Ez a nap úgy indult, hogy ma nincs főzőcske. Párom szerint egyébként is abszurd dolog ezt a meleget még tovább tetézni a tűzhely bekapcsolásával. Ebből is látszik, hogy nem vagyok normális. De nem ez volt az ok: Apukámnál az elmúlt napokban vakoltak, festettek, s megígértem neki, hogy ma együtt rendbetesszük a konyháját. Tehát alkotás helyett súrolás, vakarás, s véget nem érő mosogatások. Dél körül mégis elkészültünk nagyjából, párom viszont magára hagyatván úgy döntött, hogy a konyhámban lévő villamosenergia-hálózatot restaurálja, tehát én, ha visszatérek sem használhatom a helyiséget. Mit tehet ilyenkor az ember bánatában s a takarítástól elcsigázva?
Főzni ugye nem kell, mert ennivaló van (fenséges bableves nem mellesleg). Szóval mi csinál? Elmehetne a kocsmába, hogy jól leigya magát, de hát ha nőnemű, akkor egyrészt nemigen kívánkozik ilyen helyre, másrészt bánatát, no meg a stresszt inkább vásárlásban vezeti le. Tehát elmegy a boltba. Mert valami mindig kell. Még egy kis kenyér, míg megkel az otthoni kovász, néhány szem gyümölcs. S azután ki tudja, mire akad még. Mert a vásárlásban az a jó, az az izgalom, hogy esetleg találunk valamit, amire nem is számítottunk. Legyen az a helyi kisbolt akár. És tényleg! Sárgadinnye, aminek már hiányzik a csonkja és van illata! Sőt, egy-egy doboz nyamvadt ribizli, egres és málna árválkodik a polcon. Nézi, forgatja. Igen, tulajdonképpen a háromnegyede menthető, az ár elfogadható. Ja, és valamivel úgyis vígasztalódni kell a konyhából való kirekesztettségünk miatt. Ez itt most terápia. Hát így történik, hogy a teraszon elkészül a desszert, ami nem feltétlen szükséges, de azért jó, ha van. Ismétlés a tegnapelőtti tejfölös nyalánkságból (amit nem egymagunk faltunk fel ennyi idő alatt, hanem a szomszédok is kaptak), ezúttal azonban a hónap bogyósaiból. És a tűzhelyet sem kapcsoltuk be!
