbimbó is végre termést hozott. Vásárlásra így
most sem szorultunk főzni-ennivaló tekintetében,
sőt, párom édesanyja is hozott zöldségfélét. A hús azonban teljesen kimaradt a mostani étrendünkből, helyette fontos szerepet kapott a gomba, ettünk nagy őzlábgombát, lila pereszkét és rizikét.
Időnk nagy részét a kerti veteményes őszi munkálataira fordítottuk, felszedtük a már leérett növények zöldjét, és párom felásta a konyhakertet, csak néhány, még termő zöldfélét hagytunk meg, remélve, hogy a fagy nem tesz kárt egyelőre bennük.

Mi újság a nomádportán? - 5.rész

Véletlenül vettem csak észre, hogy ez bizony kereken a 100. bejegyzés csak májusban indult blogomban. Ennél azonban sokkal fontosabb az újabb képes beszámoló, mert úgy alakult, hogy egy hetet sem kellett várnom a következő utazásra. A kert csodálatos októberi színeit mutatta, annak ellenére, hogy ezt a pompát csak délután lehet élvezni arrafelé, mert délig bizony nemigen száll fel a novembert idéző, tejfehér köd. A hegyvonulat - amiről nem sikerült most jó fotót csinálni - mindig más és más, reggel persze nem is látni. Azután kibontakoznak az élek, kontúrok, a forma, majd a kövek és fák sokasága. A hosszú árnyékok alatt ismét gombára is leltem. A későn ültetett kukoricámon már vannak hajas kis csövek, talán valami lesz belőle. A dió hull, bár most kevesebbet szedtünk fel. Málna még mindig sok van, legszívesebben naponta enném. Kockás papíron a konyha első tervei is elkészültek, a bútorok alaprajza méretarányosan kivagdosva, most aztán feladtam magamnak a leckét: tologathatom ide-oda a cetliket, amíg meg nem lesz az igazi. (Persze már most lehetne kétszer ekkora a konyha...) És egy nagyszerű gasztronómiai élmény: őzhúst sütöttem, amit még eddig nem. A képes recept és a részletek a következő bejegyzésben.