Mandulás-diós sajtos / így telnek napjaink...

Úgy tűnik, a gasztroblogom egyre inkább csak havi beszámolóknak ad helyet. Igyekszem azért észben tartani eredeti célját, és ezért most sem marad el a recept.
De nézzük, mi minden történt az elmúlt hónapban! Az április folyamatos készülődéssel telt annak érdekében, hogy a hónap végén elutazhassunk már-már szokásosnak mondható borsodi utunkra. Ennek apropója többek között párom anyukájának születésnapja, illetve az év eleji születés- és névnapok pótlólagos megünneplése, no meg egy kis pihenés Miskolcon, barátok látogatása, és természetesen: a nomádporta.

Ehhez azonban legalább 6-7 ember programjának egyeztetése szükséges, ami egyáltalán nem könnyű. Hát ezt próbáltuk összehozni április folyamán. Többször fenyegette veszély a tervezett, mindössze hat napos programot, betegség is közbejött, a könyvelési határidőkre is figyelemmel kellett lenni, Aput vittük vissza az orvoshoz, és persze közben tanítottam is.

Ráadásul megérkezett a Semmelweis Egyetem levele is Apu gyámság alá helyezési perében, jelezték, hogy hamarosan felkeres minket az igazságügyi elmeorvos szakértő. Ahogy számolgattam a bíróság szabta határidőt, pont az elutazásunkra esett volna ez a látogatás. Fel is hívtam az egyetemet, hogy most mi legyen, de megnyugtattak, hogy határidő ide, határidő oda, nem fogják elkapkodni. Ez részben jól hangzott, részben azért örülnék, ha a második tárgyalásra, azaz május végére azért visszaérne a bírósághoz a szakértői véleményük. Végül is az utazásunk megvalósult, az elmeorvost pedig szombatra várjuk.

Miskolcon persze felfüggesztésre került a paleo / glutén- / tejtermék- / cukormentes és mindenféle étrend.
Szokásos látogatásaink mellett megint hosszabb sétát tettünk a városban, olyan részeken is jártunk, amelyek még tősgyökeres páromnak is újdonságnak számítottak. Azt is felfedeztük, hogy az avasi lakótelep egyik oldalán a lakók egy elég nagy területen gazdálkodnak, konyhakerti növényeket termelnek kis parcellákban.
Újévkor a Minorita templomba, most a Mindszenty-be látogathattam el. És kora délután, hétköznapon ez is nyitva volt, nagy meglepetésemre és örömömre.
Megint ócskapiacoztunk a Zsarnain, 35 fontos teljesen hibátlan és új Wrangler bőrpapucsot vettem ezerötszázért...
Párom persze műszaki projektjeihez keresett hozzávalókat - talált is.

Borsodi tartózkodásunk alatt elolvastunk egy kölcsönkapott könyvet is (Kalmár János: Az élet fénye)
Tudományosnak szánt, de inkább fantasztikusnak tűnő mű. Néhány fejezeten többször is végigmentem, meglehetősen érdekes, de elég sok kérdést is felvetett, még az interneten nem volt időm utánanézni a könyvben szereplő adatoknak. (Ha valaki esetleg olvasta, kíváncsian várom a véleményét.)
Egy-kis kötögetésre is jutott idő, páromnak ígértem egy pulóvert. Most csak ezen dolgozom, illetve - nyári idő lévén - inkább keresztszemezek. A fényviszonyok ilyenkor jobbak már a hímzéshez, és nem is melegít úgy, mint a kötés. Az elutazásunk előtt viszont még elkészült egy egyszerű, horgolt kendő.
Ide kívánkozik az is, hogy miskolci (egyébként villamosmérnök) barátunktól kaptam egy "napmátkás" selyemfestményt - új hobbijának gyümölcsét.

Ami azonban az egyik legfontosabb célunk volt az utazással (és eddig még nem írtam róla itt a blogon), az az, hogy szeretnénk egy újabb házat vásárolni ugyanabban a faluban, ahol a nomádportánk is áll. Kérdezhetitek, hogy minek. Nos, öt éve már, hogy megvettük a nomádportát azzal a céllal, hogy komfortosítjuk és majd odaköltözünk. Azután sok minden történt, a munka is a fővárosba kötött, és anyagi forrásokat sem tudtunk felszabadítani az ottani munkákra. Apu több mint két éve, hogy lebénult, így nélküle nem is költöznénk. A budafoki lakásunk sem ment el azon az áron, ahogy szerettük volna, és egy kicsit beragadt a dolog.

Én azonban egy idő után kissé bezárva éreztem magam itthon, Apu mellől alig mozdulok ki. Nem mondom, a budafoki hegyen-völgyön kerekesszékes séták is kimerítenek, és rég vágyom egy önálló kertre. Apuval együtt költözni azonban csak úgy lehet, ha egy komfortos ingatlanba megyünk, ami ráadásul nagyobb, mint a mi kis nomádportánk. Így jött a gondolat, hogy nézzünk körbe a faluban. Fel is hívtam a az eladó házak tulajdonosait, és sikerült megbeszélni pár találkozót. Nem húzom tovább a dolgot, megtaláltuk a házat, amit kerestünk, ami elég nagy, szép, világos, összkomfortos, és azonnal beleszerettem a gyönyörű, tágas, oszlopos, fedett teraszba, az oda nyíló dupla ajtókba, az étkezőbe, a ház elrendezésébe.

A nomádportánk nagy kertjében főleg szilva- és meggyfa van, itt pedig sok alma és szőlő. A telek itt is nagy, mint mindenütt a faluban. Hogy mire várunk? Nos arra, hogy ha nyomott áron is, de eladhassuk a budafoki lakást és foglalózhassuk a körülírt házat...
(A nomádportát is megtartanánk, komfort nélküli vályogházként nem bír nagy értékkel, viszont számunkra felbecsülhetetlen, már csak a kertje miatt is, no meg párom minden teret ellepő műszaki "retro"-gyűjteményének is kell a hely, ha nem akarom, hogy a másik házba hozza...)

Ennyi minden történt. Még Miskolcon voltunk, amikor megjelent a májusi Vidék Íze, két oldalon a virágos receptjeimmel. Sajnos az orgona nem fért be, de az ember ne legyen telhetetlen. Ezúton is köszönet Csonka Ilona főszerkesztőnek a felkérésért, öröm volt velük a zökkenőmentes, gyors munka. Más körülmények közt nem is válaltam volna az elfoglaltságaim miatt.

S közben ünnepeltünk is: Apu névnapjára készült egy nagy, öt arcképes fotósorozat, középen ő van, két oldalról öcsém és felesége, párom és én. Május 1-jén pedig nagy kerti partit rendeztünk a hőségben, vörösboros marhapörkölttel (nagynénémnek köszönet érte!), lecsós-zöldséges gombaraguval és süteményekkel. Szerencsére sokan el tudtak jönni szeretteink közül. Talán ez volt a legnagyobb ajándék Apunak, aki alig tud kimozdulni.

Ez a sütemény is az ünnepre készült (Apu kedvenc sajtosa kicsit átalakítva):

Hozzávalók (6 nagy sütőlemeznyi adag!):
1 kg rétesliszt, 50 dkg reszelt trappista sajt, 10 dkg darált dióbél, 20 dkg hántolt, szeletelt mandula, 50 dkg apró daraokra vágott hideg vaj, 450g (1 nagy doboz) tejföl, 2 csapott teáskanál só, 1 csapott mokkáskanál(!) szódabikarbóna, 5 tojássárgája, 2 ek tej vagy tejszín


Elkészítés: 1 tojássárgáját összekeverünk 2 ek tejjel vagy tejszínnel, félretesszük. A mandulát is. A sütemény többi hozzávalóját összegyúrjuk. Letakarva pihentethetjük hűtőben egy-két órát, vagy egy éjszakán át is, de nem muszáj. Attól függ, hogy fér az időbeosztásunkba.
Kinyújtjuk kb. fél cm vastagra, a félretett tejes/tejszínes tojással megkenjük, és a mandulával megszórjuk. tetszés szerinti darabokra vágjuk. Egy adag 200 C fokon (nem légkeveréses villanysütőben) 15 perc alatt sül meg.

Megjegyzések: A sütemény tetejére nem került most sajt és a tojásfehérjéket sem használtam fel a kenéshez, hogy Apu kedvéért minél puhább legyen a tészta, de természetesen lehet másképp is...

Miskolci hangulatok 2

Nagyon tetszenek ezek a lakatok, örömmel fényképezem, ahol csak látok ilyet. No nem a mögöttes tartalom kedvéért, mert gyanítom, hogy a lakatot kattintgatók sorsa éppolyan kiszámíthatatlanul alakul, mint azoké, akik nem lakatolnak.

Mégis, kedves szokás, nem zavar senkit, s ami a számomra a lényeg - ahogy már az előző bejegyzésben is olvashattátok - a napfény, az eső, a páratartalom, vagyis a természet rendező ereje utánozhatatlan harmóniát teremt a dolgok között.

Ez a lakatbirodalom is ilyen egységes, hiába a szíves, rózsaszín lakatok, ha együtt nézed, mindegyik beleolvad a képbe, és valami fémes-fényes, kicsit avitt szépséget mutat. Bizonyára minden lakatnak megvan a maga története is, de azt már a nézelődőnek nem feladata kideríteni, annál is inkább, mert lakat mögé zárt titok. Szeretem a rozsdaszínt, a vöröset, az ezüst-arany-réz tompa ragyogását itt. Alattuk csillog a napfényben a Szinva, amit itt, a város központjában kőhíd, sétáló-pihenő tér ölel körül.

Van itt egy szoborpad is, éppen a Kor Hely Kocsma bejárata előtt. Ha nem figyeled meg, igazából éppen olyan hagyományos padnak tűnik, mint a többi a téren. De ezen a szoborpadon szoborlányok ülnek, úgy, mintha egymással beszélgetnének, de úgy is, hogy egy ember még éppen beülhet közéjük. Ahogy szinte mindenki meg is teszi, valahogy szeretjük az ilyesmit, pedig nincs benne semmi különleges. A szobrok könnyedek, párom észreveszi, hogy mindegyiket - valószínűleg - ugyanarról a lányról mintázták: három lány, de mégis egy. Én meg az egyik szoborlány ruhájának kidolgozását figyelem, milyen légies ebből a kemény anyagból is. Nem úgy, mint az óriásra torzított Marylin Monroe-szobor Chicagoban, amely bármilyen élethű is kívánt lenni, sem mérete, sem kidolgozása okán nem ad vissza semmit a színésznő bájából. Kár. Másrészt meg milyen jó, hogy nem nálunk és nem Miskolcon áll az említett borzalmas alkotás. Maradunk itt, az emberléptékű, névtelen szoborlányok társaságában.

Miskolci hangulatok 1

A természetben mindig szép formák és szép színcsoportok vannak... Ha az ember a természettől valamit elvon, hogy saját kívánalma szerint alakítsa: az eredeti szépségét többé-kevésbé háttérbe szorítja rajta, s néha szépet, többnyire rútat formál belőle... A természet a végtelen alkotó végtelen szépségét hordja. Az emberi készítmények a véges alkotók különböző szépségű művei. (Weöres Sándor)

A természetben nincs semmi ízléstelen. Sőt: még az emberi ízléstelenséget is helyre-javítja. Nézz meg egy villamoskocsit: sárgára kent, otromba skatulya. De ha a hegyről nézed a várost, a színek egymáshoz illeszkednek és a mozgó kis sárga villamosok is gazdagítják a látványt. Vagy vegyél egy ronda csillárt, amilyet a legtöbb polgári lakásban láthatsz: vidd ki az erdőbe, ásd el a földbe a gyökerek közé, menj érte néhány hónap múlva és meglátod, hogy a természet megszépíti, amennyire csak lehet...
Érdemes szemlélgetni a nyirkos, romló falakon alakuló foltokat, repedéseket. Szebb rajzok, szebb színcsoportok nincsenek sehol. A foltok tömör, vagy szétkuszálódó formái, a repedések vaskos, vagy ezer-szálkájú vonalai oly teljes hamóniájúak, amit az emberi művészet csak legtisztább korszakaiban ér utól. S a legtöbb-változatú színnek, a szürkének zöldes, kékes, sárgás árnyalatai, vörösek, tompa-zöldek, rozsda-színek, mindig egyszerű és hatalmas harmóniában... De az emberi szem vásári lim-lomhoz szokott és nehezen igazodik az isteni-széphez. (Illés Árpád festőművész)

Miskolc lassanként a MI városunk lesz. Minden szépségével és rútságával együtt, egy iparváros örökségével és turistákat csalogató jelenével. Párom itt született, ha jövünk, hazajön ide, és velem együtt újra meg újra felfedezi a várost. Az avasi pincesort, a sok felújított ház között régi munkahelyének időrágta falait.

Véletlenül kiderül az is, hogy itt van az ország egyik legjobb fagyizója, a Kisgergely-birodalom. Mi ugyan nem szoktunk fagyizni, de ha ezt az első hatba sorolják, hát kipróbáljuk híres kézműves fagylaltjukat. Az ár ugyanaz, mint a főutcán máshol, 170 Ft gombóconként. (Fogalmunk sincs, a fővárosban mennyi.) A kisüzlet zárva, de szemben a sarkon nyitva a cukrászda. Kiderül, hogy a főhadiszállásuk tulajdonképpen Diósgyőrben van. Oda már nem megyünk ki, pedig a minap a Csanyikból hazafelé útbaesett volna. Láttunk is egy helyes kis fagylaltoskocsit lassan elzötyögni a bicajaink mellett, azon is a Kisgergely név állt.
S hogy milyen a fagyi? Sokféle. Talán nem kéne úgy agyondíszíteni. De most mindenütt ez a trend. Viszont a puncs puncsízű, a csokoládé csokoládé ízű. Én mindig maradok az alapoknál, párom sárgabarackot és fahéjas zöldalmát választ. Jó. Nem túl jeges, nem túl krémes. Gyerekkorunk ízei.